A XXI. században, ha még egyáltalán össze tudjuk kapcsolni ezt az igen gyakori vezetéknevet egy szakmával, akkor a malomban a liszteszsákokat pakoló és a kihulló liszt minőségét szemlélő szakember képe jelenhet meg előttünk. Nem csak a ma emberének fejében sejlik fel ebben a formában
a molnár, hiszen a szakma mestereit gyakran a kora újkorban is így ábrázolták.

Egy gazdag, kora újkori nürnbergi kereskedő, Konrad Mendel a XIV. században németalföldi és észak-német mintára otthont alapított idős kereskedők számára. A XV. századtól kezdve a ház lakóit szisztematikusan megörökítették. Ekkortól egészen a XIX. századig nagyjából hasonló stílusban festették le az egyes idősödő mestereket, valamilyen, a szakmájukra jellemző helyzetben. A Tizenkét Testvér Házának (Zwölf­brü­der­stiftung) nevezett, leginkább egy idősek otthonára hasonlító intézményben a századok során több molnár is megfordult, s legtöbbjüket lisz­teszsákokon támaszkodva ábrázolták.

Magyar ácsok

A középkori és kora újkori molnárok a mai fogalmaink szerint legalább annyira voltak ácsok, mint amennyire a malom őrlési folyamatainak irányítói. A történészek érdeklődésének középpontjába a különböző szakmák egyes képviselői ritkábban kerülnek. Az uralkodók, családjaik és a nemesség kutatása mellett ugyan a városi polgárság és az iparosok, céhek vizsgálata is egyre nagyobb figyelmet kap, mivel azonban a középkorban és a kora újkorban a molnárok és más hasonló szakmák képviselői csak ritkán ismerték a betűvetés fortélyát, így csak keveset tudunk róluk. Különösen igaz ez a molnárokra, akik nemcsak a városokban fordultak elő, hanem többé-kevésbé jelen voltak az ország teljes területén. A falvakban működő molnárok esetében még kevésbé volt jellemző a betűvetés.

Az írástudó molnárok közé tartozott egy XVI. századi közép-itáliai mester, bizonyos Domenico Scan­del­la, akit a helyiek és az utókor általában Menocchio néven ismert. Me­nocchio nemcsak hogy megtanult írni és olvasni, de számos olyan könyvet is birtokolt, amelyet a korabeli katolikus egyház rossz szemmel nézett. Ezeket a molnár elolvasta, majd nem átallott prédikálni saját falujában, gyakran bírálva a katolikus papságot és dogmáikat. Menocchiót ezért a tevékenységéért az inkvizíció elé idézték. Az eljárás során rákérdeztek arra, mivel foglalkozik, a válasza pedig a következő volt: „molnár, asztalos, arató, kőműves és egyebek.”

A molnár- és az ácsszakma (vagy asztalosszakma) képviselői bizonyos esetekben kiegészíthették egymást. A tevékenységükben található átfedés alighanem feszültségekhez is vezethetett a két mesterség művelői között.

A molnárok és ácsok kapcsolata a középkor egyik legpikánsabb irodalmi művében, Geoffrey Chaucer Canterburyi mesék című munkájában is megjelenik. Az egyik mese a többszörösen felszarvazott ács történetét beszéli el, amelyet a részeg, és egyébként cseppet sem előnyös színben beállított molnár mesél el. Az azonos szakmát űzők a középkorban gyakran különböző érdekvédelmi szervezetekbe (céhekbe) tömörültek, amelyeket a középkor második felétől kezdve megtalálunk minden jelentősebb közép- és nyu­gat­-európai városban.

Ennél szorosabb kapcsolat is volt azonban a szakmák képviselői között. A mai, gyakran középkori eredetre visszamenő utcanevek arra is rámutatnak, hogy az ugyanazon iparágat űző mesterek műhelyei és lakóhelyei általában egymáshoz igen közel helyezkedtek el – sokszor igaz ez az ácsokra és a molnárokra is. Ezenkívül azt is érdemes megemlíteni, hogy a középkori magyar forrásokban a két szakma latin terminusa keveredik, és gyakran malomácsokat említenek, de olyan is előfordul, hogy a molnárokat „magyar ácsoknak” nevezik. Miután a molnár szaktudása messze túlmutatott az őrlésen, az ácsmunkákban való jártasságát előszeretettel igyekeztek felhasználni a földesurak. A kora újkortól kezdve többször találkozunk azzal, hogy a molnár robotként ácsmunkával tartozik földesurának. Bizonyos esetekben egészen különleges ácsmunkák is a molnárokra hárultak; Sopronban például molnárok építették a városi bitófát. A molnár és az ácsszakma kevéssé elkülönült voltára utal az is, hogy a Magyar Királyságban a XV–XVI. századtól létrejött molnárcéhek egyszersmind az ácsok érdekvédelmi szervezeteiként is működtek.

