Előfizetés a lapra

Mintha csak magamat látnám

hasonlóság, lélektan, pszichológia, társadalom, tisztesség

2016/04/29

Az emberben veleszületett késztetés él, hogy felmérje környezetét, beleértve azokat az embereket is, akikkel találkozik. Ez az evolúciós örökség igencsak hasznos, hiszen céljaink elérésének esélyét – végső soron túlélési kilátásainkat – javítja, ha jól eligazodunk a minket körülvevő világban. Kulcsfontosságú, hogy képesek legyünk gyorsan kiismerni mások személyiségét, mert ennek alapján tudjuk kialakítani a hozzájuk való viszonyulás megfelelő módját. No de minek alapján alkossunk jellemrajzot olyan valakiről, akivel épp csak akkor találkoztunk? Talán nem meglepő, de önkéntelenül is az arcot tekintjük fő információforrásnak.

 

Azonos nézőponton (SZŰCS ÉDUA RAJZA)

Az arc a test leginkább látható része, és az emberek az arcvonásokból nemcsak mások pillanatnyi érzelmeire, hanem jellemvonásaira is megpróbálnak következtetni. Tulajdonképpen nem is egészen alaptalanul, hiszen az érzelmeket kifejező arckifejezéseket a mimikai izmok hozzák létre, melyek a rendszeres mozgatástól, „edzéstől” megerősödnek, akárcsak bármilyen más izom. Így az emberek arcáról olykor valóban le lehet olvasni, hogy milyen érzelem tükröződik rajtuk leggyakrabban. Azonban az idegen arcoknak van egy másik, kevésbé közismert jellegzetessége is, melyet sokszor anélkül észlelünk és értékelünk, hogy ennek tudatában lennénk: az, hogy mennyire hasonlítanak a saját arcunkhoz.

 Több kísérletben is kimutatták, hogy a külső hasonlóság és a másik személy jellemének megítélése között összefüggés áll fenn: az emberek pozitívabban viszonyulnak azokhoz az idegenekhez, akiket önmagukhoz némileg hasonlónak találnak. Furcsa kérdés, de lehetséges volna, hogy ez az összefüggés fordítva is érvényes?

 Harry Farmer, a Londoni Egyetem kutatója és két munkatársa erre keresett választ, amikor egy kísérlet során 59 résztvevővel játszattak gazdasági játékot. Az alanyok egy állítólagos másik személlyel játszottak, aki – talán mondani sem kell – valójában nem létezett, ám a kutatók mutattak egy fényképet, ami állítólag őt ábrázolta. A játék lényege az volt, hogy a kísérlet résztvevői kaptak 2,50 fontot, melyből felajánlhattak egy tetszőleges részt. A felajánlott összeget a játékvezető megháromszorozta, viszont arról már a másik játékos döntött, hogy mennyit juttat vissza a megnövelt összegből a felajánlást tevőnek. Az egyik esetben a játékostárs tisztességes, becsületes volt: 70%-ot juttatott vissza, a másik esetben viszont önző, „áruló”, mivel csak 10%-ról volt hajlandó lemondani. A résztvevők csak az egyik – vagy a becsületes, vagy a galád – partnerrel kerültek össze, és a játék után meg kellett állapítaniuk, hogy az illető mennyire hasonlít rájuk. Nos, akiknek megbízható, tisztességes volt a játékostársuk, azok sokkal nagyobb fizikai hasonlóságot véltek felfedezni közte és önmaguk között, mint azok, akik azt hitték, hogy a partnerük tisztességtelen.

 Mindez arra utal, hogy egy ismeretlen személlyel való külső hasonlóság észlelése és az illetőről kialakított pozitív vélemény között erős a kapcsolat. Ez – talán a látszat ellenére – nem értelmetlen, hiszen a fizikai hasonlóság genetikai hasonlóságot jelezhet. A rokonok előnyben részesítése pedig elősegítheti az egyén saját génjeinek, illetve azok másolatainak továbbélését a populációban. Emellett Farmer és munkatársainak kísérlete arra is rámutat, hogy a két arc közötti hasonlóság észlelése korántsem pusztán vizuális funkció – sokat számítanak az arcok tulajdonosai között fennálló társas kapcsolatok is.

MANNHARDT ANDRÁS

2016/10