Előfizetés a lapra

Perújrafelvétel

biológia, kihalás, klímaváltozás, környezet, mamut, megafauna, őslénytan

2016/09/28

Sok tudós kegyelemdöfésként értékeli az ember szerepét a mamutok kihalásában. A „coup de grâce” modell (mely szó szerint kegyelemdöfést jelent) fő okként a környezeti hatásokat teszi felelőssé a mamutállományok drasztikus csökkenéséért a késő-pleisztocén végére, de hozzáteszi, hogy kis eséllyel talán – hangsúlyosan talán, és korántsem biztosan! – túlélték volna ezt a krízist, ha az ember nem vadászik rájuk.

Sajátos váddal van dolgunk. A természet ellen elkövetett bűntény során több tucat nagytestű állat – zömmel emlősök, de akad közöttük madár és hüllő is – halt ki a Földön nagyjából 11 ezer évvel ezelőtt. A feljelentők, a bűntény részleteit vizsgálók és a bíróság nagy része is ugyanonnan, az őslénykutatók köréből került ki és kerül ki ma is. Na persze más tudományterületen dolgozók is beszálltak a rendkívül izgalmas és érdekes ügybe: fizikusok, kémikusok, biológusok, meteorológusok, hogy csak néhányat említsünk. Az ügy még mindig fut, bár már többször is volt ítélethozatal különféle kutatóktól, különféle tettest vagy tetteseket megnevezve, megnyugtatóan azonban még nem zárhatjuk le a vizsgálatokat.

 

Az áldozatok

Az áldozatok, vagyis a kihalt fajok túlnyomó része egy jól körülírható csoportból került ki, ezt a csoportot összefoglaló néven késő-pleisztocén, azaz késő jégkori megafaunaként emlegetik. Zömében olyan emlős fajok alkotják, amelyek testtömege eléri vagy meghaladja a 44 kilogrammot. Szinte mindegyik kontinenst érintette a késő-pleisztocén kihalási esemény, de nem egyforma mértékben. A legkevésbé Afrikában volt kimutatható, Ázsiában és Európában sem volt nagyon nagy arányú, de Ausztráliát, valamint Észak- és Dél-Amerikát valósággal megtizedelte. A megafauna fajaira vonatkoztatva Afrikában 21, Eurázsiában 35, Észak-Amerikában 72, Dél-Amerikában 83, Ausztráliában pedig 88 százalékos volt a kihalás mértéke. Nem egyszeri esemény volt, hanem a legutóbbi 100 ezer év alatt folyamatosan következett be, ezen belül azonban akadt néhány kiugróan magas kihalási százalékot mutató időszak. Közülük a két leglátványosabb körülbelül 50–40 ezer, illetve 15–11 ezer éve zajlott le.

 A jégkori nagyemlősök közül valószínűleg a gyapjas mamutok kihalása a legtöbbet vitatott téma. Mamutrekonstrukciók a Magyar Természettudományi Múzeum állandó kiállításában

Csak néhány kihalt fajt sorolunk itt fel a legismertebbek közül: Ausztráliából az óriáskenguruk, óriásvombatok és az erszényes oroszlán, Amerikából az összes ősormányos (gomfoteridák, masztodonok és mamutok), az óriás őstatuk és óriás földilajhárok, valamint több más ragadozó mellett a kardfogú tigrisek, Eurázsiából pedig az óriásszarvasok, a barlangi medvék, a gyapjas orrszarvúk, a sztyeppi bölények és a gyapjas mamutok tűntek el örökre. Az utoljára említett áldozat eltűnése volt talán a leglátványosabb az összes felsorolt faj közül. Ebből adódóan a gyapjas mamutok kihalását vizsgálták talán a legtöbben és legintenzívebben, a legutóbbi igen érdekes vizsgálati eredmények is ebben a témában születtek.

