Előfizetés a lapra

Királyi trófea

anarchia, gyilkosság, király, merénylet, történelem

2017/08/17

Uralkodása éppen az anarchista merényletek időszakára esett, de I. Umberto a halálos fenyegetések és számtalan, a személye ellen elkövetett gyilkossági kísérlet ellenére sem volt hajlandó megerősíteni a köréje font biztonsági gyűrűt. Kikocsikázásai alatt rendszerint csak a szárnysegédje kísérte el, és ez a felelőtlenség törvényszerűen vezetett végül tragédiához.

I. Umberto olasz király és felesége Savoyai Margit

Alig fél évvel királlyá koronázása után Umberto olaszországi körutazáson vett részt, hogy megmutassa magát népének, és meghallgassa a problémáikat. Nem számolt azonban azzal a gyűlölettel, amelyet a városi nyomornegyedekben szerveződő új politikai mozgalom tagjai, az anarchisták éreztek az arisztokratákkal és burzsoákkal szemben. Elkeseredett és mindenre elszánt férfiak csak az alkalmat lesték, hogy lecsaphassanak az elnyomást jelképező prominens politikusokra és uralkodókra.

 A királyi pár 1878. november 17-én érkezett Benedetto Cairoli miniszterelnök kíséretében a napsütötte toszkán fővárosba, Nápolyba. Umberto aznap délután, a Via Car-bonarán, egy nyitott hintóban ülve vette át a járókelőktől a kérvényeiket. Három óra körül hirtelen egy vörös zsebkendővel átkötött kezű férfi ugrott fel a kocsijára. Mielőtt felfoghatta volna, hogy mi történik, az ismeretlen karjáról lehullott a kötés, és egy tőr hegye villant meg a napfényben. A király ösztönösen kivédte a szúrást, amelytől könnyebben megsérült a vállán, felesége pedig a nála lévő virágcsokorral hisztérikusan püfölni kezdte a merénylőt. Közben azt kiabálta Cairolinak, hogy védje meg az uralkodóját. A dulakodásban a miniszterelnök combját erős szúrás érte, de addigra végre odaért a királyi testőrség kapitánya, Stefano De Giovanni. Kivont kardjával suhintott a támadó arcába, majd a hajánál fogva lerángatta őt a földre. A merényletkísérlet sokkolta az egész nemzetet, sokan egy kiterjedt anarchista összeesküvéstől tartottak. A támadó, a 29 éves Giovanni Passanante szakács kihallgatásán azonban kiderült, hogy saját nyomora vitte rá a szörnyű tettre. A nyolc centiméter pengéjű tőrt maga készítette, melynek a markolatába a „Halál a királyra! Éljen a Köztársaság!” feliratot véste. Néhány héttel később állították bíróság elé, amely életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A bűnöst egy szűk, ablaktalan cellába zárták, ahol teljesen magányosan töltötte a napjait. Hosszú börtönévei alatt teljesen megzavarodott az elméje, és végül mindenkitől elfeledetten érte a halál.

Merénylet Nápolyban

 

Egy zacskó föld

A megmenekült uralkodó Torinóban született 1844. március 14-én, a későbbi II. Viktor Emánuel szárd-piemonti király elsőszülött fiaként. Ifjú évei az Itália egységesítéséért folyó küzdelem izgalmában teltek. Már tizenöt évesen részt vett az Ausztria elleni háborúban, 1866-ban pedig mint hadosztály-parancsnok harcolt a custozzai ütközetben. Higgadt és határozott parancsnoki magatartása a monarchiaellenes hangulat ellenére közkedvelt személyiséggé tette. A háború végeztével beutazta Németországot, majd hazájába visszatérve, házasságra lépett saját unokahúgával, Margittal.

Giovanni Passanante, a nápolyi merénylet elkövetője

 I. Umberto 1878 januárjában foglalta el az édesapja halálával megüresedett olasz trónt. Az alkotmányos rend iránti tiszteletével egy időre eloszlatta a radikális politikai erők gyanakvását, ugyanakkor kitartott tekintélyuralmi felfogása mellett a felségjogokat illetően, s ezekkel élve lépett be 1882-ben a hármas szövetségbe. Emellett szorgalmazta hazája részvételét a fegyverkezési versenyben, és támogatta az afrikai gyarmatosítást. A Franciaországgal kirobbant vámháború 1888-ban súlyos gazdasági gondokhoz vezetett Olaszországban. Ebben a feszült légkörben történt a második merényletkísérlet a király ellen.

