Előfizetés a lapra

Veszélyben a tokfélék

A hét kutatója, biológia, élettudomány, hal, interjú, ökológia

2014/09/03

Július 11-12-én Tiszafüreden tartották a X. Magyar Haltani Konferenciát. Guti Gábor, az MTA Ökológiai Kutatóközpont Duna-kutató Intézetének tudományos főmunkatársa Sallai Zoltánnal és Harka Ákossal közösen végzett kutatásáról számolt be a magyarországi halfauna veszélyeztetettségének témájában. Guti Gábort a Vörös Listáról és a vizákról kérdeztük.

BAJOMI BÁLINT FELVÉTELE

 – Mekkora Magyarországon a halak fajgazdagsága? Hány őshonos halfaj fordul elő hazánkban, illetve hány idegenhonos?

 – A Magyarországon előforduló halfajoknak a száma évről évre módosul, részben amiatt, hogy a halak a nevezéktana is változik. Egyes régebbi meghatározásokat felülvizsgálva kiderül, hogy ami korábban egy fajként tartottak nyilván, az kettő, esetleg több is lehet; emellett újabb bevándorló, vagy betelepített fajok is megjelennek térségünkben. Amikor a magyarországi halfauna természetvédelmi státuszát értékeltük, 99 halfajjal számoltunk. Ezek közül 26 idegenhonos, azaz nem a Duna vízgyűjtőjéről származik – egyes esetekben Európán kívüli kontinensről érkezik.

 – Az értékelést, amit az imént említett, az IUCN Vörös Lista alapján készítették. Mit érdemes tudni erről a listáról?

 – 1948-ban jött létre a Természetvédelmi Világszövetség, az angol név rövidítése alapján IUCN. A szervezet feladata a biodiverzitás megőrzésének és a természeti értékek mértékletes hasznosításának elősegítése. A természetes előfordulású fajokról készített Vörös Listák a fajok kipusztulási kockázatát ismertetik, a veszélyeztetettségük szintjét kifejező kategóriák szerint.


BAJOMI BÁLINT FELVÉTELE

 – Mik ezek a kategóriák?

 – Ha a kipusztulási kockázat szerint haladunk, az első a „kipusztult” fajok csoportja amelybe a Föld színéről már teljesen eltűnt fajok tartoznak. A következő a „vadon kihalt” kategória, amelybe olyan fajokat sorolnak, amelyek a természetben már nem fordulnak elő, de állatkerti fogságban tartott példányai még léteznek. Ezt követi a „kritikusan veszélyeztetett” minősítés – ezen fajok a kipusztulás közvetlen határán állnak, már csak kevés egyedük található meg a természetes élőhelyeken, és olyan alacsony az egyedszámuk, hogy esetleg már nem is lehetséges a megmentésük. A „veszélyeztetett” kategória elemei korábban nagyobb egyedszámban fordultak elő, de az utóbbi 100 évben jelentősen csökkent a populációik mérete, ezért könnyen kritikusan veszélyeztetetté válhatnak. A „sebezhető” csoport tagjai általában kisebb egyedszámban fordulnak elő, speciális élőhelyekhez kötődnek, és ha az élőhelyeik szűkülnek, illetve romlik azok állapota, akkor a veszélyeztetett kategóriába csúszhatnak át. A következő a „mérsékelten veszélyeztetett kategória: ide olyan általánosan elterjedt fajokat sorolnak, amelyek az élőhelyeik változása esetén sebezhetővé válnak. Az imént említett kategóriákba nem sorolható, természetes előfordulású fajok a „nem fenyegetett” csoportba tartoznak. Vannak köztük bevándorló fajok is, amelyek az utóbbi évtizedekben jelentek meg Magyarország térségeiben - feltehetően az élőhelyek megváltozása és az éghajlati változások következtében. Manapság megfigyelhető bizonyos ponto-kaszpikus fajok megjelenése a Kárpát-medencében, amelyek korábban a Fekete-tenger térségében voltak jellemzőek. Például az 1970-es évek óta 4-5 új halfaj terjedt el vizeinkben ebből a térségből.

 – Van-e olyan halfaj, amelyik kipusztult Magyarországról? Ha jól tudom, a viza például ilyen.

