A legnagyobb belmagassággal büszkélkedő francia székesegyház városának, Beauvais-nak a polgárai a forradalom előtti esztendő során teleírt panaszfüzetükben közhelyként rögzítették: „Egy vallástalan nép mihamar erkölcstelen néppé válik.” A vallás iránti igényük ebben a mondatban egyértelműen megfogalmazódott.
A francia egyház és papság helyzetében a forradalom idején egy szűk esztendő alatt bekövetkezett változás közel sem az államtól való függetlenedést, az attól történő elválasztást célozta, ellenkezőleg! A megmaradt és működő egyházi intézmények fokozottan rászorultak a nemzet nagylelkűségére, a független, rendi állapotát elveszített papság elszegényedett, anyagi függőségben élő hivatalnok réteggé vált. Az ország világi intézményrendszerében bekövetkezett vagy beteljesítendő változások számtalan ponton érintették vagy érinteni fogják az egyházi életet.
Az 1789. augusztus 4-ről 5-re történt, intézmények-törvények sokaságát szökőár módjára elpusztító alkotmányozó nemzetgyűlési akarat kigondolói és kivitelezői mindezt előre tudták vagy legalábbis sejtették. Ezért késlekedés nélkül, 1789. augusztus 20-án létrehozták az Egyházügyi Bizottságot, amelynek létszámát a következő év február 7-én 30 főben rögzítették. Az újításokat pártoló plébánosok, leendő alkotmányos püspökök mellett a világi és egyházi jog kiváló szakemberei kaptak helyet e bizottságban, és hamarosan munkához láttak. A papság polgári alkotmányának megfogalmazására vállalkoztak, eleve föltételezvén, hogy csakis külső, ám múlhatatlanul fontos változásokat javasolnak megszavazásra. 1790. április 21-én szóvivőjük, a párizsi Louis-Simon Martineau házasságjogász kijelentette, hogy a római, katolikus és apostoli vallásnak hit- és erkölcsbeli tanítása semmi változásnak nem nézhet elébe, ám a törvényhozás külső reformjait el nem kerülheti. Kérdéseivel jelezte a változások területeit: „Mely egyházi hivatalok és címek maradjanak, vagy szűnjenek meg? Miként töltendők be az egyházi hivatalok? Milyen ellátmányba részesüljenek a vallás különféle szolgái?” Az egyháziak polgári alkotmányának 82 cikkelye e három területet fedte le, az utolsó 7 pedig a helyben lakás kötelezettségét tárgyalta. Összességében a kérdésekre adandó feleletek külsődlegesnek és lelkiismereti döntést nem igénylőnek tűntek, ám végleges szövegezésükben és együttesükben annál több gondot okoztak az egyháziaknak.
A nemzetgyűlés 1790. február 26-án elfogadta az új megyebeosztást, az egységes közigazgatást előmozdítandó. Az előzetes tervekben a megyék száma 80 és 120 között ingadozott, végül a képviselők 83 mellett döntöttek. Mindez kihatott a francia egyház területi beosztására, mert az 135 egyházmegyét ölelt fel. A törvényhozók egyszerű és átlátható szerkezetűvé akarták tenni az egyházi intézményrendszert is, miszerint a megyehatárok legyenek az egyházmegyék határai, egy plébániához pedig 6000 hívő tartozzon; a püspökségek közül 10 legyen érsekség és több püspökség alkossa az érseki tartományt. Ennek egyenes következménye volt a püspökök-érsekek bő egyharmadának feleslegessé válása, a kis plébániák összevonása, a nagyok felosztása. A változtatás sok esetben indokolt volt, ám a döntések az érintett személyek megkérdezése, az érdemi átalakító munkába való bevonása nélkül történt.
Választott püspökök?
