A kutyás gazdik sok történetet tudnak mesélni kedvencük személyiségéről. Kérdés, hogy más állatoknak is van-e személyiségük? Egyáltalán, mit értünk ezen kifejezés alatt egy állat esetében? A hím zöld gyíkok torka tavasszal, a szaporodási időszakban kékre színeződik – ezen folt élénksége, kiterjedtsége az egyedi minőséget tükrözi, mely kapcsolatban állhat a gyíkok személyiségével. Ezen témákkal foglalkozik Horváth Gergely, az ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszékének doktorandusza, a Viselkedésökológiai Csoport tagja.
– Van-e személyisége az állatoknak? Egy kutyagazda nyilván igennel válaszolna, de vajon a gyíkoknak is van személyisége?
– Maga a kifejezés kicsit provokatívnak hangozhat, de az állati személyiségek kutatása az utóbbi másfél-két évtizedben intenzívvé vált a viselkedésökológián belül. Mi állati személyiség alatt azt értjük, hogy egy viselkedésen – mondjuk, az agresszión vagy az exploráción, a „felfedezőkedven” – belül konzisztens különbségek vannak az egyedek között. Ez azt jelenti, hogy ezek a különbségek hosszú időn át és különböző szituációkban is fennmaradnak. A kutyás példára reagálva: főleg az egyes kutyafajták között lévő különbség lehet nagyon feltűnő, teszem azt, egy vizslának más a viselkedése, mint egy ölebnek. A kutyák hosszú ideje élnek az emberrel, több ezer év óta mesterséges szelekció alatt állnak, így óhatatlan volt, hogy a tenyésztés során az egyes fajták viselkedése is megváltozzon. Természetes populációkban azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Sokáig az volt az elfogadott nézet, hogy egyedi optimalizáció érvényesül, tehát minden egyes egyed minden szituációban olyan viselkedést fog mutatni, ami éppen a legoptimálisabb. E nézet szerint a viselkedésbeli különbségek mérési hibaként, vagy random zajként értelmezendőek. Az utóbbi másfél-két évtizedben derült ki, hogy mégis van biológiai jelentősége ezeknek az egyedi különbségeknek.
A konzisztens viselkedésbeli különbségek léte azért érdekes, mert egyáltalán nem tűnnek előnyösnek evolúciós szempontból, hiszen hátrányosan érinthetik a rátermettséget. Egyrészt egy, a versenytársaival szemben agresszívabb egyed olyan szituációban is agresszíven fog fellépni – például ragadozóval szemben vagy párzási időszak alatt a párja felé –, amikor ez a viselkedés „költséges”, csökkenti a túlélést vagy a szaporodási sikert. Másrészt az egyedi viselkedésbeli plasztikusság csökken, tehát egy egyed soha nem fogja azt a teljes viselkedésbeli repertoárt visszaadni, amit a populációban megfigyelhetünk. Ráadásul viselkedési szindrómák is kialakulhatnak, vagyis funkcionálisan eltérő viselkedések – például az agresszió és az aktivitás – között kapcsolat jön létre. Ez talán még a személyiségnél is nehezebben magyarázható jelenség, mivel az egyik viselkedés változása maga után vonja egy másik viselkedés változását, és a rátermettségre kifejtett hatások keveredhetnek. Például ha egy adott környezetben előnyös a megnövekedett exploráció, a csatoltan megnövekedő agresszió és kockázatvállalás már könnyen jelenthet hátrányt. Ezek azok az ellentmondások melyek miatt az állati személyiség és a viselkedési szindrómák evolúciója jelenleg intenzíven kutatott terület.
– Milyen állatoknál, hány állatfajnál lehet kimutatni a személyiséget?
