A Magyar Nemzeti Múzeum új, reprezentatív, állandó régészeti kiállításának témája: hazánk a IX–X. században. E kiállítás második részének koncepciója, és A magyar honfoglalás kora című katalógus Révész László munkáját dicséri.
A szakembernek látszólag könnyű dolga volt, hiszen a honfoglalók ragyogó hagyatéka mellett a Karolingok rozsdás sarkantyúi labdába se rúgnak, ám a látszat csal. Meg kellett küzdenie a nemzeti romantika tévképzeteivel, emellett pedig olyan tudományos nézetekkel is csatába bocsátkozni, ahol vele azonos súlyú harcosokkal kellett ringbe szállni.
Már Szőke Béla Miklós A Karoling-kor a Kárpát-medencében című kötetének első fejezete is ilyen, hiszen a Karoling-kort bemutató tanulmány homlokegyenest ellenkező véleményt képvisel, mint Révész László. A továbbiakban sorra veszi az eredet kérdéseit, a főbb leletegyütteseket, temetőtípusokat, a mindennapi élet maradványait, a kalandozásokat, egyszóval a X. század mindennapjait, és köztörténetét. Mindezt nagyszerű illusztrációkkal, így aztán az olvasónak nem marad hiányérzete.
Kellő forrásanyag hiányában ügyesen kikerül néhány fontosnak tűnő kérdést. Ilyen többek között a Pannoniától keletre eső térség népessége a bolgár uralom alatt. Krum bolgár kán 804-ben elfoglalta egyesek szerint csak Erdélyt, mások szerint a Tiszától keletre eső vidéket. A bolgárokat a magyarok „nándornak” nevezték a Tisza mentén számos patak, mocsár viseli a nándor vagy lándor nevet. Szláv, esetünkben bolgár a Csongrád, Visegrád, Nógrád típusú helynév is. Az akkor itt élők hagyatékának azonban nyoma sincs. Talán nem ismerjük fel! Arra gondolok, hogy a XX. század közepéig a késő avar leleteket hunnak tartották. Ezen az állásponton csak egy szerencsés szegedi lelet változtatott. Bízom benne, hogy előbb-utóbb egy aranykezű régész körülírja az Alföld IX. századi lakóinak hagyatékát. Kényszerű közhely az avar kori jelentős szláv lakosság emlékeire hivatkozni. Tudomásom szerint eddig egyetlen szláv temetőt ismer tudományunk, Zala megyéből, így az Alföldön jelentős számról nehezen beszélhetünk.
Ne vegyék megjegyzésem károgásnak, és nem is kritikát, hanem ismertetést írok, elnézést, hogy a fentiek kikívánkoztak belőlem.
A fő tanulmányt Mesterházy Károly és Vörös István írásai egészítik ki a palmetta-díszekről, és a honfoglalók állatairól. Hasonló kis tanulmányok a Karoling-kötetben is vannak a famaradványokról (Gryneus András) és a mosapurci állatcsontokról (Vörös István-Bárány Annamária).
Összefoglalva, mindkét kötet hű képet nyújt a témát kutató tudomány mai állásáról, javaslom, nézegessék végig a tárlatot, majd a katalógusok áttanulmányozása után keressék fel ismét a Magyar Nemzeti Múzeumot.
A könyvet kiadta a Magyar Nemzeti Múzeum 2014-ben, 120 oldal terjedelemmel.
TROGMAYER OTTÓ
2015/6
