Előfizetés a lapra

Vissza a vadonba

biológia, orángután, természetvédelem

2014/02/17

Malajziai kis hotelszobám ajtaján hajnalban kopognak: Most kaptuk a hívást! – hallom Ikan, a Matang Orangután Rehabilitációs Centrum és Park fiatal munkatársának hangját – Negyven kilométerre Kuchingtól újabb kölyköt találtak az egyik falusi ültetvényes konyhájában, ketrecbe zárva. A csapat tizenöt perc múlva készen áll az indulásra.

Ikan Baktiantoro, a vadvilág harcosainak vezetője, egyike azoknak az elszánt maláj és indonéz fiataloknak, akik az életüket kockáztatják ennek az itt maradt csodának és lakóinak, a borneói orangutánoknak a megmentéséért, szembeszállva nem csak az orvadászokkal, de az esőerdőket irtó több milliárd dolláros iparággal, az olajpálmát termelő társaságokkal is. Ikan családját ugyan biztonságba helyezte, de saját élete sokszor csak hajszálon múlt. Nem egyszer megverték, halálosan megfenyegették aktivista munkájáért. A Matang Orángután Rehabilitációs Centrum, ami a Kubah Nemzeti Park része 1985-ben jött létre azzal a céllal, hogy otthon adjon a sebesült, elárvult, vagy rabságból szabadított vadállatoknak, fő feladatként kitűzve a fiatal emberszabásúak védelmét, és azok természetbe való visszaszoktatását.

Bebas a kiszabadítását követő második hónapban a Matang centrum erdejében

A név – orangután – a helyi nyelvben erdei embert jelent, utalva ezzel is főemlős magas intelligenciájára és emberszerű személyiségére. Mára kevesebb, mint hatvanezer orángután él a vadonban, s számuk rohamosan csökken. Ha pusztulásuk ebben az ütemben folytatódik tovább, tíz–tizenöt év múlva teljesen eltűnnek természetes környezetükből, Borneó és Szumátra szigetéről. A faj, amely egykoron Malajzia és Indonézia esőerdeinek szimbóluma volt, mára már számtalan más fajjal együtt a kihalás szélén áll.

 Egyre beljebb haladva a csapáson furcsa, duruzsoló zaj üti meg a fülemet.

 – Kezdődik! – kiabálja túl Ikan a pillanatok alatt felerősödött hangzavart.

 Először nem értem, de tovább hajtva az erdő szívén át hirtelen megpillantom az árnyakat. A láncfűrészek berregése a kidőlt fák sikolyával keveredik, a pusztítás leírhatatlan. A növényzetet, ameddig a szem ellát, kivágták, a földet lebuldózerezték és felégették úgy, hogy az egykor burjánzó területből nem maradt más, csak az esős évszak nyomán keletkezett sártenger, ami arra vár, hogy olajpálmákkal beültessék. A kétségbeesett orángutánok a többi vadon élő állattal együtt egyre beljebb és beljebb szorulnak saját természetes lakóhelyükön. Amikor már az utolsó élelmük is elfogyott, megjelennek a falvakban és kertekben, közvetlen kapcsolatba kerülve így az emberekkel. A falusiak azt látva, hogy egy orángután ül a fáradságos munkával előteremtett gyümölcsösben, és éppen a termést dézsmálja, persze hogy dühösek lesznek a  betolakodóra.

 Megérkezve a cölöpökre épített faluba, Ikan az illegálisan tartott orángután felől érdeklődik. A ház, amire az összesereglett emberek mutatnak, az egyik fiatal ültetvényesé. Kopogtatás nélkül lépünk be az ajtón. A hirtelen felkapcsolt villany élesen világít a ketrecbe zárt kölyök szemébe, védekezésül mindkét kezét arca elé emeli. Mint egy éhező gyermek, hatalmas pókhassal, vékony tagokkal gubbaszt megszeppenve a konyhai asztal alatt. Mellette, a ledöngölt padlón elszáradt ételmaradékok mindenfelé. Nyaka körül lánc, vörös szőre és bőre szinte belenőtt a vasba. Halkan mellé lépve emberszerű, éhesen könyörgő szemeit rám emeli. Lassan leguggolok elé, de mozdulataimra riadtan hátrahőköl. Mögöttem a fiatal farmer és családja Ikannal vitáznak, de tudják, semmit nem tehetnek, a kölyköt illegálisan tartják fogva.

 Mivel a fiatal orángutánok kedvesek és ragaszkodóak, a helyiek szívesen befogadják őket, gyakran kezelve az új jövevényeket szórakoztató háziállatokként. Nincsenek tisztában azzal, hogy a felnőtt, fogságban tartott példány nem csak rendkívül erős, de gyakran agresszív, és különféle betegségek hordozója is.

 Az elmúlt évben, Ikan és csapata tizenhét izolált mezőgazdasági területről származó orángutánt mentett meg. Az elkobzott állatok először hosszabb ideig tartó orvosi vizsgálat, majd rehabilitációs felügyelet alatt állnak, mielőtt visszaengednék őket a vadonba. Gyakran azonban annyira megszokjak az emberek jelenlétet, hogy etetéskor rendszeresen visszajárnak a Semonggoh Orangután Rehabilitációs Centrumba.

 Két hónap elteltével újra Kuchingba utazom, Ikan meglepetéssel vár. Bebas, vagyis Szabad, az orángutánkölyök, akiért együtt mentünk, éppen társaival és az egyik gondozóval birkózik. Mikor meglát bennünket, villámgyorsan felcsimpaszkodik a fára, keresztültornázza magát az indákon, majd játékosan leveri Ikan fejéről a baseballsapkát.

BALOGH BOGLÁRKA

 

2014/4