 – Igen, a viza gyakorlatilag nem fordul elő a vizeinkben. Mi az előadásunkban kritikusan veszélyeztetett halnak minősítettük. Az utolsó előfordulását 1987-ben jegyezték fel. Az általános meghatározás szerint akkor tekinthetünk egy halfajt kipusztultnak, ha legalább 50 éve nem került elő egyetlen példánya sem a természetben. A viza esetében ez az ötven év még nem telt le. Viszont a sőregtoknak az utolsó előfordulását 1965-ben igazolták, tehát e faj esetében jövőre lesz meg az ötven év. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy 2005-ben Tiszajenőnél előkerült egy 3-4 éves sőregtok, amely még nem lehetett ivarérett. Ez azért érdekes, mert a sőregtok úgynevezett anadrom vándorlású halfaj, tehát Fekete-tengerből vándorol fel ívási időszakban szaporodni, és ez a példány még túl fiatal volt a vándorláshoz. A mi megítélésünk szerint nem természetes módon, hanem feltehetően emberi közvetítéssel került a Tiszába a kérdéses egyed. Megítélésem szerint ez az adat nem igazolja a faj természetes előfordulását Magyarországon.

 – Azt lehet mondani, hogy a Magyarországon előforduló leginkább veszélyeztetett fajok legtöbbje a tokfélék csoportjába tartozik?

 - Igen. A kritikusan veszélyeztetett fajok közé hat fajt soroltunk összesen, ebből négy faj a tokfélékhez tartozik. Ilyen a viza, a simatok, a vágótok és a sőregtok. Ezenkívül még kritikusan veszélyeztetett fajként tartjuk nyilván a dunai galócát és a vaskos csabakot. A vaskos csabak a Felső-Tisza vidékén fordul elő és az ivadéka is előkerült, tehát van egy elszigetelt önfenntartó populációja a térségben. Hasonló a helyzet a dunai galócával is. A Felső-Tisza térségében létezik egy elkülönült populációja, és a lesodródó példányai rendszeresen felbukkannak a magyarországi Tisza-szakaszon. A dunai galóca egyébként a Duna felső szakaszán is elterjedt és egyes mellékfolyókban, a Dráva és a Mura felső szakaszán is ismert az előfordulása.

 – Miért pusztulnak ki a halfajok? Milyen tényezők vezetnek a megritkulásukhoz?

 – Az európai, illetve a magyarországi halfaunát veszélyeztető tényezők között időrendben elsőként a halászatot kell megemlíteni. Már a középkorban túlhalásztak egyes halfajokat, különösen a tokfélék állományát veszélyeztette a halászat. Becsléseink szerint, régi történeti dokumentumokat elemezve, a XVII. században évenete mintegy tíz-harmincezer vizát foghattak Magyarországon, ezek összsúlya 500-1500 tonna lehetett. Ezzel szemben a XX. században összesen 42 vizafogást jegyeztek fel, és ez a nagy különbség is jelzi, hogy a viza közép-dunai állománya a XX. századra, illetve az átfogó folyószabályozások megvalósítását megelőzően már összeomlott.

 – A folyószabályozásnak milyen szerepe van?

 – A halállományok megritkulásában fontos szerepet játszik a folyószabályozás, és az élőhelyek megszűnése. Példa erre, hogy amikor a Tiszát szabályozták a XIX. században, utána jelentős mértékben csökkent a halfogás. Az 1900-as évek legelején az akkori Földművelésügyi Minisztérium készített egy felmérést, és azt állapították meg, hogy a tiszai halfogás mintegy 99%-ban csökkent a Tisza szabályozását követően. A Tisza akkori árterének több, mint 90%-át ármentesítették, illetve a folyó kanyarulatainak nagy részét levágták, és ennek hatására a tiszai halászat gyakorlatilag a megszűnés határára jutott. Érdekes adat, hogy a XV. században Szeged városában 4000 regisztrált halászt tartottak nyilván. A halászok száma is közel két nagyságrendet csökkent, ami jelzi, hogy a halállomány is legalább két nagyságrenddel csökkenhetett. Tehát a korábbi hatalmas árterek elvesztése, az élőhelyek megszűnése nagyon fontos tényező. További probléma a vízfolyások fragmentálódása (magyarul feldarabolódása), a hosszirányú átjárhatóság korlátozása vízlépcsők építésével. Az évszázados szabályozások következtében napjainkban a folyóink medre beágyazódik, a hullámterek feliszapolódnak – ez mind az élőhelyek további leromlásához és megszűnéséhez vezet. Emellett a vízminőség is sok esetben probléma, bár az utóbbi időben térségünkben a vízminőség javuló tendenciát mutat.

 BAJOMI BÁLINT

2014/31