Előfizetés a lapra

Kajmánhalak Magyarországon

iharkút, kajmánhal, lelet, őslénytan

2016/04/27

Hazánk őslénytani leletanyaga számos olyan állatcsoport maradványait tartalmazza, melyek – noha nem tűntek el a Föld színéről – ma már nem élnek országunkban, se másutt Európában. A gerinces-fosszíliáiról széles körben ismert iharkúti lelőhelyen a kajmánhalak családja az egyik ilyen csoport. A több mint tizenöt éve folyó ásatásoknak köszönhetően mostanra elegendő maradványuk került elő a késő-kréta korú Csehbányai Formáció üledékéből ahhoz, hogy ezeket az egykor élt állatokat bemutathassuk a nagyközönségnek.

A kajmánhalak – vagy aligátorcsukák – (Lepisosteidae) széles körben ismert és kutatott, primitív sugarasúszójú halak. Két, ma is élő génuszuk (Atractosteus és Lepisosteus) összesen hét faja mind a nyugati féltekén őshonos: elterjedtek Észak-Amerika középső és keleti részén, valamint Közép-Amerikában és Kubában. Fosszilis maradványaik világszerte ismertek, késő-kréta korú európai leleteik Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, Romániában és Ma­gyar­or­szágon kerültek elő.

 Az iharkúti kajmánhal rekonstrukciós rajza

(ILLUSZTRÁCIÓ: RÁCZ ANNA ÉS SZABÓ MÁRTON, 2015)

Ezek a halak valódi élő kövületek. Megjelenésük a kora-kréta korra tehető, vagyis nagyjából 130 millió éve léteznek Földünkön. A hét ma is élő képviselőjük csekélynek hangozhat, ám egykor számos egyéb nemük és fajuk próbált szerencsét az élet színpadán.

Hazai képviselőik

Iharkút határában, egy bauxit­kül­fej­tés­ben talált rá 2000-ben Torma András és Ősi Attila a mára már nemzetközi érdeklődésnek örvendő, magyarországi dinoszaurusz-lelőhelyre. A késő-kréta korú (85,8–83,5 millió éves) egykori élőhelyen azóta számos gerinces állatcsoport maradványai kerültek elő: halak, kétéltűek, vízi hüllők, repülő hüllők, több dinoszauruszfaj, valamint primitív madarak fosszíliái. Iharkút halmaradványai közt a kaj­mán­ha­lak és a Pycnodontiformes rendbe tartozó – a ma is élő papagájhalakhoz hasonló – halak maradványai vannak túlsúlyban.

 Az iharkúti lelőhelyen a kaj­mán­ha­lak maradványai fogak, csigolyák és pikkelyek formájában már az első ásatások alkalmával előkerültek. A későbbi – egyebek között az MTA-ELTE Lendület Program, az OTKA és a Magyar Természettudományi Múzeum által is támogatott – ásatások során kerültek elő további, még fontosabb leleteik: különböző koponyaelemek, valamint egy supra­cleith­rum. Az utóbbi csont a mellúszó csontos bázisának egyik eleme. A további koponyaelemek alsó és felső állkapocselemek, valamint a koponya külső falát adó bőrcsontok, melyek közül csupán egyet – a legnagyobbat – lehetett egyértelműen beazonosítani: ez egy töredékes bal frontale. Ez a csont a koponyatető egy tekintélyes részét teszi ki. Noha a lelőhelyen előkerült kaj­mán­hal­csi­go­lyák nyúlványai sajnos minden esetben hiányoznak, e csontmaradványok megőrződött bélyegei így is fontos információkkal szolgálnak.

 Az iharkúti kajmánhal bal dentáléja ajak felőli (felül) és nyelv felőli (alul) nézetben

(KÉP: SZABÓ ÉS MTSAI., 2016)

Rombusz alakú, markáns, ga­no­in­ré­teg­gel borított pikkelyeik a ma is élő formák minden jellemző alapvonását hordozzák. A zománcszerűen fényes ganoin után ganoid pikkelyeknek nevezett képletek a csontoshalak pikkelyeinek igen ősi formái. A pikkelyekre jellemző ganoin-dí­szí­tett­ség a koponyacsontok többségén is megjelenik apró pöttyök és foltok elegáns, tarka sokaságaként. Mind közül legimpozánsabb az a 73 milliméter hosszú, töredékes, bal alsó állkapcsi csontelem (dentale), melyben hat fog őrződött meg eredeti helyén. A kajmánhalak alsó állkapcsa jellemzően több csontelemből áll, melyek közül a dentale a legnagyobb. E halak alsó állkapcsának jó része – eltérően a koponya többi bőrcsontjától – nem, vagy csak nagyon szegényesen díszített ganoinnal, ehelyett az állkapcson, annak fej-farok irányú tengelyével párhuzamosan finom barázdák húzódnak végig, melyek szabad szemmel alig láthatók. A sok száz, alapi részénél hosszanti barázdákkal díszített fogmaradvány között akadnak dárdaszerű és egyszerűbb, kúp alakú fogak is.

