Előfizetés a lapra

Rovar rovarnak farkasa

biológia, harlekinkatica, kártevő, rovar, védekezés

2016/04/07

Az állatok, növények, kórokozók véletlenszerű behurcolása szinte kikerülhetetlen mellékhatása az óriási és folyamatosan növekvő tömegű globális kereskedelemnek. A mikroszkopikus méretű kórokozók és apró rovarok esetében ez a kockázat – a növény-egészségügyi szabályok betartása mellett is – igencsak nagy. A betolakodók terjedésének megfékezésére a klasszikus biológiai védekezés fegyvertárát is igyekeznek bevetni a kutatók. Ez egy nagyon hatékony módszer, amely azonban – kellő körültekintés híján – nem mindig sül el jól.

Az új jövevények nem ritkán gyorsan terjeszkednek és nagyobb bajt is okoznak az új hazában, mint eredeti elterjedési területükön. Ennek egyik oka lehet, hogy a véletlen behurcolás során természetes ellenségeik csak ritkán utaznak velük együtt. Azaz hosszabb-rövidebb időre gyakorlatilag megszöknek az őket kordában tartó parazitoidok, ragadozók elől. (Az idegenhonos rovarfajok megjelenéséről és terjeszkedéséről az Élet és Tudomány 2012/49. számában olvashattak Hatlábú globalizáció címmel – A szerk.)

Rodolia cardinalis katicabogár 

Az adott helyen honos természetes ellenségek közül különösen a generalista fajok ugyan gyorsan megtalálják az „új húst”, de csak ritkán képesek érdemi szabályzó hatást gyakorolni rá. Nyilván azért, mert nem volt módjuk evolúciós időtávlatban kifinomultan alkalmazkodni az új zsákmány/gazda életciklusához, fiziológiájához, azaz nem tudták alaposan „megtanulni” azt. Végső soron e tény felismerésének köszönhetjük a klasszikus biológiai védekezés filozófiáját, amely tulajdonképpen nem más, mint az új, idegenhonos kártevőnek az „őshazában” hatékony természetes ellenségeinek (beleértve a kórokozókat is) a betelepítése. Megjegyzendő, hogy maga az alapgondolat nemcsak rovarok, hanem puhatestűek, emlősök vagy akár növények esetében is működhet és működik is.

Az első sikerek

Az ötlet eredetileg 1855-ben egy amerikai rovarász, A. Fitch fejében merült fel, de az első tényleges próbálkozás csak 1873-ban valósult meg, amikor is egy ragadozó atkafajt próbáltak meg Amerikából Európába betelepíteni, a korábban behurcolt, drasztikus hatású szőlő-filoxéra ellen. Nem sokkal ezután hétpettyes katicabogarakat utaztattak Angliából Új-Zélandra, a behurcolt levéltetvek elleni harc jegyében.

 Icerya purchasi pajzstetvek 

Az első, igazán látványos sikerrel végződő klasszikus biológiai védekezési program az Egyesült Államokban zajlott, mégpedig a citrom- és narancstermesztést súlyosan veszélyeztető, ausztrál származású Icerya purchasi pajzstetű ellen. Kaliforniába 1889-ben telepítették be a Rodolia cardinalis nevű katicabogarat, amely az Icerya specialista ragadozója. A jó kolonizációs képességű, csinos bogárka meglepően gyorsan, néhány év alatt „ráncba szedte” a kártevőt, ezzel hatalmas veszteségeket előzött meg.

 Mivel az Icerya-t a gyümölcsszállítmányokkal az egész világon elterjesztették, más országokban is sor került a Rodolia betelepítésére. Japánban (Sizouka prefektúra, Honsu sziget déli része) a XX. század első évtizedében észlelték először a tetvet. 1911-ben Tajvanból importálták a katicát, majd a tőlük megszokott precizitással nekiláttak a tömegtenyésztésnek. 1912 és 1968 között Japán összes citrustermesztő körzetében mintegy 8 500 kibocsátást hajtottak végre, amelyek során több mint 4 millió bogarat engedtek szabadon. Görögországban 1910 és 1913 között honosították meg, először Chios szigetén. Jól érzékelteti az akció gazdasági jelentőségét, ha megemlítjük, hogy Görögországban több mint 130 ezer hektárnyi területen mintegy 900 ezer tonna citrusfélét (narancs, citrom, mandarin, grapefruit) termelnek. A sajátos megjelenésű pajzstetvet egyébként már nálunk is megtalálták, de minthogy a magyar narancstermesztés csillaga már egy ideje leáldozott, számottevő gazdasági jelentősége nincs.

