Előfizetés a lapra

Szulejmán szultán halála

ostrom, oszmán, Szigetvár, Szulejmán, szultán, történelem, türbe, Zrínyi Miklós

2016/10/12

Szulejmán szultán a kor mércéi szerint elaggott korban, 72 évesen indult utolsó hadjáratára. Nagybeteg volt, de úgy érezte, tartozik magának és hadseregének azzal, hogy rendet teremt azokon a magyarországi területeken, amelyeket több évtizedes, nehéz harcokkal szerzett meg a birodalomnak, de amelyeket a magyar végvári harcosok és a magyar (török szemmel: bécsi) király seregei folyamatosan támadtak.

1566. április 29-én kelt útra azzal a céllal, hogy az oszmán birtokokat leginkább veszélyeztető két magyar „fővárat”, Szigetvárt és Gyulát elfoglalja. Edirnébe érve már nem bírta megülni a lovat, ezért kocsin tette meg a hátralévő utat. Augusztus 9-én ért Szigetvárra, díszes sátorvárosát a vártól keletre található zsibóti (ma turbéki) szőlőhegyen verték fel, ahonnan jó rálátás nyílt a várra. Innen figyelte, ahogy katonái irtózatos erőfeszítéssel lépésről lépésre hatolnak előre a négy részből álló, és egy mesterséges tó közepén található Sziget városában és külső várában.

 Szulejmán szultán

 Minél nagyobb részt tudhatott magáénak a várból, annál jobban fogyott az ereje. A következő hónap elején már csak hálni járt belé a lélek, s szeptember 7-én éjjel 1 és 2 óra között – ahogy Istvánffy Miklós magyar történetíró tudta – „betegségtől s vénségtől is megnehezedvén, s megveszett első szárcsontjának fájdalmához hasa folyása is rája érkezvén” sátrában meghalt. A sors ezúttal nem volt kegyes hozzá, nem örülhetett utolsó győzelmének. Ez a győzelem, amelyik a szultán 13-ik hadjáratát koronázta (volna) meg, ugyanezen a napon, déltájban következett be, miután Zrínyi Miklós, a szigetvári vár kapitánya maradék katonái élén kirontott a lángokban álló belső várból, és hősi halált halt a vár hídján.

A titkos temetés és a trónutódlás előkészületei

A szultán halála az osz­mánok birodalmában mindig bonyolult hely­zetet teremtett. Ha több herceg volt életben, akkor rendszerint véres belháborúban döntötték el, hogy melyikük követi a trónon elhunyt atyjukat. (A fő utódlási elv ugyanis az alkalmasság volt, vagyis azt tekintették legitim uralkodónak, aki képes volt megszerezni hatalmat.) Ha csak egyetlen trónörökös maradt, akkor a helyzet egyszerűbb volt, de ilyenkor is ajánlatos volt körültekintően eljárni, mert az udvari zsoldosok (különösen a janicsárok) előszeretettel használták ki a trónváltást némi zsoldemelés kicsikarására vagy akár zavargásokra és rablásokra is. Ezért korán kialakultak azok a módszerek, amelyekkel az ilyenkor óhatatlanul bekövetkező zűrzavart és károkat előre mérsékelni lehetett. A legfontosabb az volt, hogy a szultán halálát igyekeztek addig titkolni, amíg a rendszerint távol, valamelyik anatóliai tartományi székhelyen tartózkodó trónörökös meg nem érkezett a fővárosba, és szabályosan be nem iktatták. Ha a birodalom nagyjai letették neki a hűségesküt, már szilárdan ült a trónján, innentől minden indokolatlan követelés és hatalomszerzési kísérlet felségsértésnek számított, és az elit teljes elutasításával találkozott.