 Az iharkúti kajmánhal eddigi leletei. Méretarány: 5 milliméter (az A és B ábrák részleteinek  kivételével) (KÉP: SZABÓ ÉS MTSAI., 2016)

Magyarországon nem csak az iharkúti Csehbányai Formáció üledékéből ismerünk kajmánhalleleteket: maradványaik az ugyancsak késő-kréta kori Ajkai Kőszén Formációból is előkerültek fogak és egy csigolya formájában.

Sajátos határozóbélyegek

Csakhamar felmerült az a kérdés, hogy az iharkúti leletek génuszszintű meghatározása vajon lehetséges-e. Ehhez egy 2010-ben kiadott, terjedelmes összefoglaló munkát hívtunk segítségül, melyben a szerző összegezte a különböző (fosszilis és recens) génuszok elkülönítésére alkalmas csonttani bélyegeket. Sajnos, az ebben az írásban érintett csontok közül egyelőre egyik sem ismert az iharkúti leletanyagban, így más módszerek alapján kellett megközelítenünk a rendszertani besorolás kérdéskörét.

 Ma élő fajok vizsgálati anyagainak tüzetes tanulmányozása után arra jutottunk, hogy a két eltérő megjelenésű fogtípus analóg lehet az Atractosteus kajmánhalakra jellemző fő- és mellékfogsori fogak alaki különbözőségével. Sejtésünket az is igazolja, hogy e fogtípusok méretükben is markánsan különböznek: a mellékfogsori, kúpos fogak jóval kisebbek. Elképzelésünket alátámasztják azok a mérések, melyeket a ganoid pikkelyek pásztázó elektronmikroszkópos vizsgálata tett lehetővé. A pikkelyeket borító vastag ganoinrétegen ülő rengeteg dudor átmérője és a köztük levő távolság egyes kutatók szerint utalhat a pikkely gazdájának rendszertani hovatartozására. A leletanyag gé­nusz­szin­tű besorolását illetően legvégső bizonyítékként a surpacleithrum hát felőli ízületi felszínének morfológiai bélyegeit vettük elő, melyek ugyancsak az Atractosteusra jellemző vonásokat mutatnak.

 Ismertek ugyan Atractosteusként leírt késő-kréta leletek, ezek azonban vagy nem kellő pontossággal lettek meghatározva, vagy nem idősebbek az iharkúti leleteknél. Az iharkútinál idősebb, a világ más tájain előkerült Le­pi­so­stei­dae kaj­mán­halm­ar­adv­á­nyok általában csak család szintig határozhatók megbízhatóan. Így amennyiben határozásaink helyesek, az iharkúti leletek jelentik az Atractosteus nem legidősebb ismert előfordulását.

 A ma élő Lepisosteus (fent) és Atractosteus (lent) fogazata. Jól látható a két csoport főfogsori fogainak különbözősége

 (FORRÁS: WWW.MAGYARDINOSZAURUSZ.HU)

A szűkebb, biztosabb alapokon nyugvó, faji besoroláshoz összetartozó csontleletek vagy további, jó megőrződésű koponyaelemek volnának szükségesek – utóbbiak remélhetőleg előkerülnek majd a későbbi ásatások alkalmával.

A parszimónia elvét követve

Dacára annak, hogy Iharkút kajmánhalmaradványai mind különálló csontelemek, nem pedig összefüggő csontvázak vagy csontvázrészek, a parszimónia elvét követve – miszerint egy jelenség magyarázata során a komplikáltabbak helyett az egyszerűbb magyarázatokat kell követnünk – úgy véljük, Iharkút minden kajmánhallelete egyazon, már kihalt kajmánhalfaj egyedeihez tartozik.

 Leleteink több szempontból is különlegesek és érdekesek. Az, hogy Iharkúton előkerültek ganoid pikkelyeket tartalmazó, fosszilis ürülékek (koprolitok), arra utal, hogy ezek a halak az egykori ökoszisztémában táplálékállatokként is jelen voltak. A lelőhelyen ismert ragadozó formák között több olyan is akad, mely képes lehetett elejteni e kaj­mán­ha­lak kifejlett példányait is, ilyenek például a nagyméretű krokodilok (mint az  Allo­da­po­su­chus) és az egykori életközösség különleges, édesvízi mo­sza­szau­ru­sza, a Pan­no­­niasaurus inex­pec­tatus.

