A Pannon-tavi üledékek Magyarország geológiai múltjának egy különösen izgalmas időszakáról mesélnek. Persze csak azoknak, akik ki tudják olvasni a rétegsorokból. Mint például Babinszki Edit, aki a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet tudományos főmunkatársa. Vizsgálatai az új tudományos eredményeken kívül az energiahordozókról is nagyon értékes információkat nyújtanak hazánknak. A kutatás mellett elismert tudományos újságíró és ismeretterjesztő filmes. Vele beszélgetünk.
– Miért lett geológus? Fel akart fedezni valamit, vagy „csak” tudománnyal szeretett volna foglalkozni?
– Jókai és Verne regényein nőttem fel. Vernétől származik a tudomány és technika iránti érdeklődésem, a kalandok iránti szenvedélyem, Jókainak pedig a jelzőkkel teletűzdelt, mesélő körmondataimat köszönhetem. Persze nagy hatással voltak rám Juhász Árpád filmjei és könyvei, valószínűleg ezek határolták be a szűkebb tudományterületet: azt, hogy a természettudományok közül végül a geológiát választottam.
Szerintem mindenki szeretne valami újat felfedezni, de engem már a kezdetektől fogva érdekelt az is, hogy az ismereteket megosszam a nagyközönséggel. Hiszen mi értelme annak a tudásnak, ami csak az enyém, legyen másoké is – és ne csak a tudósoké, hanem mindenkié! Ezért foglalkozom tudományos újságírással és ismeretterjesztő filmek készítésével is.
– Egyik fő kutatási területe az egykori Pannon-tó. Hogy került ebbe a témába?
– Azt szokták mondani, bárhova nyúl egy geológus Magyarországon, a Pannon-tó üledékeivel szinte biztosan találkozik. Nem csoda, hiszen a tó szinte az egész Kárpát-medencét kitöltötte 10 millió évvel ezelőtt. Szakdolgozatomban az ennél idősebb, 20–30 millió évvel ezelőtti üledékeket és a bennük található nyomfosszíliákat tanulmányoztam és mivel Magyarországon nem igazán foglalkozott előttem senki ezekkel komolyabban, így amikor előkerültek nyomok a Pannon-tó üledékeiből is, hozzám fordultak.
– Mik ezek a maradványok és miért fontosak?
– Találunk testfosszíliákat, mint például a kagylóhéj vagy a dinoszauruszcsont, ezek esetében az állatok egy-egy része, szilárd külső vagy belső váza őrződik meg. A nyomfosszíliák olyan nyomok a különböző üledékekben, amiket élőlények hagynak maguk után: ilyen például a dinólábnyom. Amikkel én foglalkozom, azok főleg tengerparton, tóparton, illetve tengeri, tavi üledékekben található nyomok, melyeket rákok, férgek hagynak maguk után. Ezek járatok, csúszás-mászás nyomai, amikről általában nem tudjuk pontosan megmondani, milyen állat készítette, viszont fontosak, mert sok mindent elárulnak az üledék képződésekor fennálló környezeti viszonyokról, például az áramlások energiájáról.
Adolph Seilacher már az 50-es években úgynevezett nyomfosszília-együttesekbe csoportosította a nyomfosszíliákat. Ezekből diagramot készített, ami azt mutatta, hogy a tengerben a vízmélységtől függően milyen típusú nyomok találhatók meg. Ma már tudjuk, hogy ez a felosztás nem egészen pontos. Az igazán érdekes az volt, hogy ugyanezeket a tengerpartokról leírt nyomfosszília-együtteseket megtaláltuk a Pannon-tó partján is. Azaz ugyanolyan nyomokat hagytak az állatok egy csökkent sósvízű tó partján, mint a tengernél. Ezeket persze nem tengerben élő állatok hozták létre, de hasonló környezeti viszonyok mellett hasonló járatokat ásnak maguknak a különböző állatok.
Ez után az első találkozás után a Pannon-tónál ragadtam. Ez érthető is, hiszen egy olyan, a világon egyedülálló tónak az életével, az üledékeivel foglalkozom, amely 7 millió évig létezett. A többnyire rövid élettartamú tavak tekintetében ez különösen hosszú idő. Ráadásul viszonylag fiatal tó, ezért üledékei, ősmaradványai még jól vizsgálhatók, kevésbé viselte meg őket a földtörténeti idő vasfoga. Arról nem is beszélve, hogy az eredmények nem csak a tudomány számára érdekesek. Engem mindig is azok a kutatások érdekeltek, ahol az alapkutatás mellett közvetlenül ott toporog az alkalmazás is: szeretem látni, hogyan válik az elmélet gyakorlattá. A Pannon-tó üledékeinek vizsgálatai pedig a hagyományos és megújuló energiahordozók szempontjából is fontosak.
