Előfizetés a lapra

Paul Valérytől a vaudeville-ig

francia, irodalom, kultúra, magyar, rádió, történelem

2017/06/01

A trianoni békeszerződés hosszú időre meghatározta Magyarország és Franciaország kapcsolatát. Az 1925-ben indult Magyar Rádió műsorpolitikájában a magyarok tudatában akkor még élénken élő, a franciákkal szembeni „gyanakvás” volt az uralkodó gondolkodásmód éveken át. Ez abban nyilvánult meg, hogy nem, vagy csak alig hangzott el a budapesti stúdióból francia vonatkozású összeállítás, szemelvény, irodalmi mű vagy bármilyen, Franciaországgal kapcsolatos műsoranyag. De nem csak nálunk volt ez így!

Az 1920-30-as években a franciák szemében Magyarország valamiféle „keleti barbárállam” volt. Nagyon keveset tudtak rólunk, még Liszt Ferencről is azt hitték, hogy német származású. Nem is próbáltak megismerni minket, és a két ország közötti kulturális kapcsolatok tüze alig-alig pislákolt. Kosztolányit és Karinthyt - akik egyébként nagy franciabarátok voltak - érzékenyen érintette, hogy a franciák le sem fordítják az írásaikat. Mint ahogy más íróknak, költőknek a műveit sem!  Nem voltak kölcsönösztöndíjasok, nem működtek sem a kulturális, sem a politikai és kormányközi kapcsolatok. Mindezek ellenére természetesen a magyar értelmiség egy szűk rétege - főleg a fiatal művészek - felfedezték maguknak Franciaországot, különösen a francia fővárost, s többen közülük Párizsban telepedtek le. Ugyanakkor ebben az időben franciák egyáltalán nem, vagy csak néhányan éltek Budapesten. Még a diplomaták is rosszul érezték magukat Pesten, és jelentéseikben időről-időre be is számoltak erről.

A Magyar Rádió első elnöke Kozma Miklós volt, aki a már bevált német-olasz tengely helyett a francia-angol, és a svájci vonalat kívánta erősíteni. Kozma nagyon hamar, a magyarországi rádiózás kezdete (1925. december 1.) után egy évvel beléptette a Magyar Rádiót az EBU (European Broadcasting Union) elődjének számító, 1925-ben Genfben megalakult Nemzetközi Rádió Unióba. Kozma Miklós helyettese Szőts Ernő volt, aki remekül beszélt franciául, és kiváló hozzáértéssel képviselte a budapesti stúdiót a nemzetközi Rádió Uniós kongresszusokon és szakmai konferenciákon.

Akkoriban a Magyar Rádió „szpíkerei” (mai szóhasználattal bemondói) a műsorok címeit németül, angolul és franciául is elmondták. Hamar beindultak a nyelvleckék is, melyek keretében angol, francia, német és olasz nyelvet tanulhatott az érdeklődő. Sőt, néhány évvel később a „Havi szemle” című műsorban rendszeresen hallhatott különböző témákban előadást a magyar és külföldi rádióhallgató.

 A XX. század 20-as éveiben elhangzott kevés franciás témájú műsor között találunk egy történelmileg is fontos adást. Pontosan nem tudni miért, de tény, hogy az első, a Magyar Rádióban bemutatott darab, Paul Géraldy Szeretni című színműve volt. Géraldy 1885-ben Párizsban született Géraldy Le Fevre néven, és 1983-ban hunyt el. Talán legismertebb műve a „Toi et Moi” (Te meg én) című verseskötet, amelyet 28 éves kora előtt adtak ki. A fordító, Baranyi Ferenc szerint sikerét annak köszönhette, hogy „ a szerelem mindenki által megélt fázisairól póztalan, csevegő stílusban volt bátorsága vallani.”

Géraldy közel 100 évet élt, ennek ellenére elég kevés információ maradt fenn róla, neve nem került a francia irodalom legnagyobbjai közé. „Aimer” vagy Szeretni című darabját 1921-ben játszották először Franciaországban. Három évvel később, 1924-ben már Budapesten a Renaissance színházban volt a darab. Magyarul könyv alakban 1925-ben jelent meg Színi Gyula fordításában.