Fontos feladatkörök

A molnárszakma a középkorban és a kora újkorban nem örvendett nagy népszerűségnek. Részben, mert a kötelező, malomban történő őröltetés jelentős veszteséget okozott a parasztság számára, részben pedig, mivel a molnárok nemegyszer megkárosították azokat, akik a malmukhoz járultak. Ehhez a népszerűtlen szerephez kapcsolódik magától értetődő feladatuk, az őrlési folyamat irányítása, a malom őrlésének ellenőrzése. A molnárok munkájának ez mindenképpen a kisebb részét tette ki, hiszen a napi feladatok ellátása a molnárlegényekre maradt. Az őrlési folyamaton túl legalább még két, a molnárok által ellátott feladatkört érdemes kiemelni: a malomépítést és a vízügyi ellenőrzést.

Malmot több mesterség képviselője is épített a középkorban. Molnárokkal, ácsokkal és kőművesekkel egyaránt szerződtek hasonló munkák elvégzésére. A malomépítésnek ugyan­akkor voltak olyan szakaszai, amelyek bizonyosan mindig a molnárok kompetenciáit igényelték. Ezek közé tartozott a malmok egyik legkritikusabb elemének, a malomkőnek a beszerzése, amelyért minden alkalommal maguk a molnárok utaztak.

A Batthyány-család a kora újkor egyik legnagyobb birtokkomplexumával és – a gondos iratgyűjtésüknek köszönhetően – a leggazdagabb forrásanyagával rendelkező család volt. A család egyik nagy gazdasági egysége a körmendi uradalom volt, amelyről igen részletes források állnak rendelkezésünkre. A körmendi és a szomszédos molnaszecsődi malmok gyakori újjáépítési munkálatai miatt részletes képet nyerhetünk arról, hogy a molnárok milyen esetekben vezethették az építkezéseket. Az itteni malmokat – mint általában mindenhol – a jegesárak és a tavaszi áradások rongálták meg a legnagyobb gyakorisággal. Amennyiben a pusztítások mértéke a megszokottnak mondhatónál kisebb volt, a molnárok feleltek a felújításért. A nagyobb tervezési munkálatok esetében ugyanakkor mások is feltűntek az építke-zések kapcsán. Például a körmendi uradalom XVII. század közepi első adminisztrátora (tiszttartója) egy al­ka­lom­mal azért utazott a közeli, de nem az uradalom részét képező Egervárra, hogy lássa, hogyan épül ott a malom víz alatti része. Nem a munkálatok ellenőrzésével volt megbízva, sokkal inkább azzal, hogy az ott látottakat hasznosítsa a körmendi építkezések során. Amennyiben a malmok gátjainak felső részén túl azok alapja is jelentősen károsodott Körmenden, ácsokat is hívott a tiszttartó az építkezésekhez, mivel az ácsok a famunkákhoz jobban értettek, mint a molnárok.

Egy esetben arról is tudósít egy korabeli forrás, hogy a molnár nem tudta eldönteni, hogy az ács az előkészített faanyag melyik részét hova szánta. Néhány hasonló eset ellenére mégis kijelenthetjük, hogy legtöbbször a molnárok irányították a malmok építését és felújítását a közép- és kora újkorban.

Már az Árpád-kortól kezdve találkozunk a molnárok egy egészen más jellegű feladatkörével is. Vízhasználattal kapcsolatos nézet­el­té­ré­sek esetén szakértőként ellenőrizték, hogy a felek betartották-e a korábbi megegyezéseket vagy általában, az elfogadott vízhasználatra vonatkozó szokásokat. A legkorábbi ismert eset 1282-ből származik. Ekkor az Esztergom vármegyei Patacs faluban, a Garamon tervezett malom építése ellen indított per során molnárok részvételét kérték annak megállapítására, hogy az újonnan tervezett malom akadályozhatja-e a korábban – a folyó ugyanezen szakaszán – épült másik malom működését. Miután a vizsgálatot lefolytató egyházi intézmény is remélt némi jövedelmet a malomból, a „molnárok és molnármesterek” által végzett vizsgálat helybenhagyta az építkezést, de kikötötte, hogy az új malom gátjának szintje nem változtathatja meg a Garam átlagos vízszintjét.