A kánonjog a pápának tartotta fenn az egyházmegyék alapításának, megszüntetésének jogát. A püspököket többé nem a pápa nevezi ki, hanem a Nemzet megyei gyűlései, megválasztásuk minden szavazati joggal rendelkező (akár nem katolikus) polgár közbejöttével történjen, a plébánosoké ugyancsak ezen a módon, egy közigazgatási fokkal lejjebb, járási szinten. Minden hagyományos egyházi testület, kezdve a káptalanokon, megszűnt, s ezekkel együtt eltűntek az egyházi címek, rangok és a velük járó javadalmak, amelyek az egyházi méltóságok jövedelmét s megélhetését szolgálták. Az egyházjog hosszú évszázadok során kidolgozta az egyházi tisztségre testületek által történő választások rendszerét, kánonjait; tehát a választás önmagában nem jelentett volna gondot. Ám annak a szereplői, mikéntje annál több problémát rejtettek magukban. Az arra jogosult választó testület az államnak való, nagyfokú alárendelődést elősegítette; s az a tény, hogy állampolgári jog alapján más vallásúak is beleszólhattak a katolikus egyház hierarchikus életébe, mindenki számára példa nélküli újdonság volt.
A polgári alkotmány tehát alaposan átrendezte az egyház és az állam kapcsolatát. Ám a helyi egyház és az egyetemes egyház közötti, eddigi kapcsolat is módosult, mi több, sérült. Az új törvények szerint a polgárok által megválasztott püspök nem fordulhat megerősítésért az egyetemes egyház látható fejéhez, a pápához, beiktatását az illetékes érseki tartomány főpapja végzi, miután két szomszédos egyházmegye püspökeivel együtt a megválasztott papot részesítette az egyházi rend teljességében, vagyis püspökké szentelte. A választott püspök a pápával igazhitűségének bizonyítása végett írásban veszi fel a kapcsolatot és a Rómába küldendő hitvallása egyúttal a vele való közösséget is kimeríti.
A nép lelki jóléte
Jóllehet az 1682-ben megfogalmazott gallikán cikkelyek a francia egyháznak erősen nemzeti jelleget adtak, ám a királyi hatalom helyett az államnak történő, ekkora fokú, önkéntes alárendelődés lehetősége megrettentette a józan gondolkodású egyházi képviselőket. Aix-en-Provence képviselője, érseke, Jean-de-Dieu Raymond de Boisgelin lett a szószólójuk és május 31-én nemzeti zsinat összehívását kérte-javasolta, hogy az tárgyalja meg Őfelsége, a király megbízottjai jelenlétében és közbejöttével a szükséges egyházi reformokat, valamint hangolja egybe „a vallás érdekeit és a nép lelki jólétét a Nemzet politikai és polgári érdekeivel”. A nagy műveltségű párizsi jogász, Armand-Gaston Camus azonban kijelentette, hogy az egyház és egyháziak alárendelése a Nemzet szuverén tekintélyének és hatalmának egyszerre szükséges kötelesség és igazi szeretet- cselekedet, mert így a hívő polgártársak nem válhatnak visszaélések áldozataivá az elkövetkezendőkben.
Az egyháziak ellátmányát illetően Maximilien Marie Isidore Robespierre az evangéliumi szegénységet tartotta illőnek a francia klérus életvitelét illetően. A püspök évi 10000 livre-t, a plébános ennek bő nyolcadát, 1200 livre-t kapott volna az államtól fizetségül. Jacques de Cazales képviselő számításba vette az eddig egyházi feladatnak tartott jótékonykodást, és ehhez biztosította volna az anyagi alapot. A püspök fizetsége 20 000 livre, a vidéki plébánosé 3000 livre. Végül a kevesebb állami kiadással járó javaslatot fogadták el. A főpap elégedjen meg évi 12 000 livre-t kitevő összeggel, a legalább ezer lelket számláló plébánia megválasztott papja kapjon 1200 livre-t, helyettese hétszázat vagy az általa ellátott hívek számával arányos összeget. A forradalom előtt az egyházi renden belül a jövedelmi különbségek aránytalanul nagyok voltak. Az egyháziak jövedelmi szintjének arányosítása, ha nem is valósította meg az egyenlőséget, de legalábbis törekedett rá. Ez önmagában jó lett volna, ha nem jár kézenfogva a világi hatalom elvárásával a klérus felé, ami a teljes alárendelődés. A püspökök és plébánosok, az államtól fizetett egyháziak működési területükön tartózkodni kötelesek, a közigazgatás emberei ezt ellenőrizni és szükség esetén kikényszeríteni jogosultak.