 

A vádlottak

A kihalásokért felelősnek ítéltek palettája igen tág, szerepel benne éltető csillagunk, a Nap, különféle vírusok és az emberiség is. A legtöbben – közvetve vagy közvetlenül – az embert okolják eltünésük miatt. Ha le akarjuk szűkíteni a vádlottak körét, azaz ha le akarjuk egyszerűsíteni, mely okokat nevezhetünk meg fő tényezőként, amelyek a késő-pleisztocén megafauna kihalásához vezettek, akkor a környezeti változások és az emberiség marad mint két fővádlott.

 A környezeti változások alatt főképpen a klímaváltozást és az ennek következtében végbement növényzeti változásokat érthetjük: vagy a felmelegedés végzett a hideg éghajlatra specializálódott állatokkal, vagy – ami még valószínűbb – a hirtelen megváltozott növényzeti viszonyokhoz és az emiatt átrendeződő új ökoszisztémához nem tudtak alkalmazkodni bizonyos fajok.

 Az emberiség esetében szóba jöhet a véletlenül és a szándékosan elkövetett pusztítás is. Előbbi verzió szerint az egyre terjeszkedő, egyre újabb és újabb területeken megjelenő ember olyan vírusokkal fertőzhette meg az őshonos állatvilágot, amelyek ellen nem volt védettségük, ez sok faj kihalását okozta. Nem tekinthetjük előre megfontolt szándékkal elkövetett „megafauna-gyilkosságnak” azt sem, ha a mind nagyobb és nagyobb lélekszámú emberiség egyre nagyobb természetes élőhelyet hódított el az állatvilágtól, és ezen egyszerű oknál fogva sok fajnak annyira lecsökkent az élettere, hogy nem volt képes többé megállni a lábán, vesztesként búcsúzott el a földi léttől. A szándékos fajpusztítás pedig a túlvadászás feltételezésében testesül meg a „coup de grâce” teória híveinek körében.

 A mamutok számára alkalmas környezet, az emberek és a mamutok elterjedése a késő-pleisztocén és a holocén bizonyos időszakaiban Eurázsiában (fekete vonal: az emberek elterjedésének északi határa, ahol szaggatott a vonal, ott bizonytalanok az adatok; fekete pontok: mamutlelőhelyek; a piros-narancssárga-sárga-zöld skálán a piros jelenti a mamutok számára legoptimálisabb, a zöld pedig a legkevésbé alkalmas területeket klimatikusan és a vegetáció típusa szerint)

Jelen írásban terjedelmi korlátok miatt nem térhetünk ki az egyes vádpontokban foglaltak részletes ismertetésére. Soroljuk fel inkább azokat a tényeket, amelyek – függetlenül attól, mennyire lehettek okai a kihalásoknak – kimutathatók a jégkor végi üledékekből, kőzetekből, ősmaradványokból vagy akár a gleccserekből.

 Mi az, amit kétségkívül tudunk? A kihalás – említettük – nem egyszerre ment végbe, hanem időben elhúzódva, néhány kiemelkedőbb kihalási eseménnyel jellemezhetően. Az is tény azonban, hogy ezek az események jól összeegyeztethetően nagyjából egyidejűleg zajlottak le az embernek az adott kontinensen való megjelenésével. Ausztrália esetében ez körülbelül 50–40 ezer évvel ezelőttre, a két amerikai kontinens esetében pedig mintegy 14–11 ezer évvel ezelőttre esik. Nagyjából 15 ezer éve drasztikusan gyorsan melegedni kezdett a Föld éghajlata. A késő-pleisztocén növényzet egyik jellemző vegetáció típusa, a mamutsztyepp körülbelül 40 ezer éve kezdett gyors ütemben összehúzódni, eltűnni, s a folyamat még inkább felgyorsult az előbb említett, 15 ezer ével ezelőtt beindult gyors felmelegedés hatására. Az ember vagy vadászott a felsorolt fajokra (leginkább a növényevő nagyemlősökre igaz ez), vagy vetélytársuk volt – ez főként a nagyragadozók esetében áll fenn.

