Előfizetés a lapra

Szilágysági szimmetriák

etnikum, magyar, nemzetiség, nyelv, OTKA, román, Szilágyság

2015/01/13

Korunkban a különböző nemzetiségek, etnikumok együttélése gyakran konfliktusokkal terhelt, melynek oka, hogy a különböző kultúrájú, nyelvű népcsoportok általában a másik csoport ellenében, annak kárára igyekeznek kialakítani saját identitásukat. Emiatt gyakran nem a kooperáció kerül előtérbe, melynek során az eltérő nemzetiségű közösségek saját kulturális jegyeiket megtartva, ugyanakkor a másikkal együttműködve igyekeznek együtt élni, hanem a másik kirekesztése. A cikkünkben bemutatott kutatás egy ezzel ellenkező jelenséget tárt fel.

Olyan falvakat vizsgáltunk a romániai Szilágyságban, ahol a magyar és román népesség aránya évszázadokon keresztül sem változott jelentős mértékben, és az etnikai konfliktusok sem jellemzőek. Azt reméltük, hogy egy ilyen szituáció elemzése fényt deríthet olyan stratégiákra, melyek lehetővé teszik a békés együttélést, miközben mindkét fél megőrzi a maga nemzeti identitását.

XIX. századi ábrázolások a Vasárnapi Újságból, korabeli képaláírása alapján: az oláh népviseletről

 A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán működő Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet oktatói és hall­gatói három éven keresztül, 2009-2012 között több alkalommal végeztek társadalomtudományi terepmunkát a Szilágyság négy településén, Szamosardón, Bősházán, Völcsökön és Monón. E falvak közös jellemzője, hogy vegyes lakosságúak, de mindegyikük magyar többségű. Statisztikai adatok bizonyítják azt is, hogy ez az arány nagyjából azonos volt az elmúlt kétszáz évben, itt nem ment végbe tehát az az asszimiláció, ami sok más romániai szórványtelepülésen igen.

Bősháza

 A kutatás során három fő témakört vizsgáltunk: a kulturális-vallási együttélést, a gazdasági együttélést, és a kultúra vizuális kifejeződéseit. A terepmunka alatt interjúkat készítettünk a falvakban élőkkel ezekben a témakörökben, illetve résztvevő megfigyelés során tapasztalatokat szereztünk az ott lakók mindennapjairól és egymás közötti kapcsolatairól.

Etnikumok és generációk

A szóban forgó falvak magyar és román lakosságának együttélésére megfigyeléseink alapján az elfogadás jellemző. A konfliktusmentes kapcsolatok alapja az, hogy a kulturális különbségek háttérbe szorulnak a közös életmód, és ebből fakadóan a közös problémák mellett.

 A szilágysági falvakban szinte mindenki foglalkozik földműveléssel, azonban nem alakultak ki igazán nagy gazdaságok, a családok épp annyit képesek termelni, amelyből önmagukat el tudják látni. Egyaránt jellemző ez a románokra és a magyarokra, ahogy az is, hogy csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy bérmunkásokat al­kalmazzanak, így a csa­ládi, szomszédsági kap­csolatok, a kölcsönös segítségnyújtás felértékelődnek. Ez az egyik oka annak, hogy a nemzetiségi hovatartozás másodlagossá vált, hiszen ha egy magyarnak román szomszédja van, az nem lehet akadálya annak, hogy együtt dolgozzanak, mert mindketten csak így tudják fenntartani családjukat. Ugyanezen okokból jellemzőek mindkét etnikumban a nagycsaládok, ahol két, három generáció él egy házban, vagy egy udvaron, ahol a nyugdíjasok jellemzően a mezőgazdasággal foglalkoznak, míg gyer­mekeik a közeli vá­rosokban vállalnak munkát, és emellett segítik szüleiket a földművelésben. Így élelmiszerre gyakorlatilag nem kell költeniük, a munkaképes korúak keresete pedig fedezi az egyéb kiadásokat. A második generáció gyakran gyermekeik megszületése után is szüleivel marad.

 Ez az életmód azonban jelenleg felbomlóban van: akik a rendszerváltás után születtek, jellemzően elvágyódnak a falvakból, és inkább a felsőoktatásban, illetve a városi életben látják jövőjüket, számukra már nem kielégítő a mezőgazdaság. Alternatívát jelent a külföldi munka is, bár míg a románok között gyakoribb, hogy a középkorú és a fiatal generáció együtt, hosszú távra hagyja el az országot, addig a magyarokra inkább a rövidebb időszakokra szóló, néhány hónapos, legfeljebb néhány éves külföldi tartózkodás jellemző, melynek során összegyűjtik a pénzt egy új ház építésére a faluban, majd hazatérnek, hogy ebbe az otthonba költözzenek be családjukkal.

Monó térképe a XVIII. századból 

Ahhoz a tényhez, hogy a Szilágyság általunk vizsgált falvaiban a lakosság magyar többségű, hozzájárul az is, hogy a románság körében többen vannak, akik külföldre emigrálnak, és csak idős korukban terveznek visszatérni. A békés együttélés ugyanakkor abból fakad, hogy mindkét etnikum elfogadja, hogy a másiknak más az anyanyelve, és felekezeti hovatartozása, ám ezek a különbségek nem akadályozzák őket a közös munkában. Jellemző, hogy a magyarok már gyerekkorukban megtanulnak románul, hiszen csak így tudnak kommunikálni román kortársaikkal, szomszédjaikkal. Ezt ugyanakkor nem kényszerként élik meg, hanem racionális lépésnek tekintik az ország hivatalos nyelvének elsajátítását. Egymás között magyarul kommunikálnak, ám vegyes társaságban, a másik iránti tiszteletből, románul társalognak, mivel nem akarják a román falubelieket kirekeszteni.