 A bakonyi lelőhely maradványai mind izolált kövületek, ezért a kajmánhalak egykori testhosszának megbecslésére a jobbára sértetlen csigolyatesteket használtuk, melyeket ma élő fajok csigolyáival mértünk össze. Eszerint Iharkút kajmánhalai megközelítőleg 1,0–1,1 méter hosszúak lehettek.

 Iharkúti kajmánhalpikkely felszínének pásztázó elektronmikroszkópos képe a ganoinrétegből kiemelkedő dudorokkal

 (KÉP: SZABÓ ÉS MTSAI., 2016)

Az előkerült leleteket összehasonlítottuk az Európa más késő-kréta korú lelőhelyeiről ismert kajmánhalmaradványokkal. Az iharkúti leletek a késő-kréta kor santoni emeletéből származnak, a többi európai késő-kréta lelőhely kora általában a maastrichti és a campani emelet idejére datálható, azaz néhány millió évvel fiatalabbak az iharkúti lelőhelynél. Akadnak az iharkútiaknál idősebb késő-kréta (cenomani) leletek is, melyek a kajmánhalak európai jelenlétét bizonyítják, például a spanyolországi Algoraban. Ezek a fosszíliák azonban nem a Lepisosteidae, hanem az Obaichthyidae kajmánhalak családjához tartoznak. A Lepisos­tei­dae család (benne az Atractosteus nemmel) legidősebb európai előfordulását, egyben az Atractosteus génusz világszerte legrégebbi felbukkanását az iharkúti leletanyag jelentheti.

 A kajmánhalak európai késő-kréta maradványai általában fogakra, pikkelyekre és csigolyákra korlátozódnak. Az, hogy Iharkúton különleges épségben megőrződött koponyaelemek is előkerültek, roppant nagy szerencse. Ez a bakonyi leletanyag a későbbiekben talán közelebb vihet minket egész Európa késő-kréta kaj­mán­hal­ma­radványainak pontos rendszertani besorolásához.

SZABÓ MÁRTON

GULYÁS PÉTER

ŐSI ATTILA

 

Keretes írásunk:

ÍJHORGÁSZOK KEDVENCE

A kajmánhalak teste hosszú, hengeres, fejük főbb morfológiai bélyegei némiképp hasonlóak a krokodilfélékéihez, innen ered köznapi nevük is. A család minden faja ragadozó, táplálékuk jobbára halakból, néha kétéltűekből áll. Noha fő élőhelyeik az édesvizű mocsarak, lassú folyású vizek, bizonyos fajok időnként felkeresik a sós-, illetve félsósvízi (brakkvízi) élőhelyeket is. A különböző fajok átlagos hossza 0,9–1,2 méter körül van, legnagyobbra növő fajuk, a nagy aligátorcsuka (Atracto­steus spatula) azonban elérheti a majdnem 3 méteres testhosszt és a 136 kilogrammos testtömeget. Jóllehet közepes- vagy nagy méretű halakról van szó, melyek harapása fájdalmas lehet, az emberre nézve egyik sem jelent életveszélyt.

Nagy aligátorcsuka. A képen látható példányt a minnesotai Moon Lake-nél fogták, valóshzínáleg az 1910-30-as években - a testhosszát a fotó alapján mintegy 3 méteresre becsülték

A kajmánhalak nem tekinthetők kizárólagosan csúcsragadozóknak, mivel számos más állatcsoport, például krokodilok, halászsasok étlapján szerepelnek. Gasztronómiailag nem kifejezetten értékesek (még ikráik is méreganyagot tartalmaznak), a sporthorgászok köreiben viszont annál népszerűbb célpontok. Minthogy kültakarójuk páncélszerűen kemény, e nagy halakat a horgászok gyakran íjjal, íjpuskával ejtik el, innen ered e sporthorgászati forma bowfishing, azaz „íjhorgászat” elnevezése.

Nyílhegy - kiszárított kajmánhalpikkelyből

(KÉP: www.primitivearcher.com)

 Testük számos ősi bélyeget hordoz, melyek közül kiemelendők több sorban elhelyezkedő, keresztmetszetükben virágmintához hasonló szerkezetet mutató – szakszóval plicidentin – fogaik, továbbá a különleges, ganoin nevű szövettel szilárdított pikkelyeik, valamint az állat feji vége felől domború, farki vége felől viszont homorú csigolyáik. E bélyegek közt talán pikkelyeik a leginkább figyelemre méltók, melyeket a Karib-térség őslakosai egykor nyílhegyként használtak.

 

 

 

2016/9