Előfizetés a lapra

Ki kardot ragad, kard által vész el

gyilkosság, merénylet, perzsa, sah, történelem

2016/07/19

A perzsa Kadzsar-dinasztia uralkodói soha nem érezhették magukat teljes biztonságban. Már a családalapító, Aga Mohamed Khán is véres puccsal jutott hatalomra, 1797-ben pedig merénylet áldozata lett. Utódai folytonos küzdelemben álltak a szomszédos nagyhatalmakkal, trónkövetelő rokonaikkal és vallási fanatikusokkal.

Nászir al-Din 1831-ben látta meg a napvilágot az észak iráni Tabriz városában. Nem ő volt ugyan Mohammad sah legidősebb fia, de amikor az uralkodó 1848-ban elhunyt, édesanyja meggyőzte Amir Kabir főminisztert, hogy segítsen a fiatal herceget trónra juttatni. Az országban súlyos zavargásokra került sor, de az erőskezű „szürke eminenciás” kegyetlenül leverte a felkelést, és megszilárdította az új uralkodó hatalmát. Később azonban vetélytársai elhitették a sahhal, hogy a főminiszter túl nagy befolyásra tett szert, és már az uralkodói jogkörök egy részét is elbitorolta. Naszir al-Din fájó szívvel, de 1851-ben saját birtokaira száműzte egykori patrónusát. Ám Amir Kabirnak még itt sem lehetett nyugalma, sokan ugyanis attól tartottak, hogy hívei segítségével előbb-utóbb visszaszerzi a hatalmat. Ezért a sah bérgyilkosokat küldött utána, akik könyörtelenül végeztek vele.

Nászir al-Din sah portréja (1857)

 Az ifjú uralkodó régóta esedékes modernizációs reformok sorozatával kezdte meg uralkodását. Ő volt az első perzsa uralkodó, aki többször is ellátogatott Európába, és nagy hatást tett rá az ott látott technikai fejlődés. Nyugati mintára fejlesztette az ipart és a kereskedelmet, bevezette a postai és távírószolgálatot, és megalapította az első iráni újságot. Emellett megnyirbálta a klérus világi hatalmát és kiterjesztette az oktatást a szegényebb alattvalókra is.

 Nászir al-Din koncessziós szerződések sorát kötötte a külföldiekkel. Ezt azonban a perzsa kereskedők és síita imámok nem nézték jó szemmel, hiszen az ország gazdasági és vallási függetlenségét látták veszélyben. Ráadásul az abból befolyt összegek nagy részét a sah saját fényűző életmódjára fordította. Amikor 50 évre bérbe adta az országban termesztett dohány földolgozását és kereskedelmét, országos bojkottot indítottak ellene, és végül kénytelen volt meghátrálni. Az sem növelte népszerűségét, hogy képtelen volt visszaszerezni a XIX. század elején Oroszországhoz került iráni területeket, ráadásul brit nyomásra el kellett ismernie az önálló afgán királyságot.

A rejtőzködő imám

Az igazi fenyegetést azonban nem a külföldi hatalmak, és nem is az iszlám papság tekintélye jelentette a számára, hanem egy új vallási mozgalom, amely még az 1840-es évek közepén indult útjára Perzsiában. Alapítójának, Ali Muhammad Shirazinak sikerült meggyőznie híveit, hogy ő valójában a tizenkettedik imám, aki még 878-ban tűnt el, de most messiásként visszatért közéjük. Bábnak, azaz kapunak hívta magát, és megkezdte egy új vallási rendszer alapjainak lefektetését. Társadalmi reformjai különösen a nők helyzetén javítottak, még a fátyol viselését sem írta elő nekik. Követői tábora hamarosan hatalmasra duzzadt, de amikor a bábisták már a központi hatalmat is veszélyeztették, az uralkodó parancsot adott a Báb elfogására, és kivégzésére.

