Előfizetés a lapra

Istenek, szent királyok, lovagok füvei

Az év vadvirága, botanika, fehér szegfű, növény, OTKA, szegfű

2015/10/20

Az interneten rendezett nyilvános szavazáson 2015-ben az év vadvirágának jelölt növények közül a fehér (tollas) szegfüveket választották az érdeklődők. Az esemény rendhagyó, mivel ezúttal nem egy faj, hanem egy fajcsoport nyerte el a címet és az ezzel járó kitűntetett figyelmet.

A szegfüvek régtől fogva fokozott figyelmet élveznek a természetkedvelők és természetvizsgálók köreiben. Az ókori görög természettudós-filozófus, Teophrasztosz alkotta meg a Dios anthos szóösszetételt, melynek jelentése: az Isten (Zeusz) virága. Ez öröklődött át későbbi füvészkönyvekbe s Dianthus alakban a szegfüvek ma is használatos tudományos nevévé vált.

 „Zeusz virága” későbbi korokban is megbecsülésnek örvendett. Ott találjuk a középkor „pestisfüveinek” sorában: IX. (Szent) Lajos mondája szerint a francia seregben kitört a pestis. Lajos király égi segítségért imádkozott, s ekkor a szegfűszegére emlékeztető illatot hozott felé a szellő. (Akkoriban a szegfűszegnek pestist gyógyító hatást tulajdonítottak.) Az illatot követve talált rá a király a szegfűre, amellyel sikeresen gyógyította katonáit.

 A szegfüvek kezdetben lovagkertek díszei voltak, később széles körben elterjedt dísznövényekké váltak. A szegfű a reneszánsz idején a szerelem és az életöröm népszerű szimbóluma volt.

 A kései szegfű ábrázolása Waldstein és Kitaibel művéből (MOLNÁR V. ATTILA FELVÉTELE)

 Régre nyúló hagyomány, hogy a tudományra nézve új fajok leírásakor és elnevezésekor valamely nagy elődnek vagy jeles történelmi személyiségnek állítanak emléket a szakemberek. A hazai fehér szegfüvek egyik képviselőjét ennek jegyében keresztelték Lumnitzer-szegfűnek, Lumnitzer István (1749–1806) pozsonyi orvosdoktor tiszteletére, míg Rapaics Raymund névadása nyomán született államalapító királyunk tiszteletére az István király-szegfű neve.

 Rendszerezési nehézségek

Hogy ezúttal egy egész fajcsoport nyerte el az év vadvirága címet, az azzal van összefüggésben, hogy a fehér szegfüvek megkülönböztetése (szak)embert próbáló feladat. Valamennyiükre jellemző, hogy leveleik keskenyek, szálasak, hegyes csúcsúak, átellenesek, alapjukon összenőttek. Csőszerűen összeforrt csészéjük 2–3 centiméter hosszú, amelyet zöld vagy pirosló csészepikkelyek kísérnek. Pártájukat öt hófehér sziromlevél alkotja. A szirmok lemeze körülbelül a feléig sallangos, rojtos – erre utal a „tollas szegfüvek” megnevezés. A virágok kellemes illatukkal csalogatják potenciális megporzóikat, amelyek éjjeli aktivitású rovarok, főként szenderek és bagolylepkék.

 A fehér szegfüveket hazánkban három faj képviseli: a kései szegfű (Dianthus serotinus) az Alföldünk homokterületeinek bennszülött (endemikus) faja. Egy hajtáson sok virágot hozó, sűrűn gyepes növekedésű növény. Megtalálása és leírása Kitaibel Pál (1757–1817) nevéhez fűződik. A balti szegfű (Dianthus arenarius subsp. borussicus) előfordulása újabb kutatási eredmények szerint csak a Bakonyalján, a fenyőfői ősfenyvesben ismert, míg a tollas szegfű (Dianthus plumarius) a Dunántúli- és Északi-középhegység mészkő és dolomit sziklagyepjeiben fordul elő. Utóbbi fajnak Magyarországon három alfaját tartjuk számon: a korai, a Lumnitzer- és az István király-szegfűt (D. subsp.  praecox; D. lumnitzerii és D. regis-stephani).

István király szegfüve a Pilisből (MOLNÁR V. ATTILA FELVÉTELE)

Ezeket egyes rendszerezők faji rangon tárgyalják, míg mások még csak változatként sem fogadják el. Az említett fajok és alfajok elkülönítésére olyan esetleges bélyegek szolgálnak, mint például a szár négyszögletes vagy kerek keresztmetszete, a növény zöld vagy többé-kevésbé szürkés színe, az egy hajtáson fejlődő levelek és virágok száma, továbbá a levelek merevsége vagy hajlékonysága, a levélcsúcs szúróssága stb. Mindezek a termőhelyi kondícióktól és az évjárathatástól egyaránt függhetnek, így nem csoda, hogy olykor szakembereknek is komoly fejtörést jelent a fehér szegfüvek pontos azonosítása.

