Előfizetés a lapra

Ismeretterjesztés és génsebészet

A hét kutatója, Az év ismeretterjesztő tudósa, biológia, díj, élettudomány, interjú, kisbolygó, molekuláris biológia, Tudományos Újságírók Klubja

2015/03/18

E heti kutatónk a 2014-es esztendő ismeretterjesztő tudósa lett a Tudományos Újságírók Klubja (TÚK) tagjainak szavazatai alapján. Az elismerés részeként a díjazottról egy kisbolygót neveztek el. Venetianer Pál nevét a 313116 Palvenetianer aszteroida viseli. A magyar molekuláris biológia atyjának tartott szakemberrel pályájának fontos állomásairól és a genetika tudományának mai megítéléséről, illetve aktuális kérdéseiről beszélgettünk.

– A TÚK díját azok a kutatók kapják, akik nemcsak szakterületükön, hanem az ismeretek terjesztésében is aktívak. Hogy látja Ön mint szerző a népszerűsítő és a szakcikkek közötti különbséget?

– Természetesen óriási a különbség. A szakcikk alapkövetelményei: a szabatosság, világosság, egyértelmű fogalmazás. Stilárisan többnyire rendkívül egyhangúak, bizonyos íratlan szabályok, konvenciók betartása szárazzá és fantáziátlanná teszi őket, szókincsük szegényes. Ezzel szemben a népszerűsítő cikk annál jobb minél színesebb, ötletesebb, eredetibb. A pontosság, szakmai megbízhatóság elvileg itt is követelmény volna, de minthogy ezt sokszor nehéz összeegyeztetni a közérthetőséggel, ebből lehet egy kicsit engedni. Az, hogy mennyit, az a népszerűsítés legnehezebb dilemmája.

– Már gyerekkorában is molekuláris biológiával akart foglalkozni vagy ez később kezdődött?

– Nemhogy molekuláris biológus nem akartam lenni, hanem a biológia felé is csak 16-17 éves koromban fordultam. Legjobban az a terület érdekelt, amit ma etológiának hívnak. A molekuláris biológia mint olyan, tulajdonképpen nem is létezett akkor, genetikáról, származástanról fogalmam sem volt. A kémiát sem szerettem, azt gondoltam, az a tanulmányaim kellemetlen mellékkörülménye a biológia mellett.  Az egyetemen Bíró Endre előadásai ébresztették fel a biokémia iránti érdeklődésemet, majd amerikai tanulmányutam után váltam molekuláris biológussá.

– Valahol azt olvastam, hogy Ön a hazai molekuláris biológia atyja.

– Ez mindenképpen túlzás. Volt Magyarországon korábban is molekuláris biológia. Abban valóban úttörő szerepem volt, hogy a géntechnológiát és a génsebészetet mi alkalmaztuk először.

– Kétszer töltött hosszabb időt Amerikában, méghozzá akkor, amikor ez nem volt annyira természetes dolog.

– Mindkétszer az USA Nemzeti Egészségügyi Intézetében dolgoztam kutatóként. 1965-66-ban ez még valóban kivételes volt, de 1973-74-ben már eléggé természetes. Az első utam idején ég és föld volt a kinti és hazai lehetőségek közötti különbség. Másodszor már a Szegedi Biológiai Központból mentem, akkoriban nem volt ekkora a különbség, mint sajnos ma ismét. Kiváló emberekkel kerültem szellemi kontaktusba, hiszen a későbbi Nobel-díjas Anfinsennel dolgoztam, ami általános értelemben stimulált, de konkrét ötleteket vagy metodikákat, amiket itthon fel lehetett használni, nem adott. Többek között azért sem, mert az én hazai mesterem, Straub F. Brunó világszínvonalú egyéniség volt. Amikor először mentem Amerikába, egy itthoni kollégám azt mondta, hogy te be fogsz kerülni a világ egyik legjobb kutatóintézetébe, de hidd el, hogy kevés olyan kaliberű emberrel fogsz találkozni, mint Straub. És ez így is volt.

A Nobel-díjas Anfinsen (balszélen) csoportja az USA Nemzeti Egészségügyi Intézetében 1965-ben (első sorban középen Venetianer Pál)

– Először biokémiával foglalkozott, azon belül fehérjékkel. Hogy lett az enzimek kutatásából genetika?