Schöpflin Aladár a Nyugat 1924/I.évfolyam 24.számában kritikát írt erről, illetve egy másik, Jules Romain által írt műről „Két új francia színdarab” címmel.

Schöpflin cikkében kiemeli, hogy Géraldy nagyon egyszerű eszközökkel építi fel darabját, egy szerelmi háromszög cselekményét. Az egész történet egyetlen színen pereg le. Schöpflin szerint Géraldy nem keres új utakat művével, azt a sémát követi, amelyet a francia dráma megkezdett a 19. század második felében.

Ezt a darabot mutatták be elsőnek a Magyar Rádióban rádiójáték formájában 1928-ban. A Rádióélet 1928/V.évfolyam 3.számában Móricz Zsigmondot kérdezték a darabról. Móricz szerint a szereposztás „gyenge”, noha az anya szerepét az akkoriban híres magyar színésznő, Varsányi Irén játszotta.  A Szeretni című darab úgy vonult be a Rádió történetébe, mint a modern francia irodalom legdivatosabb szerzőjének műve.

Néhány héttel később egy újabb francia rádiójátékot élvezhettek a hallgatók, Eugene Scribe Egy pohár víz című darabját. A Rádióélet 1928/V.évfolyam 11. számában cikket közölnek a darabról. Kiemelik, hogy ugyan Scribe nem tartozik a világirodalom nagyjai közé, mégis jól sikerült darabot rögzítettek a stúdióban.

Ugyanennek az újságnak az 1928/V.évfolyam 28.számában számában ismét francia vonatkozású cikkre bukkanunk. Az ismeretlen író idézi Paul Valéryt, az „egyik legünnepeltebb francia költőt”.

Valéry szerint „a ma embere türelmetlen, és ez a betű halálát jelenti. Az olvasásnál rövidebb műfaj a film, a rádió vagy a gramofon, és ezek népszerűbbek is”.

A cikk szerzője szerint Valérynek nincs igaza, mert a rádió nem a könyv ellen van, mi több műveltséget, irodalmat ad a hallgatóknak.

Az 1929-es év februári számában közöltek egy Drancyból írt levelet. A Párizs külvárosában élő levélíró gyakran hallgatta a Magyar Rádió adásait. Azt is elmesélte, hogy egy francia miniszteri tanácsos ismerősének szintén ez volt a kedvenc adója. Ám ha cigányzenét adtak, mindig kikapcsolta a rádiót, mert a felesége sírva fakadt, ha meghallotta ezt a fajta lélekbe hatoló muzsikát.

A Rádióélet 1929. november 8-i számának 47. oldalán cikk számol be arról az eseményről, hogy Maurice Dekobra francia író egy éven át volt nyelvtanár az egyik pesti színi iskolában. Dekobra a két világháború közötti Franciaország legolvasottabb írója volt, csak ebben az időszakban 90 millió példányszámú könyve fogyott el. Azt mesélik, hogy New Yorkban akár 6 kilométeres sort is ki kellett várnia annak, aki dedikáltatni akarta vele valamelyik könyvét. Írt detektívregényeket is, és ő volt az első, aki nagyon pontos földrajzi ismeretekkel fogalmazta meg könyveinek tartalmát.

Nagy esemény volt 1930-ben, amelyről a már többször említett újság májusi száma tudósít: a Magyar Rádióban díszhangversenyt közvetítettek a francia árvízkárosultak javára.

Az ünnepség május 5-én, hétfőn, este 20 órakor kezdődött az Operában. Az előadást átvette a toulouse-i rádió is, és Dohnányi Ernő Ruralia Hungarica című műve után játszották Pekár Gyula ünnepi darabját, Moliere a királynál címmel.

Megállapíthatjuk tehát, hogy ha kis mértékben is, de ezek a Rádió műsorpolitikájában alkalmazott kezdeti „gesztusok”, azaz a nyelvleckék és a francia vonatkozású műsorok fokozatos megerősödése elősegítették a két nemzet, és két kultúra közeledését, és egyben a magyar-francia kapcsolatok normalizálódásának kezdetét jelentették.