A hernyósbrigád

Jelentős magyar vonatkozásai is vannak viszont az USA gyapjaslepke elleni biológiai védekezési programjának. A közismert, eredetileg Eurázsiában (így nálunk is) honos lepkefaj az 1860-as évek végén egy véletlennek köszönhetően telepedett meg Boston környékén. Néhány évtized alatt Észak-Amerika egyik legjelentősebb erdei kártevőjévé nőtte ki magát, és terjeszkedése még napjainkban is folyik. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a tűzzel-vassal (szó szerint) történő irtás nem vezet eredményre. C.V. Riley javaslatára (aki egyébként az előbbiekben említett citrus-pajzstetű elleni program szellemi atyja is volt) 1891-ben elkezdték a természetes ellenségek betelepítését, először Japánból, majd Európából. Az akció az első világháború után vett új lendületet számos ország, többek között Franciaország, Olaszország, Lengyelország, Ausztria bevonásával. Az 1920-as évek második felében azonban csak Spanyolországban és Magyarországon zajlott a gyapjaslepkének olyan tömegszaporodása, hogy értelme lehessen egy állandó „gyapjaslepke laboratórium” létrehozásának.

 Harlekinkatica lárvája

Mihályi Ferenc (1906–1997) másodéves biológushallgatóként 1926-ban kapcsolódott be a munkába és a program zárásáig, 1934-ig részt is vett benne. Maga a feladat elméletben meglehetősen egyszerű volt. A tömegszaporodások gócaiban gyűjtött hernyókból a lehető legtöbb parazitoidot kellett kinevelni, amelyeket aztán (jellemzően bábok formájában) az Egyesült Államokba szállítottak megtelepítés céljából.

 A gyakorlat persze azért egy kissé bonyolultabb volt, már csak azért is, mert 200 ezer, meglehetősen „önfejű” hernyót kordában tartani nem könnyű. Gyalult fenyődeszkából készült 80×160 centiméteres keret aljára vásznat erősítettek, a deszkát belülről enyvvel kenték be, és ebben etették a hernyókat. Gödöllő mellett, Galgamácsán és a Baranya megyei Csányoszrón is működött ilyen nevelőbázis. Az utóbbi helyen 1931-ben 200 ezer hernyóból 100 ezer fürkészlégybábot sikerült kinevelni és Amerikába szállítani. Köztük annak a fürkészlégynek (Blepharipa pratensis) a bábjait, amely Európában és az USA-ban is a gyapjaslepke egyik leghatékonyabb természetes ellensége. A hernyók gyűjtését, etetését a helyi lakosokból toborzott „hernyósbrigád” végezte.

Telelőgazda hiányában                                 

A Magyarországról az USA-ba exportált parazitoid rovarok közül sok sikeresen megtelepedett. Együttes hatásuk, ha megállítani nem is tudta, de jelentősen lassította a gyapjaslepke újvilági kártékony hódítását. Természetesen nem minden faj betelepítése járt sikerrel. A Glyptapanteles liparidis nevű gyilkosfürkész honosítása például nem hozott eredményt. A kudarc oka a faj életmódjának alaposabb megismerése után vált nyilvánvalóvá. Ez a gyilkosfürkész ugyanis kétnemzedékes, és bár a gyapjaslepke egyik jelentős természetes ellensége, életciklusához egy telelőgazda is elengedhetetlen. Olyan, amelynek hernyójában át tud telelni, mivel a gyapjaslepke peteként telel. Ebben a vonatkozásban meglehetősen válogatós. Még nálunk is (ahol őshonos) alig néhány telelésre megfelelő gazdája ismert. Az amerikai betelepítések helyszínein valószínűleg nem talált ilyen másodlagos gazdát, így hiába volt tömeges a főgazda (a gyapjaslepke), a gyilkosfürkész nem tudott „gyökeret verni” az új hazában. Ez a példa is rávilágít arra, hogy a sikeres klasszikus biológiai védekezési programokhoz a főszereplők életmódjának meglehetősen mélyreható ismerete szükséges. Az alapos tudás egyébként már csak azért is fontos, hogy elkerülhetők, illetve minimalizálhatók legyenek a klasszikus biológiai védekezési programok nem kívánt mellékhatásai is.

Rémkatica

Hiba volna ugyanis elhallgatni, hogy egy-egy parazitoid vagy ragadozó faj honosítása meglehetősen rosszul is elsülhet. A Compsilura concinnata nevű fürkészlegyet 1905-ben szintén a gyapjaslepke ellen telepítették be az USA-ba. Ez egy többnemzedékes (3–4), erősen polifág faj. Tavaszi első nemzedéke a gyapjaslepke hernyóiban fejlődik ki. A következő 2–3 nemzedék viszont másik gazdát keres. Generalista lévén nem válogatós, de kifejezetten kedveli a pávaszemes lepkék nagyméretű hernyóit. Főként ennek tulajdonítják, hogy az USA legnagyobb őshonos lepkéje, a Cecropia lepke (Hyalophora cecropia), több más honos pávaszemes lepkével együtt jelentősen megritkult azokon a helyeken, ahol a Compsilura megtelepedett.