 A sah egyik európai körútján a brit királyi család társaságában Londonban

Két évvel később, 1852. augusztus 15-én Nászir al-Din éppen egy vadászatra lovagolt ki a teheráni Niavaran palotából, amikor három férfi azzal közelítette meg őt, hogy egy petíciót szeretnének átadni neki. A következő pillanatban azonban egyikük, Mirza Hoszein Ali Nuri, egy pisztolyt húzott elő a köpenye alól, és rálőtt a sahra. Az uralkodó azonban csak könnyebben sérült meg a vállán, ugyanis a merénylő egy ósdi fegyvert használt. Ekkor a társai tőrökkel támadtak az uralkodóra, ám addigra a testőrök is odaértek. Nurit a helyszínen lekaszabolták, a másik két merénylőt pedig elfogták. Ők ugyan a kínzások ellenére is tagadták, hogy parancsot kaptak volna a gyilkosságra, ám a kormány végre jó ürügyet talált a bábistákkal való leszámolásra. A következő hónapok során mintegy háromezret mészároltak le közülük országszerte.

 A sah egykori tanácsadója, Dzsamal ed-Dín al-Afghani szintén az új vallás híve volt, ezért menekülnie kellett az országból. Az oszmán szultántól kért menedéket, aki megtagadta ugyan a kiadását, de mégis házi őrizetbe helyezte őt. Afghani mégsem tett le arról a céljáról, hogy a szultán uralma alatt egyesítse a közel-keleti iszlám vallású népeket, és híveit továbbra is a sah elpusztítására biztatta. Közöttük akadt egy igazán lelkes és fanatikus kereskedő, aki hajlandó volt teljesíteni tanítója minden kívánságát.

Ki húzza a rövidebbet?

Mirza Reza egy molla, azaz vallási vezető fiaként látta meg a napvilágot a dél-iráni Kermanban. Egy napon a sah testőrei könyörtelenül megkorbácsoltatták, mert fizettetni akart velük az eladott áruért. Ettől kezdve mérhetetlen gyűlöletet táplált az uralkodó iránt, és mert az őt ért sérelmeket lépten-nyomon hangoztatta, több évet töltött börtönben. Ráadásul felesége is elvált tőle, fia pedig megtagadta őt. Ezek után került kapcsolatba a bábistákkal, köztük magával Afghanival, akivel annak száműzetése után is tartotta a kapcsolatot.

Nászir al-Din sah

Lassanként egy egész kis összeesküvő csoport alakult ki a „mester” körül, akik közül – egy sorsolást követően – éppen Mirzára esett a választás, hogy meggyilkolja a sahot. Afghani Konstantinápolyból küldött neki egy rejtjeles üzenetet, hogy milyen megtisztelő feladattal bízza meg őt. Azt is utasításba adta, hogy nyilvános helyen kell végeznie az uralkodóval, hogy senkinek se legyen kétsége afelől, hogy a bábisták üldözői sehol sincsenek biztonságban. Az egykori kereskedőnek ettől azonban inába szállt a bátorsága, mire Afghani alaposan leszidta, hogy micsoda gyáva alak az, aki a saját életét jobban szereti annál, hogy a Próféta kívánságát teljesítse. Ez végre hatott, és Mirza felkészült, hogy akár az élete árán is végrehajtja azt, amit Allah kirótt rá. Egy mashadsari bolhapiacon vásárolt egy rozsdás pisztolyt, aztán már csak a megfelelő alkalmat várta, hogy lecsaphasson áldozatára.

 1896. május 1-jén délben a teheráni Sah Abdul-Azím nagymecsetben a hívek a pénteki imára gyülekeztek. A dervisnek öltözött Mirza egy oszlop mögött várakozott. A sah korábban úgy döntött, hogy ő is ezt a szentélyt keresi fel, ezért udvarmestere intézkedni akart, hogy szokás szerint ürítsék ki, és zárják el a nagyközönség elől az épületet arra az időre, amíg Nászir al-Din ott imádkozik. Az idős uralkodó azonban ezúttal alattvalói körében akarta átadni magát az áhítatnak, ezért minden óvintézkedésről megfeledkezett.

Lövések a mecsetben

A sah és kísérete délután egy óra körül érkezett a nagymecset udvarába, ahol kiválasztott egy félreeső imahelyet. Főminisztere, Ali Asgar Khan, a lába elé terítette az imaszőnyegét. Ám mielőtt letérdelt volna, szemével feleségeit kereste, majd intett nekik, hogy sorakozzanak föl mögötte. Közben a tömeg ott tolongott körülöttük, az őrök alig tudták őket visszatartani. Ezt a helyzetet használta ki a merénylő, aki észrevétlenül a hárem tagjai közé furakodott. Kezében egy kérvényt tartott, amit átnyújtott az uralkodónak. A sah föltette a csíptetőjét, hogy elolvashassa, ám ebben a pillanatban lövés dörrent. Mirza ugyanis a papírlap alá rejtette el a fegyverét, így közvetlen közelről lőtte mellkason az uralkodót.

