A Zürichi Egyetem paleoantropológusai grúz kollégáik közreműködésével egy korai ember teljesen ép koponyáját tárta fel a grúziai Dmaniszi városka közelében. Ez már az ötödik, ugyanazon helyen és időben élt népességhez tartozó ősmaradvány, így azok összességükben olyan páratlan leletegyüttest alkotnak, amely új perspektívába helyezi az emberi faj fejlődéstörténetét: a kutatók Science-ben megjelent következtetése szerint az emberelődök közel 2 millió évvel ezelőtt az eddig feltételezettnél kevesebb (valószínűleg egyetlen globálisan elterjedt) fajba tartozhattak, viszont a fajon belüli változatosságuk elérhette a mai emberét.
A dmaniszi lelőhely már korábban is egyedülálló volt abban, hogy négy jó állapotban megőrződött koponyát és néhány csontváztöredéket tártak fel itt, amelyek egyazon, mintegy 1,85 millió évvel ezelőtt élt populációhoz tartoztak. A most vizsgált 5-ös számú koponya azonban bizonyos antropológiailag jellegzetes vonások olyan különleges kombinációját egyesítette magában, amely szembeötlően eltért a többi négytől: a nagy, megnyúlt arc, erőteljes állkapocs és fogazat a dmaniszi csoport legkisebb agykoponyájával társult. Ez pedig a kutatókban szinte természetszerűleg felvetette azt a gondolatot, hogyha ugyanezt a koponyát nem a többiek társaságában, hanem elkülönülten, egy távolabbi lelőhelyen fedezik fel, úgy eltérő jegyei alapján nagy valószínűséggel új, a többivel nagyjából egy időben élt, de tőlük különböző fajként azonosították volna.
Mint azt Marcia Ponce de León, a Zürichi Egyetem antropológusa megjegyezte, az emberi faj evolúciójának nyomon követését rendkívüli módon megnehezíti, hogy kevés, egymástól nagyobb távolságokban és némileg különböző időszakokban élt ősmaradvány áll csak rendelkezésre, ráadásul többnyire csak töredékek. Ezért jószerivel nem túlzás azt állítani, hogy „ahány lelet (illetve felfedező), annyi faj”. A paleoantropológusok ugyanis többnyire abból a hallgatólagos feltételezésből indulnak ki, hogy a lelet a faj egy olyan egyedét képviseli, amely magán viseli a faj valamennyi meghatározó jellegzetességét. Az arckoponya, az állkapocs és fogazat, az agykoponya térfogata például ilyen jegyek. A dmaniszi 5-ös számú koponya azonban éppen azt bizonyítja, hogy ezek a jellemzők akár ugyanazon a fajon belül is egyedileg erősen eltérők lehetnek. A dmaniszi csoport öt egyede sem különbözött jobban egymástól például, mint öt ma élő csimpánz vagy ember. Ha elfogadjuk ezt az új nézőpontot, akkor a kutató szerint lehetséges, hogy a nagyjából egy időszakban élt és eddig külön fajnak minősített afrikai homo-fajok – köztük a Homo habilis, a Homo rudolfensis, a Homo ergaste” és a Homo erectus – valójában egyetlen globálisan elterjedt fajon belüli változatok lehettek.
Ez az újfajta szemléletmód erősen leegyszerűsíti, töretlenebbé teszi az emberi faj fejlődéstörténetét. Eszerint, mintegy 2 millió évvel ezelőtt Afrikában kifejlődött egy olyan homo-faj (jellegzetességeit leginkább az eddigi Homo erectus leírása fedi), amely szétrajzott előbb a kontinensen, majd rövid idő alatt eljutott Eurázsiába (idesorolható a dmaniszi-csoport), ahonnan tovább terjedt Kínába és Jávába is (az itteni ismert leletek 1,2 millió évesek). Tehát egy mintegy 1 millió éves időszakon át elődeinket egyetlen globális faj alkotta.
(University of Zurich)
2013/46