 A rossz példáért egyébként nem is kell túlzottan messzire menni. Sokszor akár az is elég, ha kinyitjuk a villanyóraszekrényt… Itt ugyanis jó eséllyel találunk néhány (máskor néhány száz) telelő harlekinkaticát (Harmonia axyridis). Az Ázsiában honos bogarat több ízben betelepítették Európába mint az üvegházi levéltetvek hatékony ellenségét. Tette is dolgát, de aztán „kiszökött”, és mára már földrészünk jelentős részén meghonosodott. A bogár és lárvája egyaránt jó kompetíciós képességű, generalista ragadozó. Sokhelyütt kiszorítja a honos katicafajokat, úgyhogy vitán felül megérdemli a nem túl hízelgő „rémkatica” elnevezést.

 A két negatív példa világosan rámutat arra, hogy a generalista, sok gazdát/zsákmányt hasznosító parazitoidok/ragadozók honosítása meglehetősen kockázatos, a káros mellékhatások nemritkán felülírják a pozitívumokat.

Fémfürkésznőstény

 Minimális a nem kívánt következmények kockázata az Európában és Magyarországon is napjainkban zajló, a szelídgesztenye-gubacsdarázs (Dryo­cos­mus kuriphilus) elleni klasszikus biológiai védekezési programoknak. Az ázsiai származású gubacsdarázs az új évezred első éveiben tűnt fel Észak-Olaszországban, ahonnan ütemesen terjed több irányban. Magyarországon 2009-ben észlelték először. Európa-szerte számos védekezési módszert kipróbáltak ellene, de sem a vegyszeres, sem a mechanikai védekezés (a fertőzött ágak eltávolítása) nem volt eredményes. A rezisztens fajták szelektálása is csak rövidtávú sikert hozott. Az Európában honos tölgy-gubacsdarazsak parazitoidjai ugyan kifejlődnek benne, de az általuk okozott mortalitás (jellemzően csupán néhány százalék) meg sem közelíti a gazdapopuláció szabályozásához szükséges minimális szintet. Az alacsony hatékonyság oka ismét csak az, hogy közös múlt híján hiányzik a gazda/parazitoid rendszer finomhangolása, szinkronizáltsága.

Ha más nincs

Így tulajdonképpen más lehetőség híján került sor specialista természetes ellensége, a Torymus sinensis nevű fémfürkész Kínából való betelepítésére. Először Olaszországban, majd Franciaországban és Horvátországban történt meg a honosítás. Az európai betelepítéseket egyébként előkészítették a kedvező japán és amerikai tapasztalatok. Fontos ismételten hangsúlyozni, hogy a Torymus sinensis szigorúan gazdaspecialista, lárvája kizárólag a szelídgesztenye-gubacsdarázs lárváiban fejlődik ki, így a negatív környezeti hatások kockázata elenyésző. A legtöbb európai országban (így Magyarországon is) csak komoly előtanulmányokat követően kerülhet sor a betelepítés engedélyezésére.

Gubacsdarázs által fertőzött ágakra helyezett izolátor (A SZERZŐK FELVÉTELEI)

 Nálunk a NÉBIH Növény-egészségügyi és Molekuláris Biológiai Laboratóriumának munkatársai 2014-ben és 2015-ben kezdték meg a megtermékenyített fémfürkész nőstények kibocsátását Zala és Somogy megye több pontján. A rovarokat a gubacsdarázs által fertőzött ágakra helyezett izolátorokba rakták, hogy a szél a peterakás előtt ne sodorhassa el egyedeiket. Az elvégzett ellenőrző vizsgálatok biztató eredményeket hoztak. A Torymus si­nen­sis lárváit egy év elteltével már nemcsak a kibocsátások helyén, hanem azoktól távolabb is megtalálták. Így okkal remélhető, hogy az idejekorán végzett betelepítés lassítja a szelídgesztenye-gubacsdarázs terjedését, illetve mérsékeli kártételeit.

 A mintegy másfél évszázada megkezdett klasszikus biológiai védekezési programok ma is kiterjedten folynak világszerte. A kezdetektől napjainkig több száz inváziós kártevő rovar elleni harcban hoztak érdemi eredményeket. A behurcolási trendeket alapul véve jelentőségük szinte biztosan még tovább fog növekedni. Ám a jövőbeni kutatásoknak – az eredményesség növelése mellett – a kedvezőtlen mellékhatások csökkentésére kell irányulnia.

 CSÓKA GYÖRGY

MELIKA GEORGE


 




 

 

 

2016/6