A sah sírja napjainkban

 Nászir al-Din térdre esett, de aztán feltápászkodott, és halkan szólt, hogy segítsenek neki. Főminisztere azonnal odaugrott hozzá, hogy a sebesült belekapaszkodhasson. Néhány lépés után azonban a lába rogyadozni kezdett, és le kellett fektetni. Még sóhajtott egyet, de aztán nem lélegzett többé. Ali Asgar Khan azonban nem akarta, hogy kitörjön a pánik, ezért a testével eltakarta az áldozatot, és azt kiabálta, hogy nincs nagy baj, a sah csak könnyebben sérült meg. Miután a tömeget kiterelték a mecsetből, a holttestet berakták a hintójába, és visszavitték a palotába. A trónutódlás zavartalan lefolyása érdekében Ali Asgar Khan azonnal értesítette a Tabrizman tartózkodó trónörököst, hogy térjen vissza a fővárosba.

 A lövés után a merénylőt a sah feleségei megrohanták, és botokkal ütlegelték, ahol csak érték, miközben hangosan gyalázták. A tömeg leszaggatta a ruháit, és már majdnem meglincselték, amikor Kasszakovszkij ezredes, a kozák dandár parancsnoka végre közbelépett, hogy kimentse őt. Mirza fülét, amely erősen vérzett, egy koszos zsebkendővel kötötték át, aztán átadták őt a rendőröknek. Az alaposan helyben hagyott merénylő kihallgatása még aznap elkezdődött.

Nyilvános akasztás

Mirza egyetlen percig sem titkolta örömét, hogy a merénylet sikeres volt. Vallomásában elmondta, hogy régóta követte már áldozatát, ám eddig nem tudott a közelébe férkőzni. Amikor azonban két háremhölgy informálta őt a sah programjáról, tudta, hogy eljött az ideje. Arra ugyan soha nem találtak bizonyítékot, hogy a merénylőt valóban a sah közvetlen környezetéből támogatták volna, hiába próbálták kihúzni belőle, hogy voltak-e bűntársai. Teheránban ennek ellenére több embert - köztük Ahmad Ruhi iszlám jogtudóst - letartóztattak, otthonukat pedig átkutatták.

 Nászir al-Din sah temetése 1892-ben

Érdekes módon az elkövető fegyvere eltűnt a zűrzavarban. A nyomozók úgy gondolták, hogy az egyik asszony szedhette fel a földről, amit aztán a fátyla alá rejtve csempészhetett ki a mecsetből. A pisztolyt így nem tudták megvizsgálni, de a sah sebesüléséből arra következtettek, hogy egyáltalán nem volt szerencséje. A golyó ugyan éppen szíven találta, de ha kissé vastagabb felöltőt visel vagy a merénylő távolabbról tüzelt volna, akkor biztosan túlélte volna a támadást.

 A bíróság előtt Mirza azzal indokolta tettét, hogy négy évet sínylődött a sah börtönében, és „ha a gyümölcsök mérgezettek a fán, akkor magát a fát kell kivágni”. Az ítélet nem lehetett más, mint halál. Augusztus 12-én mintegy 5000 ember gyűlt össze a Mashgh téren, hogy végig nézze a nyilvános akasztást. Csaknem tíz méteres bitófát állítottak, hogy mindenki jól láthassa a gyilkos haláltusáját. Amikor a hóhér a nyakába rakta a kötelet, gúnyosan kérdezte meg tőle, hogy vajon megérte-e neki, hogy ilyen véget érjen. Mirza erre így válaszolt: „Amikor te meghalsz, még egy macska sem lesz a temetési meneteden, de nézd csak, milyen sokan jöttek ki az enyémre!” Holttestét elrettentésül két napig hagyták lógni az akasztófán. A merénylet kitervelője, Afghani azonban nem sokkal élte túl őt. Hetekkel később ugyanis állkapocsrákot diagnosztizáltak nála, és 1897 márciusában, konstantinápolyi száműzetésében hunyt el.

 HEGEDÜS PÉTER

2016/23