A klímaváltozás tudományos kérdés, mégis ideológiai kérdésként viselkedik: vannak, akik hisznek benne, és vannak, akik nem fogadják el – ez utóbbiak a klímaszkeptikusok. Az, hogy valaki elfogadja vagy elutasítja azt az állítást, hogy a klímaváltozás az okozója sok szélsőséges időjárási jelenségnek és az ezek miatt bekövetkező katasztrófáknak, heves indulatokat gerjeszt, és megosztja a társadalmat. A klímaszkepticizmusnak lélektani hatása is van: módosítja az emberek döntéseit, cselekvéseit, embertársaikhoz való viszonyát. Ráadásul az álláspontok, mint az ideológiai kérdések esetében mindig, hajlamosak megmerevedni: az emberek azokat az érveket, tényeket keresik és fogadják el, amelyek megfelelnek előzetesen kialakított nézeteiknek, az ezeknek ellentmondóakat viszont kerülik és indulatosan elutasítják.

Az efféle viszolygás túlmegy az ésszerűség határain, és olyan cselekvésekre, döntésekre vezethet, melyek a társadalom szempontjából is kedvezőtlenek, például csökkentik a bajbajutottak iránti segítőkészséget. Erre utal Daniel A. Chapman és Brian Lickel tanulságos kísérlete is, melyről a Social Psychological and Personality Science című folyóiratban jelent meg beszámoló. A kutatók több mint kétszáz önkéntes résztvevővel olvastattak el egy a kísérlet céljaira szerkesztett, újsághírre hasonlító szöveget, melyben az állt, hogy Afrika egy régiójában rendkívül súlyos aszály van, aminek következtében a helyi lakosságot éhínség sújtja. A cikknek két változata volt, az egyikben azt írták, hogy az aszály az éghajlatváltozás miatt következett be, a másik verzióban viszont nem esett szó az aszály okáról. A résztvevők fele az egyik, fele a másik változatot olvasta. Az alanyokat megkérdezték, mennyire fogadják el a globális klímaváltozás elméletét, és arról is nyilatkozniuk kellett, mi a véleményük az éhezőknek küldendő segélyről.

A válaszokból kiderült, hogy a klímaszkeptikusok lényegesen kevésbé voltak szolidárisak az éhezőkkel, ha az újságcikk az aszályt a klímaváltozás következményeként írta le. Gondolkodásukban ilyenkor felerősödtek azok a sztereotípiák, amelyekkel az emberek felmentést szoktak adni önmaguknak az adakozás alól: a bajban levőknek nincs is igazán szükségük külső segítségre, biztosan az áldozatok is tehetnek róla, hogy ilyen helyzetbe kerültek, valószínűleg annyian adományoznak, hogy egy adomány ide vagy oda nem számít, és különben is, az adományokat ellopják, és nem jutnak el azokhoz, akiknek igazán szükségük volna rá.

Vagyis a klímaszkeptikusok jóval segítőkészebbek voltak akkor, ha nem lengették meg előttük a vörös posztót, a klímaváltozást. Ez egyébként összhangban áll korábbi kutatási eredményekkel, melyek szerint ha egy terméken feltüntetik, hogy előállítása a klímaváltozás szempontjából nem káros, akkor a klímaszkeptikusok kevésbé hajlandók megvásárolni, mintha nem volna ráírva semmi a környezetvédelemmel kapcsolatban.

Mindez azt támasztja alá, hogy a klímaváltozás kérdését illetően is kialakult a társadalomban az egyik és másik oldal ellentéte, és az emberek nem szívesen támogatnak semmi olyat, amiről úgy érzik, hogy „a másik oldalhoz” tartozik. Pedig a kísérletben emlegetett hipotetikus éhezők attól teljesen függetlenül szenvednek, hogy az őket sújtó aszály mi miatt következett be.

MANNHARDT ANDRÁS

2017/38