 Szulejmán szultán Szigetvárra indul (XVI. századi miniatúra)

 Szulejmánnak 1566-ban már csak egyetlen örököse volt: a kis-ázsiai Kütahját kormányzó Szelim, kinek fivérei az előző évtizedekben vagy meghaltak, vagy a szultán hóhérai végeztek velük (ez történt az 1558-ban fellázadó Bajezid herceggel, akivel Szelim – apja támogatásával – szabályos háborút vívott az utódlás eldöntésére). Látszólag tehát 1566-ban a trónváltás zökkenőmentesebb változatával számolhattak a birodalom nagyjai. Ám az, hogy Szulejmán távol a fővárostól, háborúban halt meg, amikor a birodalmi sereg utolsó erejét megfeszítve rohamozott egy ellenséges várat, egyedülálló körülményeket teremtett. Ha a hadsereg értesül istenített uralkodója haláláról, nagy valószínűséggel annyira elbizonytalanodik, hogy abbahagyja a harcot, s talán még szét is széled (mint később kiderült: a halálhír egy napra valóban lebénította a hazafelé vonuló sereget). Ezt a sereget irányító nagyvezír, Szokollu Mehmed pasa nem kockáztathatta meg egy ellenséges ország közepén. Ezért az első pillanattól kezdve mindent elkövetett azért, hogy ki ne tudódjék a halál híre. Fenyegetésekkel körített, szigorú parancsba adta az udvartartás tagjainak, hogy az uralkodó halálát tartsák titokban. Szeptember 7-én kora hajnalban utasítást íratott és adatott ki a szultán nevében, hogy a várat azonnal el kell foglalni, mert az úr már nem tud várni tovább.

 De még ezt megelőzően a halott szultánt titkon eltemették. A hajnali szürkületben testét rituálisan lemosdatták, illatszerekkel tartósították és halotti lepelbe csavarták. A sátor alatt földelték el, ahol 42 napig pihent. Kora reggel a katonák a „szultán” szigorú parancsát teljesítve utolsó rohamra indultak, és délre megszerezték neki a vár maradék részét, a belső várat is. Bár furcsállták, hogy uruk nem vett részt a foglalást szentesítő első istentiszteleten, a nagyvezír ezt azzal magyarázta ki, hogy a padisahnak fáj a lába. Aztán a katonák egy újabb parancsnak engedelmeskedve elfoglalták a környékbeli várakat (Babócsát, Csurgót, Vízvárt stb.), majd hozzáfogtak a lerombolt Szigetvár rendbehozatalához. Azt is elhitték, hogy miután mindennel végeznek, a szultán vezetésével Budára vonulnak, ott telelnek, és a következő évben a Habsburg király ellen indulnak. Ezeket a híreket a nagyvezír terjesztette mindenfelé, hogy időt nyerjen és hogy a Duna mentén összegyűlt keresztény seregek vezérei Bécset féltve ne mozduljanak táborukból. A nagyvezír a híreszteléseknek azzal is nyomatékot adott, hogy unokaöccsének, Szokollu Musztafa budai beglerbégnek elrendelte a Budára vezető utak megtisztítását, a budai palota kijavítását és előkészítését az uralkodó fogadására. A színjáték fontos része volt, hogy Szokollu Mehmed folyamatosan küldözgette jelentéseit a szultáni sátorba, ahonnan rendre meg is érkeztek az uralkodó írásos válaszai. Ezeket valójában egy tettestárs, Dzsáfer aga fegyverhordozó írta, aki tehetségesen utánozta Szulejmán kézírását, és aki ezért később feleségül vehette Szokollu Mehmed egyik unokáját. Közben a nagyvezír gyorsan megtette az előkészületeket a trónváltás lebonyolítására is. Már szeptember 7-én kora délután leveleket küldött a trónörökös Szelimnek, és kérte, jöjjön mielőbb a sereg elé (egyébként neki is azt írta, hogy ha váratlan indulása oka felől érdeklődnének, mondja azt: atyja idén Budán telel, és őt is maga mellé rendelte).

A hadsereg gyásza

Szokollu célja az volt, hogy minden a régi kerékvágásban haladjon és semmi se derüljön ki addig, amíg Szelim Belgrádba nem érkezik. A mesterkedések sikerrel jártak: a katonai műveletek és a javítási munkálatok rendben lezajlottak. Október 18-án a szultán testét kiásták, és egy Eszékről