 

A DNS sem segít

A problémát eddig a manapság széles körben használatos molekuláris genetikai módszerek sem tudták megoldani. A rokonsági és leszármazási kapcsolatok leghűbb tükre a sejtmagban és a zöld színtestekben található örökítőanyag (DNS). Ennek vizsgálata során a fehér szegfüvek morfológiai alapon felállított rendszere csak részben nyert támogatást. Úgy tűnik, hogy egy evolúciós értelemben fiatal, „forrongó” csoportról van szó. Ezt támasztja alá az is, hogy egyes fehérszegfű-populációkban nem csak diploid, de tetraploid és hexaploid, vagyis négyszeres és hatszoros kromoszómakészletű egyedek is előfordulnak. Ezek földrajzi eloszlása nem mutat szabályszerűségeket, így valószínűleg egymástól függetlenül alakultak, illetve alakulnak ki ma is.

 A korai szegfű legjelentősebb állományai Szlovákiában, a Tátrában találhatók. Hazánkban csak a Bükk és a Tornai-karszt néhány mészkőszirtjén fordul elő. A Lumnitzer- és István király- szegfű elkülönítése okozza a legtöbb problémát, e fajok a Dunántúli-középhegység elsősorban dolomit sziklagyepjeiben fordulnak elő, de ritkán más alapkőzeten is megjelenhetnek.

Kései szegfű a Kiskunságból (MOLNÁR V. ATTILA FELVÉTELE)

 Bár több képviselőjük magyar és tudományos elnevezése is a virágzási idejükre utal, valójában közös jellemzőjük, hogy nagyon hosszú ideig (májustól–novemberig) virágozhatnak.

 Rokon és hasonló szegfűfajok a környező államok hegyvidékein is megtalálhatók, például a Balkánon és a Déli-Kárpátokban az al-dunai szegfű (Dianthus petraeus), a Keleti-Kárpátokban a tűlevelű szegfű (Dianthus spiculifolius), az Alpokban pedig a francia szegfű (Dianthus monspessulanus). Tágabb értelemben a fehér szegfüvek rokonságába tartozik a lápréteken előforduló buglyos szegfű, ennek virágai viszont gyakran rózsaszín futtatásúak, szirmai mélyebben, csaknem tövükig hasadtak, sallangosak, alsó szárlevelei szélesebbek.

 Korai szegfű (LUKÁCS BALÁZS ANDRÁS FELVÉTELE)

 Fenyegetett élőhelyek

A fehér szegfüvek élőhelyei, vagyis a homokpusz-ták, mészkő és dolomit sziklagyepek a Kárpát-medence legfajgazdagabb, természetvédelmi szempontból legértékesebb élőhelytí-pusai közé tartoznak. Megőrzésük ritka növény- és állatfajok egész sorának (köztük számos pannóniai bennszülöttnek) a fennmaradása szempontjából kiemelten fontos feladat. Éppen ezért elkeserítő, hogy a múlt századi kopárfásítási törekvéseknek igen sok sziklagyep áldozatul esett. (Ezek a feketefenyő-telepítések azóta mindenütt pusztulásnak indultak, gazdasági értelemben is helytelennek bizonyultak.)

 A homoki gyepek kapcsán a túllegeltetés és az özöngyomok terjedése említhető, mint veszélyeztető tényező, de nem feledkezhetünk meg az illegális terepmotorozásról és az időről időre felmerülő nagyberuházásokról sem, amelyek szintén érzékeny károkat okozhatnak ezekben az ökoszisztémákban. A balti szegfű bakonyaljai lelőhelyét a bauxitbányászat, a korai szegfű bélkői és esztramosi lelőhelyét pedig a mészkőbányászat károsította súlyosan.

 Kései szegfű élőhelye a Nyírségben (LUKÁCS BALÁZS ANDRÁS FELVÉTELE)

Mivel minden fehér szegfüvünk kis elterjedésű, veszélyeztetett növény, ezért Magyarországon minden fehér szegfű jogszabályi oltalmat élvez. A balti és a kései szegfű pénzben kifejezett természetvédelmi értéke 5 000 forint, a tollas szegfű (alfajait is beleértve) 1982 óta áll védelem alatt, jelenleg 100 000 forintos értékkel fokozottan védett.

 TAKÁCS ATTILA

 MOLNÁR V. ATTILA

 

OTKA

K108992

PUB-I 113547

 

2015/33