Az emléktábla (Margittai Gábor felvétele)

Szőts Ernő azt írta például, hogy „a műsorstruktúra megállapításánál figyelembe kell venni  a hallgatóság heterogén mivoltát, de előnyben kell részesíteni a valódi kultúrát és zenét”. Ezen gondolatok jegyében tehát „valódi kultúrát” jelentettek a már említett úgynevezett „rádióelőadások” is, amelyek többségét magyarul adták le, de bizonyos esetekben és témákban akár más nyelveken, így például franciául is.

Egy ilyen, teljesen szokványos „rádióelőadás” keretében olvasta fel báró Wimpffen Iván báró a „La pénétration de l’esprit francais en Hongrie” A francia szellem magyarországi hatása című írását a rádióban, amelynek érdekes folytatása lett a későbbiekben. Báró Wimpffen III. Iván (1903-1990) a Budapesti Egyetemen és a Sorbonnne-on tanult jogot, majd 1929-ben diplomázott a párizsi Politikatudományi Intézetben („Sciences Po”), s Kozma Miklós még abban az évben alkalmazta a Rádiónál azzal a feltétellel, hogy megtanul gyorsírni. A jogi végzettségű és diplomata képzettségű, kiváló angol, francia és német nyelvtudással rendelkező Wimpffenen - aki később a Rádió külügyi osztályát és a külföldi levelezést is vezette - több francia nyelvű előadást is tartott, de kétségkívül a fent említett volt közülük a legemlékezetesebb. Ebben az írásában egyebek mellett szólt Kisfaludy Sándor testőrköltőről, a magyar líra egyik kiváló alakjáról, aki különös módon jutott Franciaországba, és még különösebb módon került kapcsolatba a francia kultúrával és nyelvvel.

Kisfaludy Győrben végezte középiskoláit (apja, Kisfaludy Mihály Győrben volt szolgabíró), majd Pozsonyban bölcsészetet és jogot hallgatott, emellett sűrűn látogatta a pozsonyi német színházat, olaszul tanult és hegedűórákat is vett. Mivel a joghallgatáshoz nem volt kedve, apja 1792-ben hazavitte maga mellé joggyakornoknak Győrbe. A jog egyáltalán nem érdekelte, még az év tavaszán beállt az Erdélyben állomásozó Lipót huszárezredbe. 1793-ban kinevezték a testőrséghez Bécsbe, ahol belevetette magát a kulturális, s nemkülönben az éjszakai életbe. 1794-ben egy Badacsonyban töltött szabadságán a szüreti sokadalomban ismerkedett meg Szegedy Rózával, és nyomban nagy szerelemre gyúlt iránta. Ekkor vezényelték Itáliába, s mivel búcsúlátogatásakor némi idegenkedést érzett imádottja részéről, „büszkehuszár” voltában elhatározta, hogy a véres harcokban a halált keresi majd. Ebből is kitetszik, hogy imádta a veszélyes helyzeteket. S talán nem csoda, hogy - bár nem halt hősi halált - a „napóleoni háborúk” alatt a milánói fellegvár bekerített, s végül megadásra kényszerült védői közt 1796. június 29-én ő is francia fogságba esett.

Hadifogolyként Provence-ba, egy Draguignan nevű kisvárosba került, ahol több hónapot töltött, s szabadon járva-kelve élvezhette nap mint nap a helyiek vendégszeretetét. (A franciák ugyanis a „becsületszó” esküjére kötelezett tiszteket - miszerint nem szöknek meg - a számukra kijelölt városban szabadon hagyták mozogni.) Ez történt Kisfaludyval is, akit ráadásul szerencsecsillaga a rue de l’Observance 46. szám alá vezette, és pont abba a házba szállásolták el, mellyel szemközt egy Carolin d’Esclapon nevű fiatal lány lakott, kinek csodás személyében még a múzsa csókja is megérintette huszártisztünk homlokát. Ez az ifjú művelt leány ismertette meg Kisfaludyt a korabeli francia lírával, a francia nyelv szépségeivel, s az ő hatására kezdte el a magyar „operettrab” első verseit írni.        Szerelmes dalainak jó része ott született, miközben imádott hölgye társaságában Petrarcát olvasott. Valószínű, hogy Petrarca szonettjei, Carolin d’Esclapon elbűvölő személyisége, és persze otthoni nagy szerelme, Szegedy Róza utáni apadhatatlan vágyakozása együtt adták később Kisfaludynak az ihletet egy önálló magyar verses szerkezet megteremtéséhez is, amelyet „Himfy-strófa”-ként emleget a magyar irodalomtörténet. Kisfaludy és Carolin kisasszony emlékét egy kis kerámiatábla őrzi a draguignan-i ház falán.