elhozatott magyar királyi trónus dió­­faanyagából készített koporsóba fektették. A koporsót hordszékre, azt pedig egy félig elfüggönyözött kocsira tették. A már említett fegyverhordozó kapta a feladatot, hogy ha valaki közelítene a kocsihoz, a szultán turbánját mozgatva azt látszatot keltse, mintha Szulejmán még élne és üdvözölné az illetőt. Időről időre a nagyvezír is odalovagolt a kocsihoz, és átnyújtotta kérvényeit, majd a fegyverhordozótól átvette a „szultán” döntéseit tartalmazó válaszokat. Minden olyan jól ment, hogy az oszmán katonák még a hazafelé vezető úton is azt hitték, hogy Mohácsnál északra fordulnak és Budára vonulnak. Csak ekkor közölte velük a nagyvezír – a keresztényeknél kitört ragályra hivatkozva –, hogy hazatérnek a birodalomba. Ám addigra már elindult a pusmogás a táborban, hogy az uralkodóval valami nincs rendben. Szokollu Mehmed csak a Duna menti Szatára (törökül Szotinba) érve lélegezhetett fel: ekkor vette hírül, hogy a trónörökös megérkezett Belgrádba. Ráadásul ez a régió már biztonságos „mag- vagy belterület”-nek (törökül ics il) számított, ahol nem kellett tartani semmilyen külső veszélytől. Ezért úgy döntött, hogy itt lebbenti fel a fátylat a nagy titokról.

Szulejmán hazaszállítása Szigetvár alól

 Ezt úgy tette meg, hogy október 21-én hajnalban hat Korán-recitátort rendelt a szultáni holttestet szállító kocsi elé, akik hangosan „énekelni” kezdték a Korán 36. szúráját, azt, amelyet temetéskor szoktak recitálni. A szultáni őrgárda tagjai ekkor értették meg, hogy mi a helyzet. Villámgyorsan továbbadták a hírt, és a katonák szabad folyást engedtek gyászuknak: fájdalmasan kiáltoztak, földet szórtak a fejükre vagy turbánjuk helyett fekete kendőt tekertek a fejükre. Bekövetkezett az, amitől a nagyvezír Szigetvárott is rettegett: a halálhír lebénította a hadsereget, a katonák nem akartak mozdulni. Szinte könyörgött nekik, hogy induljanak tovább; arra hivatkozott, hogy a nagy szultán, mindnyájuk jótevője, a hitharc élharcosa és Magyarország meghódítója nem érdemli meg, hogy testével itt rostokoljanak. Elmondta nekik, hogy az új uralkodó már 17 napja vár rájuk Belgrádban (ez nem volt igaz, csak pár nappal korábban érkezett meg), s hogy az elhunyt padisah végakarata szerint ott nagy trónra lépési jutalom (bahsis) és illetményemelés vár rájuk. Végül kijelentette: „Fájdalmunkra a Korán az orvosság, hitünk és vallásunk a Korán, hittel és a Koránnal induljunk el!”

Az emlékhely felfedezése

Október 25-én a hadsereg bevonult Belgrádba, ahol megtartották Szulejmán nyilvános halotti szertartását a vár előtt, élete első hadi sikerének színhelyén. A holttestet ezután útnak indították Isztambulba, ahol november 28-án a nevét viselő dzsámiban tartott újabb halotti szertartást követően végleges nyughelyére temették el, oda, ahol most a türbéje, azaz sírkápolnája áll.

Zrínyi Miklós és Szulejmán emlékműve Szigetváron

 

 

Már a XVI. század második felében felbukkant az a hiedelem, hogy – mint egy XVII. századi török krónikás írja – a szultán belső szerveit a nagyvezír „Szigetvárral szemben titokban eltemettette, majd egy idő után elrendelték, hogy föléje sírkápolnát (türbét) építsenek.” Az oszmán és a magyar világban egyaránt úgy tudták, hogy a belső szerveket aranyedényben temették el. Ezen helyen, vagyis ott, ahol az ostrom idején a szultán sátrát felverték és ahol a holttest 42 napig feküdt a földben, 1575 körül valóban emléktürbét építettek Szulejmán tiszteletére. Hamarosan újabb épületeket (mecset, kolostor, kaszárnya stb.) emeltek körülötte, és az egykori táborhelyből az oszmán világ egyik kedvelt zarándokhelye lett. Az oszmán-törökök kiverése után az emlékhely elpusztult, de maradványai az utóbbi években folyó, összetett kutatásoknak és ásatásoknak köszönhetően egymás után kerülnek napvilágra. Az oda látogatók e helyszínen átérezhetik azokat a drámai eseményeket, amelyek 1566 kora őszén játszódtak le hazánknak e sok vért és szenvedést látott szögletében.

 FODOR PÁL

2016/36