Az alkotmányozó nemzetgyűlés a papság polgári alkotmányát a mérsékeltek ellenkezése mellett 1790. július 12-én elfogadta, XVI. Lajos király pedig hamarosan jóváhagyta és az törvényerőre emelkedett. Az egyháziak folytatták az ellenállást. Harminc püspök-képviselő 96 főpaptársuk támogatásával októberben nyilatkozatot tett közzé a szóban forgó alkotmányról, az eddig történtek ellenére meglepő módon egységet alkotva, s időközben kikérte Róma véleményét. VI. Piusz pápa (1775-1799) azonban hallgatásba burkolózott, XVI. Lajos jóváhagyása pedig a hazafias klubok tagjai számára hivatkozási alapul szolgált, s növelte a püspökökre, papokra nehezedő, társadalmi méretűnek mondható nyomást. Mivel az egyháziak elenyésző számban tettek csak esküt, félő volt, hogy „írott malaszt” marad a papság polgári alkotmánya, vagy legalábbis annak egy része. Azért, hogy ne így legyen, 1790. no-vember 27-én rendelet született: az egyházi hivatalt betöltő papságnak az alkotmányra esküt kell tennie, s ennek módozatát is előírták, a forradalmi propaganda céljainak megfelelően. A helyben tartózkodók egy héten, a távollevők egy hónapon, a külföldön lévők két hónapon belül kötelesek letenni az esküt, különben „úgy kell őket tekinteni, mint akik tisztükről lemondtak”, helyüket be kell tölteni. Az esküt vasárnap kell letenni a mise végén, főpapoknak székesegyházaikban, plébánosoknak és más papoknak plébániai templomukban, a községi tanács és híveik jelenlétében. Minden szükséges eszköz készen állt a francia egyház skizmájához.
A papok nagy része érezte, hogy ennek az eskünek a letételénél többről van szó, mint állampolgári engedelmességről. A papság polgári alkotmányra, királyi segédlettel, teljesen kiszolgáltatta a helyi egyházat a világi hatalomnak.
Eskütevők és eskümegtagadók
Az 1791-es év január hava az eskütételek vagy -megtagadások hava. Az egyházi képviselőknek csak egyharmada tette le az esküt. A forradalmi változások nagy vesztesei a főpapok, közülük csak 7 tett esküt, a többi megtagadta. A földhöz ragadt gondolkodás pedig azt sugallná: foggal-körömmel ragaszkodnak főpapi katedrájukhoz és könnyedén leteszik az esküt. Nem így történt. Ezek után megkezdődhetett elmozdításuk.
Az első néhány esküt tett püspököt februárban iktatták be hivatalába, majd a kánonjogi előírásokat, a római pápa jogait semmibe véve, püspökségre törekvő papokat kezdtek a megüresedett helyekre püspökké szentelni. Talleyrand ebben elöljárt: ő szentelte püspökké Jean-Baptiste Joseph Gobelt, aki később csúfos szerepet játszott. Párizs érsekeként megtagadta hitét, vallását, papságát. Mindez nem volt elegendő puszta élete megmentéséhez. Joseph Ignace Guillotin orvos, a párizsi egyetem bonctantanárának elmés találmányával (amely humánus kivégzőeszköznek készült) közelebbről megismerkedett, 1794. április 5-én lefejezték. A papságnak nagyjából fele letette az esküt, hogy hívei körében maradhasson és végezhesse a lelkipásztori munkát, a másik fele megtagadta az eskütételt.