 1893. március 28-án Umberto a római Borghese palotába utazott egy ünnepségre, amikor egy fiatalember egy nehéz papírzacskót dobott feléje. Ő azonban hatalmas lélekjelenléttel kivette az ostort a kocsis kezéből és a lovak közé csapott. Csak a fogai közül vetette hátra a rendőröknek, hogy fogják el a merénylőt. A fiatalembernél egy tőrt találtak, amelyet azonban nem volt ideje elővenni. A zacskóban pedig, amiről először azt gondolták, hogy valamiféle bombát rejt, csak föld volt. Ezt követően azonban csak idő kérdése volt egy újabb gyilkossági kísérlet, főként az etiópoktól elszenvedett, 1896-os megalázó vereség után.

Uralkodni veszélyes dolog

Nem is kellett sokáig várni. 1897. április 22-én a királyi pár Nápolyban ünnepelte 29. házassági évfordulóját. Umberto ezt az alkalmat használta ki arra, hogy főhadsegéde társaságában kilátogasson a tiszteletére rendezett nagy királyi lovas derbire, a híres Capannelle versenypályára. Délután fél háromkor ért a hintójuk a San Giovanni kapuhoz. Ebben a pillanatban egy fiatalember ugrott föl a hágcsójára, és késsel a kezében a király felé csapott. Ő azonban ügyesen félrehajolt a szúrás elől. A merénylő még megpróbált utána nyúlni, de csak a hintó kárpitját tudta felhasítani. Azonnal rájött, hogy kudarcot vallott, ezért leugrott, és a zűrzavart kihasználva megpróbált elmenekülni. A rendőrök persze a nyomába eredtek és feltartóztatták. A királyt ezúttal sem hagyta cserben a lélekjelenléte. Rezzenéstelen arccal jegyezte meg szárnysegédjének, hogy uralkodni bizony veszélyes dolog, majd gúnyosan még hozzátette, ha a merénylők kés helyett lőfegyvert használnának, több esélyük lenne a sikerre. Aztán tovább hajtatott, és még a lóversenyt is megtekintették.

 A támadót, a 26 éves Pietro Umberto Acciarito kazánkovácsot még aznap kihallgatták. Vallomásában azt írta, hogy elege volt már az állandó nélkülözésből. Miközben a király több ezer lírát költ a lovaira, a szegényeknek alig juttat valamit. Közölte az apjával, hogy többé nem látják egymást, majd becsukta maga mögött az ajtót. A közelben vett egy konyhakést, majd elvegyült az uralkodóra váró tömegben. A bíró a tárgyalás után elmebetegnek nyilvánította Acciaritót, és kényszergyógykezelésre ítélte. Amikor felolvasták neki az ítéletet, így kiáltott fel: „Éljen az anarchia! Éljen a szociális forradalom!”

A monzai merénylet

 A fokozódó társadalmi békétlenség láttán az uralkodó 1898-ban jóváhagyta a rendkívüli állapot bevezetését. Amikor a gyarmati háborúk következtében jelentősen emelkedni kezdett az élelmiszerek ára, a munkások az utcára vonultak. Május 7-én a katonaság Milánóban a felvonulók közé lőtt, amely csaknem száz halálos áldozatot követelt. Sokan a királyt hibáztatták a vérfürdőért, és bosszút esküdtek.

Hasonmás

Közöttük volt egy különösen elszánt férfi, a toszkánai születésű Gaetano Bresci, egykori selyemszövő munkás, aki még 15 évesen csatlakozott egy illegális helyi anarchista szervezethez. 1892-ben ezért 15 nap elzárásra ítélték, ami még inkább szította benne a tüzet a rendszer ellen. Miután teherbe ejtette egyik kolléganőjét, nem akarta vállalni a felelősséget, ezért kivándorolt Amerikába, és New Jersey-ben vállalt munkát. Földalatti tevékenységét új munkahelyén is folytatta, és itt hallott a milánói tragédiáról is. Társaival ezért elhatározták, hogy megölik Umbertót.

 Először is sorsot húztak, hogy ki legyen a végrehajtó. A „szerencsés” kiválasztott, Carboni Sperandio azonban pánikba esett a feladat súlyától, és inkább a saját fejébe eresztett golyót. Ezután jelentkezett önként Bresci, hogy hajlandó akár az életét is feláldozni az ügy érdekében. Néhány társával hajóra szállt, és hamarosan meg is érkeztek Olaszországba. Brescinek első dolga volt, hogy 500 líráért vásároljon magának egy 9 milliméteres coltot, amellyel aztán egy erdőben gyakorolta a célba lövést. Aztán már csak egy dolga maradt: megismerni a király várható programját, hogy kidolgozhassa a tervet, miként fog végezni vele. Amikor megtudta, hogy Umberto Monzába készül egy atlétikai versenyre, 1900. július 26-án a városba utazott, és a Via Cairolin kivett egy szállodai szobát. Két nappal később az uralkodó valóban megérkezett népes kíséretével, és a királyi palotában rendezkedtek be. Este szárnysegédével egy étteremben vacsorázott, ahol meglepődve látta, hogy a tulajdonos külsőleg az ő hasonmása. Ráadásul őt is Umbertónak hívták, ő is Torinóban született ugyanazon a napon, és ő is egy Margherita nevű lányt vett feleségül. Ráadásul azon a napon nyitotta meg az éttermét, amikor a királyt megkoronázták. Ezek a körülmények felkeltették Umberto kíváncsiságát, aki meghívta hasonmását a másnapi atlétikai versenyre. 29-én reggel azonban kiderült, hogy az étteremtulajdonos még éjszaka életét vesztette egy rejtélyes lövöldözésben.