A XV. század közepén a Hejő-patakon, Szalonta faluban malom épült, amelynek gátja olyan magasra került, hogy egy, a patakon feljebb lévő malom működését ellehetetlenítette, és a visszaduzzasztott víz több szántóföldet is elöntött. Hosszú pereskedés kezdődött, amelynek eredményeképpen pontosan megismerhetjük, hogyan döntöttek a középkorban hasonló kérdésekben. Az ügyhöz kapcsolódó majd fél tucat fennmaradt irat részletesen foglalkozik a molnárok vizsgálatban betöltött szerepével. Nekik kellett eldönteniük ugyanis, hogy mennyire lehetnek magasak az egyes felépített malmokhoz tartozó gátak annak függvényében, hogy az építmények ne okozzanak kárt egymásnak. A molnárok és az ácsok már említett szoros kapcsolatára jellemző, hogy az egyik felkért molnár, bizonyos Bőcsi János előneve az Alch, azaz ács volt.

Tudja a víz csínját…

Mint arra az előbbiekben már kitértünk, a molnárcéhek csak a kora újkor folyamán jöttek létre, így aligha gondolhatjuk azt, hogy a középkor folyamán a céhes szervezet jelentette a molnárok képzésének fő színterét a Magyar Királyságban. Erre nyilvánvalóan az egyes malmokban került sor, ahol éveken, de inkább évtizedeken át tanultak a molnárlegények, hogy azután maguk is igazgathassanak egy malmot, s ezzel együtt megszerezzék a munkavégzéshez kapcsolódó jelentékeny bevételt. Egy XVII. századi, a körmendi uradalomból származó forrás ismerteti, mennyire komplex tanulási folyamatot jelentett, amíg valaki molnárrá vált. 1650. március 31-én az alábbi levelet küldte az uradalom tiszttartója földesurának, Batthyány Ádámnak: „Kegyelmes uram, nagyságodnak azt írhatom, hogy Simoncsics Markó egy német molnárt küldött az itteni malomba, hogy kipróbáljuk, érti-e a molnárságot vagy sem. Kegyelmes uram, ő nem arra való, hogy az itteni malomban molnár legyen, mert a Rába nem olyan, mint a Lápincs [egy kis mellékfolyója a Rábának]. Ide olyan molnár kell, aki harminc vagy harmincöt évig rábai malomban tanult, és tudja a víz csínját. (…) Nem ide való molnár, mert mestersége semmi sincs (…) és ha mestersége volna is, magyarul nem tud, és az itteni emberek nem tudnak válaszolni neki.”

Amellett, hogy a forrás az egyik legszínesebb levél, amely a körmendi malom problémáját érinti, ritkán olvasható részleteket ír le a molnárokról, illetve az uradalmi malom semmiképpen sem szokványos pozíciójáról. A levél szerint a körmendi tiszttartó a felügyeletére bízott malom molnárságára a Rába szeszélyessége miatt nem tekintett rutinfeladatként, s egy malom működésének a Rába folyón történő zavartalan fenntartása alighanem összetett feladat lehetett. A rábai molnárság nehézsége összefüggésben állhatott a folyó természetes vízjárásviszonyaival.

A molnárlegénység akár igen fiatalon megkezdődhetett, s ha esetleg túlzás is a 30–35 esztendő, az azonban biztos, hogy évtizedes tanulás kellett ahhoz, hogy valaki molnár legyen. Példának okáért az építőipar egyszerűbb területein is gyakran látunk hasonlóan hosszúra nyúló tanulási periódust. Az sem tekinthető túlzásnak a levélben, hogy az általános készségeken túl „folyóspecifikus” ismereteket is el kellett sajátítania a szakma művelőjének. A középkorban és a kora újkorban a molnárság mint mesterség messze túlmutat tehát a liszteszsákok megtöltését végző vagy azt felügyelő mesterén. A molnárok komoly szaktudással rendelkeztek, amelyet hosszú évek, illetve évtizedek alatt szereztek meg, és örökítettek tovább gyakran generációról generációra.

VADAS ANDRÁS

2017/25