Wimpffen báró nagyjából ezt a történetet mesélte el 1931-ben franciául a budapesti rádióban. Ezt az előadást továbbította a lakihegyi antenna 550 méteres hullámhosszon, és csodák-csodájára Provence-ban éppen ezt a műsort hallgatta a draguignan-i főkönyvtáros Edmond Poupé is. S hogy honnan tudjuk mindezt? Magától a főkönyvtárostól, aki rögtön levelet írt a Magyar Rádió igazgatójának. Részlet a levélből:

 „Tisztelt Igazgató Úr!

 Nagyon lekötelezne, ha ezt a levelet kézbesítené annak az Úrnak, aki tegnap este előadást tartott a Magyar Rádióban. A nevét sajnos nem hallottam, mert egy sürgönyleadás zavarta meg a vételt. Ez különben, különösen a késő esti órákban nagyon gyakori nálunk Dél-Franciaországban. Igen nagy érdeklődéssel hallgattam az előadást, valamint minden Budapestről szóló idegen nyelvű előadást, mert ezek mindig azt az elérhetetlen vágyat ébresztik bennem, hogy meglátogathassam Budapestet. Gyönyörű lehetett az Önök városa a Szt. Imre ünnepségek alkalmával. De Isten tudja, mikor sikerül nekem oda eljutni!”

Poupé később levelében kifejti, hogy a rádióelőadás nyomán megtalálta a városban azt a fogadalmi dokumentumot, amelyben a francia fogságba esett, és Draguignan-ban raboskodó tisztjei - köztük Kisfaludy is - megfogadják, hogy többé nem fognak fegyvert Franciaország ellen. Poupé azt a dokumentumot elküldte Kozma Miklósnak, és ennek alapján a Rádió is nyomába eredt a történetnek. Kiderült, hogy Kisfaludyn kívül még egy másik magyar is tartózkodott Draguignan-ban, Vízkelety Zsigmond, aki a költő régi fegyvertársa volt. Bár Bécsben is együtt szolgáltak, később Milánóba, az első helyőrségi ezredbe kerültek, majd fogságba esésük után „operettrabként” tovább Draguignan-ba. Vízkelety nyomát később elveszítjük, de Kisfaludy azóta is csillagként tündököl a magyar líra egén. Bár a szerelem nem tartott sokáig, Carolin d’Esclapon kisasszonynak mégis a mai napig hálával tartozunk. Kisfaludy az ő hatására kezdte el írni verseit - a később Himfy álnéven író költő híres „Himfy-versciklusaiban” szereplő sajátos versszakokat, a már fent említett „Himfy-strófákat”.

Ez a történet, mely egy magyar rádióműsor és egy francia főkönyvtáros szerencsés találkozása révén teljesedett ki, abban is segíthet minket, hogy a Kisfaludyról eddig kialakult képünk egy kicsit tovább kerekedjen. Ráadásul egy olyan korban történt ez a szerencsés „párbeszéd”, amikor minden olyan történetnek, eseménymorzsának örülni kellett, mely egy kicsit is a magyar-francia kultúrkapcsolatok erősítését szolgálta.

A 30-as évek második felétől sok minden megváltozott. Egyre-másra jelentek meg a francia témájú művek, interjúk a Magyar Rádióban. 1935 után az Irodalmi Osztály vezetésével megbízott Cs. Szabó László kifejezetten kérte, hogy minél több nyugati (angol,német francia) irodalmat mutassanak be. Egymást érték Balzac, vagy éppen Dumas darabjai. Magyar irodalomtörténészek - Sőtér István, Győri János és a többiek - olvasták fel jegyzeteiket, előadásaikat a francia irodalom aktuális kérdéseiről. A  tragikus sorsú író, az 1940-ben a csatatéren elhunyt Hevesi András például a francia színházakról értekezett.

Értelemszerűen a második világháború alatt (különösen 1941-től) kiszorult a líra a rádió műsoraiból. A zene, a hír, és mindenfajta, a háborúval kapcsolatos közlemény váltotta fel azt.

