Előfizetés a lapra

Közös tál, közös álláspont

étkezés, lélektan, lélektani lelemények, pszichológia

2019/12/03

Amint már e rovatban is szó volt róla, a lélektan előszeretettel foglalkozik azokkal a személyközi történésekkel, melyek a közös étkezések során zajlanak le, hiszen az ilyen alkalmak fontos társas események. Sokféle módon vizsgálták már az étkezés folyamatát, hatásait – figyelték, ki mit és mennyit eszik –, egy szempont azonban mind ez ideig kevés figyelmet kapott: a tálalás módja. Alapvetően ugyanis kétféleképpen lehet az asztalra tenni az ételt, vagy egy nagy közös tálban, amelyből mindenki vehet magának, vagy pedig személyenként előre kiporciózva, külön tányérokon.

Kaitlin Woolley, a Cornell University, és Ayelet Fishbach, a University of Chicago munkatársa arra gondolt, hogy ez a technikai részletnek tűnő mozzanat fontos lehet, hiszen más-más hozzáállást kíván meg az étkezés résztvevőitől. Ha az asztalnál ülőknek egy nagy, közös tálból kell szedniük, akkor ez együttműködést feltételez, hiszen figyelni kell arra, hogy mindenkinek jusson az ételből. Az eleve elkülönített adagoknál viszont elég, ha az ember csak a saját tányérjával foglalkozik. Befolyásolja-e a kétféle étkezési mód, hogyan alakul az asztalnál ülők egymáshoz való viszonya?


A kérdés megválaszolására Woolley és Fishbach 200 egyetemista bevonásával végzett kísérletet. A résztvevők kettesével érkeztek a laborba, a párok tagjai nem ismerték egymást. A kutatók azt füllentették, hogy a kutatás célja annak megállapítása, milyen hatással van az éhség a döntéshozatalra. Ennek megfelelően először mindenkinek ennie kellett néhány falatot, majd egy játék következett. A két résztvevőt egymással szemben leültették egy asztalhoz, és középre kitettek egy tálat, amelyben 40 g torilla chips volt, mellette pedig egy tálkában 50 g mártogatószósz. Ám ez csak az esetek felében volt így, a többi alkalommal mindkét résztvevőnek külön-külön tálban adtak 20 g chipset és 25 g salsát.

Miután a diákok az egészet megették, egy érdekellentétet modellező játékban egy elképzelt bértárgyalás résztvevőiként kellett eredményt elérniük. Egyikük a munkáltató szerepét kapta, akinek az érdeke az volt, hogy az órabér minél alacsonyabb legyen, másikuk pedig szakszervezeti vezetőként igyekezett a lehető legjobb fizetést kiharcolni. A játékosok nem szólhattak egymáshoz, csak írásban adhattak át egymásnak fordulónként egy-egy ajánlatot. Minden forduló egy – mindkét fél számára költséges – sztrájkkal töltött napot jelképezett, így a cél az volt, hogy a játékosok minél kevesebb forduló alatt megegyezésre jussanak.

Talán kissé meglepő, de az eredmények igazolták Woolley és Fishbach feltételezését: azok, akik a játék előtt egy tálból ették a chipset, lényegesen gyorsabban jutottak közös álláspontra. Náluk átlagosan 8,72 forduló kellett a megegyezéshez, míg a külön-külön nassolóknak ehhez 13,20 fordulóra volt szükségük.

A közös adagon való osztozás tehát megnövelte a későbbi együttműködési készséget, éspedig minden valószínűség szerint azért, mert az ilyenfajta étkezés ráirányítja az ember figyelmét arra, hogy a vele egy asztalnál ülőnek is vannak szükségletei, melyeket lehetőség szerint tiszteletben kell tartani. Ilyenkor egy kicsit bele kell élni magunkat a másik helyzetébe, átvenni a szempontjait. És ez akkor is javítja a közös cél elérésének hatékonyságát, ha az érdekek ellentétesek.
MANNHARDT ANDRÁS

2019/32