Előfizetés a lapra

Megbízható hazudozók

gyerek, hazugság, lélektan, lélektani lelemények, segítő, társadlomtudomány, ügyeskedő

2016/01/13

Emberismeretre már egészen kicsi korunktól szükségünk van! Figyelembe kell vennünk, hogy milyen indítékok húzódnak meg mások cselekedeteinek hátterében – csak így van esélyünk, hogy elérjük céljainkat, és kikerüljük a társas érintkezésben mindenfelé leselkedő csapdákat. Kimberly E. Vanderbilt és munkatársai egy néhány évvel ezelőtti kísérletben óvodás gyerekeknek mutattak be jeleneteket, melyekben különböző személyek útmutatást adtak valakinek egy elrejtett matrica hollétére vonatkozóan. A tanácsadók között voltak „segítők”, akik készségesen adtak helyes útbaigazítást, de voltak „ügyes­kedők” is, akik igyekeztek félrevezetni a felvilágosítást kérőket. A kutatókat az érdekelte, hogy a jelenetek megtekintése után a gyerekek kitől fogadnak el tanácsot.

  Képhamisító (SZŰCS ÉDUA RAJZA)

Nos, a háromévesek bárkitől elfogadtak tanácsot, nem tettek különbséget segítők és ügyeskedők között. A négyévesek már egy kicsit óvatosabbak voltak, de nem részesítették előnyben a segítőket. Az ötévesek viszont már egyértelműen a segítők tanácsait követték, és nem a füllentésre hajlamos ügyeskedőkét.

 Azt tehát már ötéves korunkra megtanuljuk, hogy az igazmondókban érdemes jobban megbízni, mint abban, aki hazudik. No de mit kezdjünk azokkal, akik nem mondanak igazat? Nem is olyan biztos, hogy érdemes kategorikusan elutasítani őket, hiszen többféle oka is lehet annak, hogy valaki hazudik. Vagyis mérlegelnünk kell, hogy ki miért nem mond igazat! Ez azonban már az emberismeret magasabb szintjét jelenti.

 Genyue Fu kínai kutató és két munkatársa a Journal of Experimental Child Psychology című lapban ismertette azt a kísérletet, amellyel azt vizsgálták, hogy a kisiskolások az emberek megítélésekor különbséget tesznek-e aszerint, hogy ki milyen okból hazudik. Összesen százhuszonnégy, 7 és 11 év közötti kínai kisgyereket vontak be a kísérletbe, és mindegyiküknek négy történetet olvastak fel. A négy történet abban különbözött, hogy a főszereplő igazat mondott-e vagy sem, illetve a saját vagy a mások érdekei vezették-e. Az egyik történet például így szólt: „Egy nap Lili és Hongkong az osztályteremben játszott, és Lili véletlenül összetört egy vázát. A tanító néni bejött, és nagyon mérges lett. Megkérdezte, ki törte össze a vázát. Hongkong azt mondta, ő törte össze, noha valójában Lili volt az.” A történetek ehhez hasonlóak voltak, csak egy másik változatban az „ártatlan” gyerek a valóságnak megfelelően megmondja, hogy társa törte el a vázát, illetve a további változatokban a „bűnös” beismeri, hogy ő okozta a kárt, vagy pedig hazudik, és a tettet társára hárítja. A kutatók minden történet után megkérdezték a gyerekeket, hogy szerintük a szereplő helyesen tette-e, hogy azt mondta, amit mondott. Vagyis a kísérletben részt vevő gyerekek a szereplők viselkedését morális szempontból ítélték meg. Az eredményekből kiderült, hogy a gyerekek azokat a személyeket értékelték a legpozitívabban, akik igazat mondtak. A hazugok megítélése között nagy különbség mutatkozott aszerint, hogy mi volt a hazugság motivációja. Akik mások érdekében hazudtak, nagyjából semleges értékelést kaptak, míg azok, akik saját magukat akarták menteni a hazugsággal, erősen negatívat. Ez a tendencia minden korcsoportban egyformán érvényesült. Vagyis már a hétéves gyerekek is világosan különbséget tudnak tenni hazugság és hazugság között a motiváció alapján, és ezt az információt fel is használják a személyek megítélésekor. Nem mindegy, hogy valaki azt hazudja-e, hogy nem ő követett el egy elítélendő tettet, vagy azt, hogy: „De jól nézel ki!”

MANNHARDT ANDRÁS

2015/44