Végem van

A rossz előjelek sem szegték a király kedvét, hogy részt vegyen a versengésen. Csak annyit kért, hogy azon a fülledt nyári napon a biztonsági előírásokat semmibe véve, nyitott kocsiban utazhasson a tornacsarnokig. Felesége azonban fejfájásra panaszkodva otthon maradt. Umberto lelkesen tekintette meg a versenyt a díszpáholyából, majd a nap végén maga adta át a díjakat a büszke győzteseknek. Mindegyikhez volt néhány barátságos szava is. Fél tizenegykor elbúcsúzott a város polgármesterétől és a rendezőbizottságtól, majd hangos ováció közepette beszállt a kocsijába, hogy visszahajtsanak a palotához. Jobbján ült a hadsegéde, gróf Ponziagni tábornok. Ekkor azonban hirtelen tolongás támadt körülötte. A tömegből előlépett Bresci, és hevesen gesztikulálva utasított mindenkit, hogy „csináljanak helyet őfelségének”. A kocsis a lovak közé csapott, miközben a király kalapjával integetett az embereknek. Ekkor azonban a fiatalember előhúzta a pisztolyát, és egyenesen a király szívének irányítva, többször egymás után meghúzta a ravaszt. Az első golyó Umberto hóna alatt hatolt be a szívburokba, míg a második a tüdejét érte. A harmadik célt tévesztett, a negyedik pedig megcsúszott a kabátgombján, és csak könnyű sebet ejtett a bal csuklóján. A király felemelkedett, és így kiáltott: „Végem van!” Aztán szárnysegéde karjaiba hanyatlott. Száján vér buggyant elő. Közben a csendőrök is odaértek, és Andrea Braggio őrmester lefegyverezte a merénylőt, aki nem is próbált ellenállni. Közben rengeteg ütés és rúgás érte. Úgy kellett kimenteni őt a tömegből, nehogy meglincseljék. Amikor valaki odakiáltotta neki, hogy közönséges gyilkos, csak annyit válaszolt, hogy ő nem egy embert ölt meg, hanem egy elvet. A kocsi alig három perc alatt ért a palotához, de mire az áldozatot leemelték róla, már halott volt.

 A merénylő Gaetano Bresci, egykori selyemszövő munkás

Amikor a csendőrségen megkérdezték Brescit, hogy kik a társai, ő tagadta, hogy bárki segítette volna a gyilkosságban. Ám egyre több nyomból lehetett arra következtetni, hogy nem mond igazat. Egy rendőrbiztos ugyanis negyed órával a merénylet előtt egy fiatal férfival látta együtt a tett színhelyén a merénylőt, aki többektől kérdezősködött a király felől. Mint kiderült, már a stadion nézőterének padja alatt elrejtett egy pisztolyt, hátha lehetősége adódna a helyszínen végezni az uralkodóval. Ám mire sor került a tárgyalására, társai már messze jártak.

 A vádlott ezúttal is a statárium bevezetését nevezte meg tette indítékául. Amikor a bíró azt mondta neki, hogy Umbertót mindenki szerette, ő csak megvonta a vállát, és így felelt: „Mindegy, én nem.” Azt is kijelentette, hogy bátran vállalja a sorsát, nem fog fellebbezni az ítélet ellen. Mindenki meglepetésére csak életfogytiglani börtönbüntetést kapott. A Porto Longone 515-ös számú cellájában helyezték el. A gyilkosok fekete vászonruháját hordta, lába állandóan össze volt láncolva. Minden nap egy csajka levest és egy szelet kenyeret kapott, de látszólag jól viselte a megpróbáltatásokat. A börtönkönyvtárból kivett egy Bibliát is, de nem volt hajlandó meggyónni. Néhány hónappal később, amikor 1901. május 22-én az őr benyitott Bresci cellájába, már holtan találta. A merénylő a saját törölközőjével akasztotta fel magát az ablakrácsra. Előtte azonban a falra a „bosszú” szót karcolta. Nem sokkal később Svájc kiadott egy anarchista férfit Olaszországnak, akit a király elleni merénylet kitervelésével vádoltak.

 HEGEDÜS PÉTER

 

2017/9