 A nyelvhasználat, és a nemzeti hovatartozás kérdése tehát jól érzékelhető határok mentén szerveződik: a magyarok magyar anyanyelvűek, és református hitűek, míg a románok román anyanyelvűek, és ortodox hitűek. E jegyek alapján természetesen elkülöníti magát a két etnikum, ugyanakkor ez mindennapi kapcsolataikban nem jelent konfliktusforrást. Ezek a tiszta határok azonban a vegyes házasságok esetében elmosódnak, és itt már változatos stratégiákkal találkozunk a házastársak, és a gyermekek nemzeti hovatartozását illetően.

Vegyes házasságok

Tereptapasztalataink alapján a megkérdezett személyek három részre osztották a közelmúltra vonatkozó emlékezetet meghatározó történelmi időt: „magyar idők”; a Ceausescu rezsim; valamint az ezt követő évek, azaz a demokrácia: idetartozik a jelen is. E tanulmány keretei között ez utóbbit tárgyaljuk részletesebben.

 A Szilágyság kutatott falvaiban a vegyes házasságot a rendszerváltás előtt a magyar családok kifejezetten tiltották. Úgy vélték ugyanis, hogy a két csoport ilyen keveredése a házastársak, és gyermekeik valamelyik irányba történő asszimilációját eredményezi. Az, hogy napjainkban a vegyes házasságok megítélése már kevésbé negatív, illetve a fiatalabb generáció körében semleges, annak a modernizációs hatásnak köszönhető véleményünk szerint, amely az etnikai csoporthoz való tartozást már nem tartja elsődlegesnek, párválasztási szokásaiban pedig egyáltalán nem tartja tényezőnek.

Völcsök

A vegyes házasságok tekintetében jelen cikk keretei között a valláskezelési és a nyelvhasználati modelleket emeljük ki.

 A vallás kapcsán háromféle stratégiát figyeltünk meg. Az egyik, amikor a román fél átveszi a magyar fél vallását, a másik, amikor a magyar fél veszi át a román fél vallását, valamint a harmadik, amikor mindkét fél megtartja vallását. Az elmúlt években a harmadik modell a leggyakoribb: Bős­há­zán például egyetlen vegyes házasságban élő személy sem váltott vallást csupán a házasságkötés okán. Leggyakoribb szokás ez esetben, hogy a házasságkötési szertartást ortodox és református templomban egyaránt megtartják, a mindennapokban pedig vagy felváltva járnak misére/istentiszteletre, vagy a felek külön járnak a saját gyülekezetükbe.

 A vegyes házasságokra általában a kétnyelvűség jellemző. Ám a mindennapok nyelvhasználata sok esetben alapvetően megváltozik, egyfajta aszimmetriát mutat a gyermeknevelés időszakának kezdetétől. Ennek egyik alapvető oka, hogy a nyelv igen erős, szimbolikus funkcióval bír az egyén önmeghatározását illetően, ugyanis etnikai hovatartozást jelképez, közösségformáló erőt jelent. Ezért fontos, hogy a gyermek melyik szülő hagyományait fogja továbbvinni, majd továbbadni. A leggyakoribb, hogy a szülők megőrzik vallásukat, ezzel reprezentálva azt is, hogy különböző hagyományokkal, etnikus jegyekkel rendelkeznek. Ennek megfelelően a születendő gyermekek egyfajta „megosztásban” részesülnek: a lánygyermek az anya, a fiúgyermek pedig az apa nemzetiségéhez tartozó kulturális jegyeket kapja meg. Tehát az egyik gyermek református lesz, és magyar oktatási intézményben tanul, a másik gyermek pedig ortodox vallású lesz, és román oktatásban részesül. E családmodellre jellemző, hogy a szülők megpróbálnak egyfajta szimmetriát alkotni a gyermekneveléssel kapcsolatban. Ami viszont lényeges, hogy sok esetben elsősorban nem saját maguk miatt, hanem azért, mert a család és a közösség ezt várja el tőlük: egyik etnikai jegy se kerüljön közvetlen túlsúlyba. Ez természetesen szinte lehetetlen elvárás, az elmondások alapján a gyermekek általában annak a szülőnek a nyelvét beszélik jobban, aki többet szól hozzájuk, több időt tölt velük. Ezt a szerepet többnyire az anya tölti be. A faluban általánosan úgy vélekednek a vegyes házasságokról – még azok is, akik ettől elzárkóznak –, hogy az ilyen közegben felnevelkedett gyermekeknek több esélyük lesz az életben, köszönhetően a magabiztos kétnyelvűségnek és annak, hogy a román és a magyar kultúrából egyaránt elsajátítanak elemeket.

Gazdasági biztonság

A kutatás során célunk a magyar-román lakosság relatív értelemben vett békés együttélési modelljének feltérképezése volt. Az etnikai alapon konfliktusmentesnek nevezhető magyar-román együttélés egyik legfontosabb oka véleményünk szerint az, hogy az emberek elsődleges célja a gazdasági biztonság megteremtése és nem a nemzeti identitás folyamatos reprezentációja a másik nemzetiséggel szemben. És bár az emberek elkülönítik magukat a másik etnikumhoz tartozóktól az anyanyelv, vagy a vallás tekintetében, ám mindezt nem kirekesztő, annál inkább egyfajta hagyományőrző szándékkal teszik.

 KERESZTURY ÁGNES

 UJHELYI ANDREA

 

OTKA

7618

PUB-I 113547



 

2014/48