Ezzel szemben az 1946 és 1949 közötti időszak nagyon termékeny volt. Ekkor Kolozsvári Grandpierre Emil volt az Irodalmi Osztály vezetője, aki maga is francia eredetű erdélyi családban született. Egyre-másra jelentek meg a nagy francia klasszikusok darabjai rádiójáték formájában, és számos érdekességet is megtudhattak a hallgatók Franciaországról. A Magyar Rádió 1947/16.évfolyam 28.számában például szemlézett egy rádióműsort, amely a párizsi rádió magyar adásairól szólt. Főszereplője Aurélien Sauvageot, aki a 20. században, a magyar műveltség talán legmeghatározóbb alakja volt Franciaországban. 1897-ben született. Az egyik legrangosabb francia felsőoktatási intézményben, az École Normale Supérieure-ben szerzett diplomát, majd mestere, Meillet Budapestre küldte azzal a céllal, hogy tanulja meg a magyar nyelvet. 1923-1931 között az Eötvös Kollégiumban francia nyelvet és irodalmat tanított. Doktori disszertációjához finnugor témát választott. Budapesten kezdte el írni az első francia-magyar, magyar- francia nagy szótárakat, amelyeket mind a mai napig használunk. Sauvageot 1931-ben tért haza, finnugor tanszéket alapított, és neki köszönhetően kezdték el a magyar nyelvet francia felsőoktatási intézményben tanítani. A cikk megjelenésének időpontjában Sauvageot a Francia Rádió idegen adások Magyar Osztályának főszerkesztője volt. Bajomi Lázár Endre kereste fel őt, hogy riportot készítsen vele. A Champs-Élysées közelében fekvő épület harmadik emeletén volt a Magyar Osztály. Hatalmas betűkkel írták ki Hongrie, vagyis Magyarország. A Francia Rádió vezetői 1944-ben kérték fel Sauvageot a főszerkesztői feladatra. Igaz, azt is hozzátették: ha nem vállalná, mozgósítani fogják, hiszen a nyelvészprofesszor tartalékos tiszt is volt a második világháború alatt. Az első időszakban Sauvageot-nak rengeteg problémával kellett megküzdenie. A német megszállás nem múlt el nyom nélkül a Francia Rádió életében, különösen annak műszaki felszerelését rongálták meg a támadások.

1944. december 19-én indult el az adás. Az első üzenetet Bölöni György olvasta fel Párizsból a magyaroknak. Bölöni régi nemesi családból származott, egyik dédnagyapja Kölcsey Ferenc volt. Fiatalkorától a kommunizmussal szimpatizált. Az őszirózsás forradalom után a Károlyi-kormányban kapott nagyköveti pozíciót. Később, 1923 és 1945 között újságíróként Párizsban élt.

A magyar osztály számára az első visszajelzés Kolozsvárról jött. Visszatérő francia katonák jelentették, hogy hallották az adást.

1945 nyarán rádiófigyelőjük fogta a budapesti Magyar Rádió jeleit, egyebek mellett Ortutay Gyula egyik beszédét. Ortutay 1945 és 1947 között a Magyar Központi Híradó Rt. elnöke, ezzel egy időben a Magyar Rádió, a Magyar Távirati Iroda, és a Magyar Filmhíradó vezetője is. Ortutay ebben az idézett beszédben dicsérte a külföldi, magyar nyelvű rádióadásokat, különös tekintettel a párizsi rádiót.

Sauvageot megemlítette továbbá, hogy 1945-ben a Magyarországról hazaérkező francia hadifoglyok elmondták: rajtuk kívül is szép számmal hallgatták a Franciaországból érkező magyar nyelvű hírszolgálatot.

A Francia Rádió magyar adásaiban gyakran küldtek üzeneteket egymásnak a két országban élő családtagok, rokonok, barátok. Ez különösen akkor volt fontos, amikor még nem, vagy csak alig működött a posta. A műsorokban számtalan magyar politikust szólaltattak meg, Tildy Zoltánt, Gyöngyösi Jánost, vagy éppen Justus Pált. Az 1947-es párizsi béketárgyalás idején lehetővé tették a Párizsba akkreditált vagy ott élő magyar újságírók számára, hogy elmondják véleményüket az aktuális politikai viszonyokról.