 

Egy vadonatúj nyom

Az eddigi kutatások legtöbbje magukat az ősmaradványokat, azaz a növények és a kihalt állatfajok fosszíliáit vizsgálta, főleg azok időbeni és térbeli elterjedését, mennyiségi viszonyait egymáshoz képest stb. A másik fő kutatási irányzat az üledékeket, kőzeteket vizsgálta abból a szempontból, hogy miként jelzik a klímaváltozást, mit árulnak el annak intenzitásáról és időbeli lefolyásáról. A legutóbbi években változatlanul a késő-jégkori üledékek és az ősmaradványok maradtak fókuszban, de egészen más szempontok szerint vizsgálták őket, főleg orosz kutatók.

Beteg mamutfog a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának ősgerinces gyűjteményéből. A fog oldalán látható lyukacsos felület a fogmeder gyulladása következtében alakult ki.

  Észak-Eurázsia területén 2003 és 2013 között több mint 23 500 mamutcsont és -fog került vizsgálat alá. Tanulmányozásuk célja kifejezetten az volt, hogy járványok és betegségek nyomait mutassák ki a maradványokon. A vizsgálatok a nyugat-szibériai felső-pleisztocén vad-szolonyeceire, vadállat-szolonyeceire összpontosítottak, melyeket más néven természetes sózóknak, ásványi nyalatóknak vagy ásványi oázisoknak is neveznek. Tulajdonképpen sziksókiválásokról van szó, amelyeket előszeretettel látogattak az állatok. A tanulmányok körébe egyéb lelőhelyeket is belevettek egyebek mellett Oroszország, Csehország és Lengyelország területéről, ahonnan sok mamutmaradvány került elő.

 Kiderült, hogy a pleisztocén végén a nagytestű növényevő emlősöket egy erőteljes geokémiai stressz érte, amelynek hatásai jól kimutathatók a csontokon lévő destruktív elváltozások alapján. Az utóbbiak az ásványi sók hiánya miatt bekövetkezett betegségekre vezethetők vissza. A legtipikusabbak a következők voltak: csontritkulás, angolkór, a porc elcsökevényesedése, repedések és törések, hibás ízületi csontvégek, fekélyek és dörzsölési barázdák nyomai az ízesülési felszíneken. A legtöbb kóros elváltozás a mamutfogakon volt észlelhető. Úgy tűnik, a pleisztocén végén egész Észak-Eurázsiáról elmondható, hogy kimondottan alkalmatlan élőhely volt a jégkori megafauna számára. A jégkor végi élettelen (abiotikus) környezeti viszonyok drasztikus megváltozása lehetett a széles körben elterjedt járványok és megbetegedések legfőbb oka, és végül a mamutok kihalásában is minden bizonnyal nagy szerepük volt.

 

Minden a kémián múlik?

Járjuk kicsit bővebben körül ezt a jelenséget! A legtöbb kémiai elemnek van valamilyen fontos szerepe a szervezet anyagcsere-folyamataiban, a csontváz, az izmok, a szőrzet, a bőr, a belső szervek és más fontos testrészek regenerálásában. Ennek következtében az állatok rákényszerülnek, hogy időről-időre feltöltsék szervezetüket olyan ásványi anyagokkal és nyomelemekkel, mint amilyen a nátrium, kalcium, foszfor, magnézium, réz, kobalt, cink, szilícium, vas és még sok más. A növényevők gyakorlatilag folyamatosan, a mindenevők kisebb mértékben, a ragadozók pedig csak extrém körülmények esetén litofágok, azaz „kőzetevők ”.

 Mai megfigyelések alapján az életfontosságú elemek hiánya leginkább a tundrán, az erdős-tundrán és a mocsaras környezetekben a legnagyobb, ilyen vidékeken a növényevők körében időszakonként afféle ásványéhség lép fel. Ez okozza azt a sokak számára biztosan megdöbbentő jelenséget, hogy például a rénszarvasok ilyenkor a ragadozókhoz hasonlóan viselkednek: kis rágcsálókat, madárfiókákat, tojásokat és halat esznek, megrágcsálják a csontokat, ezenkívül tengervizet isznak.

