Előfizetés a lapra

Magasabb helyről jött vélemény

lélektan, lélektani lelemények, pszichológia, társadalomtudomány, vélemény

2015/04/29

E rovatban legutóbb arról volt szó, hogy milyen különös hatása van az emberek gondolkodására annak, hogy északot a térképek felső részén szokták ábrázolni, és így ez az égtáj összekapcsolódik a „fent” fogalmával. Folytassuk még egy kicsit a „fent” helymeghatározás lélektanának vizsgálatát – ezúttal azonban kicsit más szempontból.

 

Fel a fejjel! (SZŰCS ÉDUA RAJZA)

A nyelvhasználat egyértelműen jelzi, hogy ami fent van, azt valamiképpen pozitívabbnak, jobbnak, tekintélyesebbnek tartjuk, mint ami lent van. Felnézünk arra, akiről úgy gondoljuk, értékes tulajdonságai vannak, fellebbezünk, a legfelsőbb bírósághoz fordulunk, ha azt akarjuk, hogy ügyünkkel nagyobb hatáskörű testület foglalkozzék, az emberek feljebb jutnak a ranglétrán, ha pedig fontosabb és jobban fizetett feladatot kapnak, akkor feljebb lépnek. Aki „fent” van, annak nagyobb a hatalma, és feltételezzük, hogy az átlagosnál nagyobb a tudása is. Mindez nem csupán szóképekben jelenik meg, hanem a fizikai valóságban is: a királyi trón vagy a bírói pulpitus magasabban van, mint a többi ülőhely, és a versenyek győztesei a dobogó legmagasabb fokára állhatnak fel.

 Ha a térben elfoglalt magas hely ennyire összefügg a kiválósággal, vajon befolyásol-e bennünket egy információ értékelésében, hogy az fizikailag honnan érkezik? Tara Van Bommel és munkatársai az USA-beli Tulane Egyetemen erre keresték a választ egy ötletes kísérlettel, melyről a Current Research In Social Psychology című lapban számoltak be. A kutatók 61 diákot kértek meg a részvételre, és – fedőtörténetként – azt mondták nekik, hogy ergonómiai kutatást folytatnak, amelyben azt vizsgálják, a számítógépes monitor elhelyezése hogyan befolyásolja a feladatok megoldását. A résztvevőket először leültették egy szokásos módon elhelyezett monitor elé, és arra kérték őket, becsüljék meg nyolc hétköznapi tárgy – például egy ananász, egy kulcscsomó vagy egy plüssmajom – súlyát. Ezután a diákoknak át kellett ülniük egy másik számítógép elé, amelynek monitorja másképpen volt beállítva: az esetek egyharmadában a szokásosnál jóval magasabbra helyezték, hogy fel kelljen nézni rá, a többi esetben viszont a képernyő vagy szemmagasságban, vagy szemmagasság alatt volt. A résztvevőknek ezúttal is ugyanazokat a súlybecsléseket kellett elvégezniük, mint röviddel azelőtt. A második monitoron azonban „véletlenül” láthatóak maradtak az előző kísérleti alany súlybecslései ugyanazokról a tárgyakról – ezek természetesen a kutatók által gondosan előkészített és tudatosan megjelenített adatok voltak. Bommel és munkatársai azt figyelték, hogy a második becsléskor a diákok módosítanak-e az első körben adott tippjeiken annak ismeretében, hogy az előttük ott járt kísérleti alany milyen értékeket írt be.

 Az eredmények a kutatók sejtését igazolták: ha a monitor magasan volt, akkor a rajta olvasható számok jelentős hatással voltak a diákok másodszor adott becsléseire: a résztvevők az újabb tippjeiket megpróbálták közelíteni a képernyőn látható adatokhoz. Ha viszont a képernyőt lejjebb helyezték el, ez a jelenség sokkal kisebb mértékben volt észlelhető. Vagyis ha egy információ fizikai értelemben felülről jön, akkor önkéntelenül is úgy értékeljük, hogy megbízható, szakértő forrásból ered, és anélkül, hogy tudnánk róla, saját viselkedésünket elkezdjük ennek megfelelően átalakítani. Akár tetszik, akár nem, hajlamunk van arra, hogy „reflexszerűen” idomuljunk a felsőbb hely véleményéhez.

 MANNHARDT ANDRÁS


 

2015/12