– Ez hogy függ össze?
– Egy most futó programunk Magyarország háromdimenziós földtani modelljének felépítése. Én a pannóniai korszakkal foglalkozó alprogramot vezetem. Szeizmikus adatok, mélyfúrások adatai, illetve a mélyfúrásokból nyert geofizikai paraméterek segítségével építjük a modellt, amelyben láthatóvá válik, hogy például az Alföld alatt milyen a földkéreg szerkezete a felszín alatti 6-8 kilométeres mélységig, milyen üledékek építik fel, melyik milyen korú, és ezt az egészet térben jelenítjük meg. Ez a modell nagyon sok kutatáshoz, nagyon sok gyakorlati témához ad alapot.
Az intézetünk készíti például Magyarország szénhidrogén-potenciáljának felmérését. Ehhez tudnunk kell, hogy hol találhatók anyakőzetek, milyenek a tároló kőzetek, ami a modellből könnyen, gyorsan kiolvasható. De ez a modell ad földtani alapot például a geotermikus kutatásokhoz is. A geotermikus energiának a víz a hordozó közege, ami az üledékekben áramlik. Ahhoz azonban, hogy meg tudjuk mondani, hol érdemes fúrásokat lemélyíteni, amiken át a termálvizet a felszínre hozhatjuk, legelőször ismerni kell a földtani modellt, az a kiindulópontja minden további vizsgálatnak.
– Az, hogy valaki kutat és ismeretet terjeszt, szerencsére hazánkban sem ritka. Az azonban, hogy filmes is, kevésbé gyakori.
– Már egyetemi éveim alatt is írtam cikkeket és most is több újságnak, folyóiratnak dolgozom. De tudom, hogy sokkal többet el lehet mondani egy képpel, mint 35 leírt mondattal, és sok képpel még többet. Sok képet pedig leginkább filmen lehet bemutatni. Dolgoztam a Deltában és készítettem filmeket a bükkábrányi ciprusokról, illetve a magyarországi dinoszaurusz-kutatásról is. Nagyon nehéz lenne írásban átadni mindazt, ami a filmeken megjeleníthető.
– A tudományos ismeretterjesztő filmekkel kapcsolatban végzett egy érdekes felmérést.
– Így van. Most írom a szakdolgozatomat a Corvinus Egyetemen az ismeretterjesztő filmek jövőjéről: mik a tendenciák, az internet, a közösségi hálózatok hogyan befolyásolják a filmek terjesztését. Arról készítettem felmérést, hogy mit gondolnak az emberek. Az első eredmények azt mutatják, hogy vannak olyan, eddig kőbe vésettnek hitt elvek, amik megdőlni látszanak. Például, milyen hosszú és milyen típusú filmek érdeklik a nézőket. Azt gondoltuk, és a pályázatokat is egyre inkább így írják ki, hogy minél rövidebbek legyenek: maximum fél órásak, de jobb, ha csak 10-15 percesek. És inkább egy híres ember, egy „celeb” meséljen a tudományos részletekről, mert az talán közelebb áll a hétköznapi nézőhöz.
Ezzel szemben a nagyközönség válaszaiból az tűnik ki, hogy inkább az egyórás filmeket szeretik, a rövideket nem. És fontos az, hogy a kutató beszéljen! Ez engem is meglepett, nem is kicsit! Ez persze nem egy országos, reprezentatív felmérés, de több mint 600 válasz érkezett, ami nem kevés.
Azt, hogy ez az évek alatt hogyan változott/változik, nehéz megmondani, mert ilyen felmérést még nem készítettek. Ami irodalmi adat elérhető, annak nagy része pedig az USA-ból származik. Ezek azt mutatják, hogy az internet és a közösségi hálózatok szerepe egyre nagyobb. Nyugaton ma már sokkal elterjedtebbek például a lekérhető szolgáltatások, mint nálunk. Azt, hogy 1-2 dollárt fizetni kell egy-egy film megtekintéséért, ott természetesnek veszik.
Mindez idővel valószínűleg nálunk is változni fog. Nekünk, tudományos ismeretterjesztő filmeseknek az lenne az egyik feladatunk, hogy mire a hazai kereslet „megszületik”, addigra rendelkezésre álljon a megfelelő kínálat is. És ebben az ügyben az első lépéseket már meg is tettük.
TRUPKA ZOLTÁN
2015/11