– A leggyakrabban tanulmányozott modellfajok talán a széncinege és a háromtüskés pikó. Ezen kívül rengeteg gerincesnél – madaraknál, emlősöknél, halaknál – és gerinctelennél is kimutatták. A debreceni kutatók például verőköltő bodobácsnál bizonyították a személyiség meglétét (erről a kutatásról az Élet és Tudomány 2012/13-as számában is olvashattak), de pók és tintahal személyiségről is tudunk. A Viselkedésökológiai Csoporton belül Herczeg Gábor és Garamszegi László Zsolt irányításával működő perszonalitás munkacsoport az általam vizsgált hüllőkön kívül több madár- és kétéltűfajjal is dolgozik, melyeknél a személyiség minden esetben könnyen kimutatható. Szerintem nem túl merész azt állítani, hogy az állatvilágban eléggé elterjedt jelenségről van szó. Ma már nem is jelent igazán nagy áttörést a területen, ha egy új fajnál találunk személyiséget. Jelenleg az igazi kihívás az állati személyiség hátterében megbúvó evolúciós és egyedfejlődési folyamatok megismerése. Fontos a modellállat megválasztása: célszerű olyan fajt választani, aminek lehetőleg nagy a rokonsági köre, és így az eredmények tágabb kontextusban értelmezhetőek.
– Milyen állatfajokon végzi a kutatásait? Miért ezen fajokat választotta?
– A kutatásaimat zöld gyíkon kezdtem el, aminek többek között gyakorlati okai voltak: amikor 2012-ben csatlakoztam a Viselkedésökológiai Csoporthoz, akkor Bajer Katalin és Molnár Orsolya (Herczeg Gábor és Török János témavezetésével) már évek óta foglalkozott a faj ivari jelzésrendszerével, és nagyon sok adat gyűlt össze ezzel kapcsolatban. A zöld gyík hímjeinek a tavaszi szaporodási időszakban kékre színeződik a torka. Ennek a mi szemünkben kék színnek a legfontosabb komponense a számunkra láthatatlan ultraibolya tartományban van. Kiderült, hogy a hímek torokfoltjának színintenzitása egy őszinte bélyeg, ami összefüggésben áll például az egyed kondíciójával, parazitáltságával és relatív fejméretével, és pozitívan befolyásolja a hímek sikerét a hölgyválaszban és hím-hím agresszióban. Mivel mi az állati személyiségek egyedi minőséggel való kapcsolatát kutatjuk, a zöld gyík egy nagyon jó modellfajnak számít. Persze a torokfolton kívül még sok más bélyeget is lehet használni, ami potenciálisan utalhat az egyedi minőségre: például a testhosszt, a farokhosszt, a testtömeget, a kondíciót és a parazitáltságot. Jelenleg Spanyolországban végzem a kutatásaimat, ahol szintén egy, a nyakörvös gyíkok rendszertani csoportjába tartozó, Iberolacerta cyreni nevű magashegyi gyíkfajjal foglalkozom. A faj biológiája alaposan kutatott, ezért szintén ideális modell. A tavalyi adatgyűjtést már ezen a fajon végeztem és számos érdekes eredményre számíthatunk.
– Milyen eredmények születtek kutatásaiból?
– Zöld gyíkok esetében az állatok explorációját – vagyis egy potenciálisan veszélyes, ismeretlen környezetben mutatott aktivitást – és kockázatvállalását vizsgáltuk vadon fogott felnőtt hímeknél és ezek laborban nevelt utódainál. Mind az apáknál, mind utódaiknál kimutatható volt a személyiség mindkét vizsgált viselkedésnél, de csak az exploráció állt kapcsolatban az egyedi minőséggel. Felnőtt hímeknél a testmérettel, illetve a kondícióval kaptunk pozitív összefüggést. Ami meglepő volt, hogy pont a szexuális jelzésekkel, azaz a torokfolttal nem jött ki semmiféle kapcsolat. Kimutattuk, hogy a jobb kondíciójú, nagyobb állatok exploratívabbak, mint a kisebb, rosszabb kondícióban lévők. A fiataloknál pedig a relatív fejméret és az exploráció között negatív összefüggés van, ami azt jelenti, hogy a kisebb fejű állatok felfedezőbb kedvűek. Az Iberolacerta cyrenivel végzett kísérletekből nyert adatok nagy része még feldolgozás alatt áll, de néhány előzetes eredményünk az állatok kockázatvállaló viselkedésével kapcsolatban már van. Ennél a viselkedésnél kimutatható a személyiség és jobb kondícióban lévő hímek kockázatvállalóbbak, mint a „rosszabb állapotban” lévő fajtársaik.
BAJOMI BÁLINT
2014/12