Párizsban, a vidéki nagyvárosokban szintén élénk érdeklődés kísérte a papság eskütételét vagy annak megtagadását. A hazafias klubok, egyesületek gondoskodtak arról, hogy a nyomásgyakorlás különféle eszközeinek alkalmazása ne csak a köztereken történjen, hanem a templomban, a szakrális térségben, és ez botrányos jelenetekhez vezetett. A párizsi Saint-Sulpice-templom 1791. január 3-án megtelt, mert a híveket érdekelte, plébánosuk szóba hozza-e a király által december 26-án jóváhagyott rendelkezést. Mivel a hívek soraiban sok ismeretlen volt, a templom papjai a szószék feljárata körül őrt álltak. Michel de Pancemont plébános beszédében nem érintette az esküt. Amikor befejezte, az ismeretlenek ordítani kezdték: „az eskü, az eskü!” A pap hűvös nyugalommal felelt: „lelkiismereti okból nem tehetek esküt.” Ekkor változott a jelszó: „eskü, vagy lámpavas!” A hangadók a papokra támadtak, a plébánost majdnem agyonverték, két nemzetőr mentette meg az életét. Példáját számos párizsi pap követte, megszületett az esküt nem tettek egyháza. A Saint-Sulpice-templomba hamarosan új, esküt tett pap került. Gyertyaszentelő ünnepén, február 2-án beiktatták az első, úgynevezett alkotmányos (vagyis esküt tett) püspököket.
Március 10-én végre megszólalt a pápa és elítélte a papság polgári alkotmányát. Több mint félévnyi késlekedése alatt a francia klérus kettészakadt, a hívek követték kedvelt papjaikat, kibékíthetetlen ellentétek mérgezték a mindennapok légkörét. Ahány esküt tett pap, annyi indok volt tettére, a másik oldalon szintúgy az esküt megtagadására. Az „ellenálló” papoknak el kellett hagyni addigi plébániájukat, egy ideig még működhettek. A forradalmi hatóságok szemében az esküt nem tett papok hamarosan ellenforradalmároknak tűntek, s 1792-ben ez utóbbiakra deportálás várt, ha nem sikerült nekik gyorsan klandesztinitásba vonulni. A hatóságok nem látta vidékeken, tanyákon, pajtákban, istállókban vagy erdei tisztásokon a plébániájukról elűzött papok folytatták működésüket: miséztek, a szentségeket kiszolgáltatták, a fiatalokat tanították. A tengerparti falvak halász-lakossága csónakokban, a tengeren vett részt a szentmisén. A hívek nem sajnálták az áldozatot, az idővel életüket kockáztató papokat megbecsülték.
A vallás gyakorlása a tömegek szemében felértékelődött, mialatt sokan ráléptek a vallástalanná válás útjára. A papok ellen elkövetett gyilkosságok 1792-ben kezdődtek, hogy hamarosan tömeggyilkosságok tanúskodjanak a kezdeti nemes eszmék (szabadság, egyenlőség, testvériség) megcsúfolásáról. Ebben az évben föloszlatták előbb a szerzetesi kongregációkat, majd a tanító és betegápoló rendeket, a gazdátlanná vált egyházi ingatlanokra, méginkább az ingóságokra rossz napok jártak.
A francia egyházat előbb kifosztották, aztán megalázták, majd megcsonkították (szerzetesi élet tiltása), végül életére törtek. Megszűnt 52 egyházmegye, 4000 plébánia. Árveréseken eladták a francia szerzetesség épületállományát, ezrével monostorokat, kolostorokat, rendházakat, a felszámolt plébániák templomait, kápolnáit, ha másnak nem, kőbányának. Párizs központjában, a Szajna szigetén 18 templom állt, kettő maradt meg: a gótikus Saint Chapelle és a Notre-Dame-székesegyház. Ez utóbbit évekig árulták lebontásra. A ma Párizst jelképező, világörökség értékű épület csak azért menekült meg a pusztulástól, mert nem akadt rá vevő. Más, kisebb objektumokra annál inkább. Az egyházi élet azonban minden üldözöttsége ellenére sem szünetelt.
TÖRÖK JÓZSEF
2014/44
