Előfizetés a lapra

Kiskirályok, nagy hősök

bronzkor, régészet, társadalom, történelem, Trogmayer Ottó

2015/06/11

A bronzkori Kárpát-medence tele volt kiskirálysággal, és bizonyára voltak hősök is, csak az idő nem őrizte meg a nevüket.

 Ha megkérdezném az olvasót, kik laktak az ókori Itáliában, kapásból azt válaszolná: „…hát, a rómaiak”. No jól van, és a rómaiak előtt? Erre csend következik. Márpedig a farkas nevelte gyerekek 753-ban alapították Rómát, és így már aztán rómaiak lettek, ám korábban latinoknak nevezték őket. Az Operett színházban hallottunk a szabin nőkről, akiket elraboltak, de ha felsorolom az umber, szabell, japix, ligur, venét vagy etruszk neveket, feltehetőleg csak az etruszk ébreszt valami emlékmorzsát. Márpedig a Római Birodalom etruszk mintára épült fel.

Leónídasz emlékműve (részlet)

 Ezek a törzsek vagy nemzetségeik viszonylagos békében éltek egymás mellett, de a háborúk sem voltak ritkák közöttük. Szerintem lehettek olyanok, melyek során fegyverszünetet kötöttek, hogy ki ne hűljön az ebéd, máskor meg vérengzéssé fajult a háborúsdi. Példa erre a Horatiusok és a Curiatiusok harca, amely a mondák között megőrződött. Valamikor Kr. e. 600 körül a két nemzetség (az egyik Rómában, a másik Alba Longában élt) valamin hajba kapott, ám a küzdelem nem döntötte el, kinek van igaza. Úgy ítéltek, mivel mindkét csapatban élt egy-egy hármas ikerpár, párbajozzanak ők a győzelemért. Két Horatius-testvér hamar elesett, s már-már biztos győztesek voltak az Alba Longában élők. Ekkor a harmadik Horatius futóra vette a dolgot, de nem a biztos vereség miatti félelmében, hanem hadicselből. Így egyenként tudta legyőzni az őt üldöző Curiatius-fivéreket. Bizonyára mi is hősnek tarthatjuk, mint ahogy Leónidaszt és csapatát is (Kr. e. 480. augusztus 7). A háromszáz spártai emléke máig él: „állj meg vándor, vidd hírül a spártaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza” – áll az emlékükre állított kőlapon.

 Kiskirály úgyszólván mindenki lehet, vagy akár nagy király is, de a történelem az igazi hősöket becsüli.

 Xerxész bizonyára nagy király volt, hiszen százezres seregével átkelt a Dardanellákon (hajóhidat építtetett 600 hajóból), hősiesen megkorbácsoltatta a tengert, mivel az akarata ellenére hullámzott, de az igazi hős Leónidasz és háromszáz fős kis csapata lett, akik egy szűk szorosban, amelyet melegvizű forrásáról neveztek el Thermopülainak, több napig feltartóztatta a hatalmas perzsa sereget. Azt a sereget, amelyet halhatatlannak neveztek azért, mert minden elesett harcos helyébe azonnal odalépett a mögötte álló. Xerxész újból bebizonyította, hogy egy jókor jött áruló többet ér a halhatatlanoknál, hiszen az elárult spártaiakat a hátukba kerülő csapata ölte meg.

 Leónidasz és társai tudták, hogy nem győzhetnek, mint ahogy tudta Drágffy János országbíró is, aki a magyar sereg zászlóvivője volt. 1526. augusztus 28-a délutánján apródját hazaküldte egy levéllel, s ezzel megmentette az apród életét, mivel a mohácsi táborban maradottakat a törökök másnap kíméletlenül lekaszabolták. Az ő csontvázaikat találták meg a pécsi múzeum régészei a 70-es években Maráz Borbála vezetésével.

 Nehogy félreértsenek, tudom, hogy nehéz dolog összehasonlítani 1500 évnyi eltéréssel történt eseményeket, csakhogy szemünk előtt kell tartani azt a fejlődési ritmuskülönbséget, amely a Kárpát-medence lakói és a Mediterráneum között létrejött.

Drágffy János 1526. augusztus 27-én, Mohácson írt végrendelete

Az előbb elmondott időrendi bukfencet újra gurulva gondoljuk meg, Görögországban az első évezred elején 23 törzset számolnak, és közel ennyi az Appennin-félszigeten élő egykori törzsek száma is. A két mediterrán terület nagysága megközelítőleg háromszorosa a trianoni Magyarország területének. Így mintegy 7-8 törzzsel kell számolnunk Kr. e. 1500 táján. S mivel alapvetően a hazai középső bronzkor történetéről beszélnék, ahhoz a Bóna István és tanítványai által megrajzolt térképhez kell folyamodnom, amely azoknak a régészeti kultúráknak a nyomát mutatja, amelyek Kr. e. 1500 körül élhettek itt. Nyugatról keletre haladva a Dunántúlt a mészbetétes kultúra leletei borítják. Közbevetőleg megjegyzem, hogy e bronzkori kerámiák számomra iparművészeti remekműveket jelentenek. A vékony falú edénykékbe égetés előtt bekarcolt vonalakat fehér festékkel töltötték ki. Ezen ábrák egy része Szabó Géza tanítványom kutatásai szerint logószerűen tájékoztattak tulajdonosának kilétéről. A Mezőföldön és a Duna-Tisza közén a Vatyai kultúra temetőit és telepeit leljük. Az Észak-Alföldön a füzesabonyi és rokonai, az ottományi, illetve gyulavarsándi kultúrák összefoglaló néven spirál-bütykösnek nevezett edényeit figyelhetjük meg. Ez utóbbi kultúra nem égette el halottait. Nem úgy, mint a hatvani kultúra, amely nagyméretű urnáit pálcikára tekert zsinór lenyomatával díszítette. A sort a Maros mentén egykor élő, összefoglaló néven Maros-kultúrának elnevezett leletegyüttes csontvázaival zárjuk. Mindezen felsoroltak előkelői és iparosai földvárakban éltek, s természetesen az erődített településeket bokortanyák ölelték.

 A kiskirályok bizonyára arany ékszereket viseltek, melyeket a másvilági útra is magukkal vittek. A hősök pedig – kifosztva – a csatamezőn maradtak.

 TROGMAYER OTTÓ

2015/17