Előfizetés a lapra

Mit eszünk, ha félünk?

evés, félelem, lélektan, lélektani lelemények, pszichológia, táplálkozás, társadalom

2015/11/27

A félelem, a stressz befolyásolja az étvágyunkat, sőt azt is, hogy mit szeretnénk enni – ám hogy miként, az attól függ, mi az, amitől félünk. Amikor valamilyen közvetlen fenyegetéssel nézünk szembe, azaz akut stressznek vagyunk kitéve, akkor leginkább semmit sem akarunk enni, étvágyunk megszűnik. Ezt a reakciót evolúciós múltunkból hoztuk magunkkal, és valaha csakugyan segítette fajunk túlélését. Ha ugyanis az embernek ilyenkor az evés járna a fejében, sőt netán elkezdene élelmet keresni és táplálkozni, az nagyban rontaná annak esélyét, hogy sikeresen megbirkózzon a helyzettel. Akut stressz esetén teljes figyelmünket arra kell fordítanunk, hogy valamilyen módon kikerüljünk a veszélyből, és időlegesen minden egyéb motiváció lényegtelenné válik. Azonban egészen más a helyzet a krónikus stressz állapotában, amikor például életkörülményeink rosszak, bizonytalanok, nem tudjuk, másnap egyáltalán lesz-e mit ennünk. Ilyenkor az evolúció, a túlélés logikája azt diktálja, hogy gyűjtsünk össze minden erőforrást, amihez csak sikerül hozzájutnunk. A táplálkozás tekintetében ez azt jelenti, hogy együnk meg minél több élelmet és raktározzuk el testünkben zsírszövet formájában, mert jól jöhet még szűkösebb időkben.

Félelmetes (SZŰCS ÉDUA RAJZA)

Vajon még a mai emberben is él ez az ősi reakció? Ezt vizsgálta Jim Swaffield és S. Craig Roberts abban a kísérletben, melyről az Evolutionary Psychology című folyóiratban jelent meg beszámoló. A kutatók kísérletük 167 résztvevőjének harminc étel fényképét mutatták be, és arra kérték az alanyokat, hogy pontozással minden egyes ételről állapítsák meg, az adott pillanatban mennyire szeretnék azt elfogyasztani. Az ételek képeit úgy válogatták össze, hogy a nagy élelmiszercsoportokat: a zöldségeket, gyümölcsöket, gabonatermékeket, tejtermékeket, a húsokat és az édességeket egyaránt öt-öt fotó képviselje. Ezután arra kérték a résztvevőket, olvassanak el egy rövid leírást egy kitalált személy életéről, mégpedig úgy, hogy az illető helyébe képzelik magukat. A kutatók kétféle leírást készítettek. A résztvevők egyik csoportja olyan történetet olvasott, amely nagyon kiegyensúlyozott, biztonságos életkörülményeket írt le: egy magasan képzett emberről szólt, akinek biztos munkahelye van, jól keres, jó környéken, a saját házában lakik és nagyszerű viszonyt ápol a családjával. A többieknek viszont egészen más élethelyzetbe kellett beleképzelniük magukat. Olyan leírást kaptak ugyanis, amely egy iskolából kimaradt illetőről szólt, aki összeveszett a családjával, és akit pár hónap után épp akkor rúgtak ki a munkahelyéről; jövedelme tehát nincs, ellenben tele van adóssággal, piszkos, zajos környéken lakik, ráadásul el van maradva a lakbérrel.

A leírás elolvasása után mindenkinek újra bemutatták a korábban látott 30 élelmiszert, és a résztvevőknek ismét pontozniuk kellett, hogy az adott pillanatban melyiket mennyire szeretnék elfogyasztani. Az eredmények sokatmondóak voltak: akik jólétről olvastak, nagyjából ugyanúgy viszonyultak az egyes élelmiszerekhez a történetek megismerése előtt és után. Akiknek viszont szűkös, bizonytalan életkörülmények közé kellett odaképzelniük magukat, azoknak megnőtt az étvágyuk a kalóriadús élelmiszerek, főként a húsételek és az édességek iránt. Vagyis az ősi reflex ma is működik: ha bizonytalan a világ, jól be kell lakni tápláló ételekkel, amíg lehet. Ez a felismerés talán segítséget nyújthat majd az elhízás kezelésében is, hiszen elképzelhető, hogy a túlzott kalóriabevitel – legalábbis részben – a krónikus stresszre adott, a biológiai múltban célszerűnek bizonyult, de ma már sokkal inkább káros reakció.

MANNHARDT ANDRÁS

2015/40