– Amikor kezdtem a pályát, még biokémikus voltam. Legnagyobb sikerem egy enzim fölfedezése volt, ennek köszönhettem az első amerikai utamat. Ott kezdett érdekelni a molekuláris biológia. A több mint 50 éves effektív kutatói pályámon azonban nagyon megváltozott az, hogy mit csinálunk a laboratóriumban. Fiatal kutató koromban lombikok, pipetták, mérlegek voltak az eszközök. Manapság apró kis műanyagcsövekkel, mikropipettákkal dolgoznak, nagyobb mennyiségű anyagokkal szinte soha. A génsebészet abszolút forradalmi módszer volt, mi hoztuk be Magyarországra. Ma Amerikában nincs olyan orvosi, mezőgazdasági, biológiai tudományterület, ahol ne alkalmaznák.

– A génsebészetről finoman szólva megoszlik a társadalom véleménye. Amikor elkezdtek ezzel foglalkozni, már benne volt ez a levegőben? Hogy tudták ezt akkor kezelni, és hogy lehet ma?

– Amerika a nyolcvanas évekre lecsillapodott és a kilencvenes években megszületett mezőgazdasági alkalmazásokat készséggel befogadta. Ezzel szemben azonban az ezredfordulóra Európában alakult ki ugyanez a félelem. Azt, hogy ezt hogyan lehet kezelni, nem tudom, mert nem igazán sikerült. Magyarországon különösen nem, de általában Európában sem. Tőlem telhetően küzdök ellene, de ez Magyarországon jelenleg vesztes háború és Európa jelentős részén is az.

– Ma már nem kutat.

– Aktívan nem. De figyelem a tudományom eredményeit, fejlődését és írásban, illetve előadások formájában terjesztem az ismereteket. Ezt is nagyon fontosnak tartom.

– Ha még kutatna, mivel foglalkozna?

– Ez jó kérdés. Bevallom, nem szeretem igazán most a tudományunkat. Nem azt mondom, hogy rossz úton jár, csak azt, hogy én idegenkedem attól az uralkodó irányzattól, hogy iszonyú nagy csapatok iszonyú nagy informatikai felkészültséggel mérhetetlen sok adatot gyűjtenek, és ebből próbálnak koncepciót kidolgozni. A hipotézisek által motivált, egyéni intuíción alapuló kutatás, ami a molekuláris biológia klasszikus korát jellemezte, ma nincs divatban. Biztos vagyok benne, hogy a mai fejlődési irány szükségszerű és helyes, csak engem személy szerint nem vonz. Csodálom, érdekel, olvasom, de nem szeretném már csinálni.

– Az elmúlt években a genetikával kapcsolatban megfogalmazott kérdések közül talán a humán genom-program volt az, ami leginkább megmozgatta az emberek fantáziáját.

– Már több mint tíz éve befejeződött, most már lehet értékelni. Azt várták, hogy gyökeresen átalakítja az orvostudományt, de ez biztosan nem valósult meg. De nagyon sok minden igen.

– Merre tovább?

– Arra fog továbbmenni, hogy egyre több valósuljon meg a személyre szabott orvoslásból. Ez azt jelenti, hogy kinek-kinek a genetikai analízise alapján rengeteg mindent meg lehet mondani a gyógyításával kapcsolatban. Ez valamennyire már most is így van és egyre több ilyen lehetőség lesz. Ez persze döntően pénzkérdés, bár részben képzettségi kérdés is. Az orvosok nagy része ma még nem tudja használni ezt az információt és a képzettség megszerzése is nagyon költséges. És vannak pszichológiai veszélyei is. Az, hogy X. Y. valamelyik időskori betegségének kétszer akkora a kockázata, mint az átlagnak, nem túlságosan hasznos és gyakorlati információ. Ebből más nem következik, mint hogy a páciens szorongani fog. De abban vannak nagyon lényeges lépések, hogy bizonyos gyógyszereket genetikai teszt alapján írnak fel vagy vetnek el, és ennek életmentő hatása lehet. Ez ma már realitás.

 Nagyon intenzíven kutatott, de szintén nagyon költséges a génterápia. De biztosan megvalósul az, hogy a ma még gyógyíthatatlan genetikai betegségeket gyógyítani lehet.

 TRUPKA ZOLTÁN

 

2015/6