Más fajoknál is kimutathatók különféle betegségek: barlangi medve patologikus elváltozásokat mutató csigolyája a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának ősgerinces gyűjteményéből

(A SZERZŐ FELVÉTELEI)

  Az ásvány-oázisok pleisztocén végi csökkenésének, illetve eltűnésének egyik fő tényezője a globális klímaváltozás volt, a melegebbé és főként csapadékosabbá váló éghajlat mintegy kiöblítette, elmosta ezeket az ásványi anyagokban gazdag, és emiatt az állatok számára nagyon fontos területeket. Egy nagytestű emlős esetében, mint amilyen a gyapjas mamut is, az ásványhiány még nagyobb probléma lehetett, mint a kisebb fajoknál. Ahogy láthattuk, sikerült is kimutatni egy sor olyan kóros elváltozást a mamutmaradványokon, amelyek ásványhiányra visszavezethető betegségek miatt keletkeztek. Ha ezekhez még hozzávesszük azt is, hogy nemcsak a felnőtt állatok betegedtek meg, hanem a borjak is, sőt, a vemhes mamutok az ásványhiány miatt jóval sűrűbben adtak életet eleve beteg vagy fejlődésben visszamaradt borjaknak, akkor már végképp tragikus a helyzet. A mamutoknak ugyanis a mai elefántokhoz hasonlóan nagyon hosszú, majdnem két év volt a vemhességi idejük, így egy-egy mamutpopulációt nagyon érzékenyen érintett, ha a csorda létszámának utánpótlásában problémák adódtak. Mindezt megtetézve a ragadozók és az emberek mamutokra való vadászatával, könnyen beláthatjuk egyrészt azt, hogy a leírt folyamatok nagyban hozzájárulhattak e nagytestű fajok egyedszámának drasztikus megfogyatkozásához, majd kihalásához, másrészt azt, hogy ez a kihalás úgy is lejátszódhatott, hogy tulajdonképpen az embereknek semmi különleges vagy végzetes szerepük nem volt benne.

 Ezt támasztja alá egy másik vizsgálat is, melyet spanyol, angol és amerikai kutatók végeztek néhány éve. Ők a késő-pleisztocén több időszakaszában elemezték a mamutsztyepp elterjedésének, a mamutmaradványok lelőhelyének és az ősemberi telepeknek az egymáshoz képesti egyidejű elhelyezkedését. Világosan kimutatható volt, hogy a mamutos lelőhelyek számának és elterjedési területének csökkenése nem az emberi telephelyek elterjedésével, hanem a mamutsztyepp területének csökkenésével korrelál. Ebből is az tűnik valószínűbbnek, hogy a mamutok létszámának végzetes csökkenését nem emberi, hanem környezeti okok irányították.

Az ítélet

Mielőtt végképp meghoznánk a súlyos döntést: ki vagy mi a felelős a mamutok és a megafauna többi fajainak késő-pleisztocénkori kihalásáért, szögezzünk le néhány tényt!

 A rendelkezésünkre álló őslénytani és régészeti leletanyag sohasem lesz teljes, örökre töredékes marad, így általuk nem tudjuk minden kétség és bizonytalanság nélkül rekonstruálni a földtörténeti múltban történteket. A leletek pontos korának meghatározása is némiképp mindig ingatag marad, hiszen minden kormeghatározási módszernek van valamilyen hibatartománya. Márpedig a pontos kormeghatározás elengedhetetlen feltétele annak, ha egyes eseményekről azt akarjuk kideríteni, melyik volt előbb, melyik később, melyik lehetett az ok és melyik a következmény.

 Mindenesetre a mamutok és sok más jégkori nagyemlős kihalásában az emberiség, úgy tűnik, nem tekinthető fővádlottnak. Bűnösnek azonban igen, de nem sokkal jobban, mint mondjuk a barlangi oroszlánok vagy más ragadozók.

GASPARIK MIHÁLY

2016/33