Szintén ebben a műsorban meséli Sauvageot, hogy 1944-45 telén nagy szénhiány volt a francia fővárosban, gyakran nem volt áramellátás sem. Egyszer épp szokásos vezércikkét olvasta fel, amikor a stúdióban kialudt a lámpa. Öt perc hosszú idő ilyenkor, ráadásul még zseblámpa sem volt a közelben. De nem is kellett. Annyira megjegyezte a szövegét, hogy fejből mondta el, egyetlen hiba nélkül.

A rádióműsor legizgalmasabb része, amikor Aurélien Sauvageot a háború franciaországi befejezéséről beszélt. 1945. április 25-én tudta meg, hogy hamarosan véget érhet a háború. Nem tudott Párizsban maradni, mert-mint vezérkari tiszt- Németország felé repült. Ezért előre felvettek egy hanglemezt, amelyen Sauvageot magyarázta a történteket a hallgatóknak. 1945. május 8-án reggel 8 órakor forgatták le a mondatokat, miközben Sauvageot több száz kilométerre járt Párizstól.

A francia-magyar kulturális kapcsolatokat, illetve azok megjelenését a Magyar Rádió műsorpolitikájában az 1925 és 1949 közötti időszakra lebontva tanulmányoztam. 1948, de különösen 1949 után gyökeres változások álltak be. A rákosista politika szinte mindent befagyasztott. Még akadnak tétova kísérletek 1949-ben is, ezek azonban már nem számottevőek. Ezek közé tartozik a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának egyik feljegyzése, amely a megoldandó problémákról tudósít. Minden bizonnyal Kolozsvári Grandpierre Emil az írója. Kolozsvári kifejti: „Az Irodalmi Osztály műsorainak egy része a jelen problémáit hordozó új embertípusokat kívánja bemutatni, elsősorban az új munkástípust, az egyéni gazdálkodásról a föld társas művelésére fokozatosan áttérő parasztot, a haladó értelmiséget. Ebbe a körbe tartozik a Szovjetunió, és a szomszédos népi demokratikus országok irodalmának közlése”. A másik fő célkitűzésük a reakciós, úgynevezett burzsoá irodalom elleni küzdelem. Kolozsvári szerint gondot jelentettek az akkori igen gyengén író káderek, akik nem tudták pontosan leírni és elmagyarázni a helyzetet a hallgatóknak. Az írói hiányosságok miatt az Irodalmi Osztály - úgy mint az Oktatási Osztály, vagy az Aktuális Osztály- gyakran tovább magyarázta az egyes kérdéseket, túlpolitizálta a műsorait, így azok túlságosan is komoly hangvételűvé váltak. Másképpen fogalmazva a prózai műsorok csak elenyésző százaléka adott szórakoztató, pihentető hangvételt. Jó példaként hozta fel a Bolond Istók című műsorsorozatot, amely az esetek nagy részében nem közvetlen propagandacélokat felhasználva, hanem közvetetten politizált és tájékoztatott. Ezt a műsort nagyon szerették az emberek, noha legtöbbször nem volt mélyebb mondanivalója. Az Irodalmi Osztály ebben az időben még fontosnak érezte a nyugati írók műveinek bemutatását. Amellett, hogy ezek a darabok legtöbbször magas színvonalúak, még mulatságosak is voltak (például Shakespeare-, vagy Moliere-darabok).

Ezeknek a világirodalmi értékű anyagoknak a száma azonban „véges”- fogalmazott Kolozsváry -, ezért tervbe vették a 19. századi francia vígjáték, illetve vaudeville bemutatását (Labiche, De Flers és mások alkotásait). A darabok egy része az egykori polgári társadalmakat gúnyolta ki, másrészt tiszta helyzetkomikumot nyújtott. Kolozsvári az alábbi kérdéseket  tette fel ezzel kapcsolatban: „Helyes-e ha az Irodalmi Osztály szórakoztató jellegű műsorszámaiban rátér a humornak erre a vonalára? További kérdés, hogy a haladó szellemű, de polgári szemléletű nyugati írók műveit bemutassuk-e?”   Kérdéseire nagyon hamar választ is kapott.

 

Pásztor Zoltán

2015/26