Előfizetés a lapra

Hogyan kerülte el Varsó sorsát?

de Gaulle, francia, Párizs, történelem, világháború

2014/09/22

A francia nép augusztus 25-én ünnepli fővárosa, Párizs szabaddá válásának hetvenedik évfordulóját. A bő négy évig tartó német megszállás, amely 1940. június 14-én kezdődött, ekkor szűnt meg. Erről a tényről közel fél évszázadon át nálunk csak annyit lehetett és illett tudni, hogy „1944. augusztus 19-26. között francia népi ellenállók fölszabadították Párizst”.

A bevezetőben idézett rövid mondat félrevezető, csak részigazságot tartalmaz. Érdemes az eseményt áttekinteni a maga összetettségében és bonyolultságában, mert a II. világháború befejeződésének talán legizgalmasabb és legkevésbé ismert részletei bemutatják, „a világ fővárosa”, a szabadság és a fények városa miként kerülte el Varsó sorsát, s még inkább az Európa keleti felén fekvő országokét, már ami az addigi társadalom erőszakos megsemmisítését és a kommunizmus térnyerését illeti. Amint a II. világháború az elsőhöz hasonlóan a puszta érdekek mentén történt fegyveres összecsapásokon túl egyben eszmék harca is volt, úgy a befejezése sem lehetett egyszerűbb. A történelem sokismeretlenes egyenleteinek megoldása több valós lehetőséget nyújtott és a végeredményt csak a tények pontos, részletes követésével lehet, ha nem is megérteni, legalább értelmezni. A sokszor alábecsült, lenézett, elhallgatott emberi tényező sokkal nagyobb szerepet játszott, mintsem gondolni lehetne.

 Párizst 1944. augusztusáig megkímélte a háború, lakosai a német megszállás ellenére viszonylag békésen élték mindennapjaikat. A partraszállás Normandiában június 5-én és 6-án megtörtént, megnyílt a második front Európában, a német csapatok a hatalmas túlerőnek csak ideig-óráig tudtak ellenállni. A július 20-án Hitler ellen végrehajtott merénylet sikertelennek bizonyult, a vezér és szűkebb környezete egyre jobban eltávolodott a valóságtól. Ilyen előzmények után és körülmények között döntött Hitler Párizs sorsáról kelet-poroszországi főhadiszállásán (Rastenburg) augusztus 10-ről 11-re virradó éjjel. Párizst az utolsó emberig tartani kell a háborús pusztítás figyelembe vétele nélkül, különben a szövetségeseknek szabad útjuk nyílik Németország felé. A döntés meghozatalában szerepe volt a szövetséges repülőhadak kíméletlen támadásainak a német katonai célpontok és a német városok ellen. Titkos parancs született Párizs totális aláaknázásáról, a Szajna 45 hídján kezdve a középületekig és a környező, közeli ipartelepekig. Dietrich von Choltitz tábornok, Párizs új városparancsnoka kevéssel ennekelőtte, augusztus 7-én járt Hitlernél, aki a párizsi nép esetleges lázadásainak véres megtorlására adott neki parancsot. A vonaton visszafelé Berlinbe, a tábornok kételkedni kezd Hitler normális elmeállapotában és ezt megerősítette a magasrangú náci jogtudós, Robert Ley bizalmas közlése. Új törvény született, amely a felelős parancsnokok esetleges gyöngesége, parancsmegtagadása esetén a halálbüntetést a családtagokra is kiterjesztené.

 Párizst 25 000 német katona tartotta megszállva, a szövetséges csapatok támadása esetén ez az erő elégtelen, ismerte be magában Nagy-Párizs városparancsnoka. Ám azok nem siettek Párizs fölszabadításával, a német területeket akarták mielőbb elérni. Az esetleges népfölkelés csak megzavarná az amerikai-angol haditervet és francia vezetők kénytelenek voltak a szövetségesek parancsát teljesíteni. Az algiri francia kormány, élén Charles de Gaulle tábornokkal, aki a szabad Franciaországot testesítette meg, tökéletesen tisztában volt azzal a veszéllyel, ami Párizst és népét fenyegette a német megszállás folytatása esetén. De Gaulle megpróbálta rávenni Eisenhowert a haditerv megváltoztatására, kísérlete sikertelen maradt.

 Ünneplő tömeg a Champs Elysées-n

 A Párizs környékére merészkedő francia ellenállók, s főként a 36 éves kommunista vezérük, Henri Rol-Tanguy viszont a népfelkelést szorgalmazták, ami a politikai hatalom megragadásának lehetőségét ígérte. A harcedzett csapatok szükség esetén az utcai harcokat is vállalták, a polgári lakosság életének kímélésénél előbbrevaló volt számukra a történelmi „fejlődés” felgyorsítása. A szövetségesek vezetői nem vettek tudomást a velük, mellettük harcoló francia erők kibékíthetetlen megosztottságáról, az esetleg bekövetkező társadalmi változással, a francia politikai erők balra tolódásával pedig még kevesebbet törődtek.

Ebben a kiélezett helyzetben Berlinből különleges osztag érkezett Párizsba annak szakszerű aláaknázása végett. A véletlen kezükre játszott Párizs elővárosában, Saint-Cloud-ban hatalmas mennyiségű, a franciák által sorsára hagyott robbanószerre bukkantak, ami elegendő lett volna egész Párizs romba döntéséhez. A szakértők azonnal munkához láttak. Az 1940-től a Luftwaffe parancsnokságának otthont adó Palais du Luxembourg volt az első aláaknázott épület, majd következett a Bourbon-palota, a Külügyminisztérium, egyéb minisztériumok, a három emelet mélységű telefon- és rádióközpont, az ipari központok, a hidak, a gáz-, víz-, áramelosztó központok, a Garnier-opera stb. A Berlinből küldött mérnökök, a felperzselt föld specialistái mindenre gondoltak. A három központi vízvezeték, amely Párizs vízellátásának 97%-át adta, sem maradt ki az elaknásításból. Von Choltitz vaskézzel tartotta a fegyelmet, nehogy népfelkelés törjön ki, amiben Párizs a német helyőrség temetőjévé válhatott volna. Hitler sürgette a város lerombolásának megkezdését, a városparancsnok kitért előle, a szükséges előkészítés hiányaira hivatkozva. A hidak fölrobbantásának tervével kapcsolatban pedig előadta, hogy ennek bekövetkeztével a német helyőrség kettészakadna, a Normandiából visszavonuló csapatok pedig nem tudnak majd átkelni a Szajnán.

 A városi tanács elnöke, Pierre Taittinger augusztus 16-án este fölkereste a német városparancsnokot. Von Choltitz a német haderőket érő esetleges támadások véres megtorlását ígérte, a francia fél pedig tudta, hogy ez bekövetkezhet.

 Ekkor váratlan dolog történt. Az asztmában szenvedő városparancsnok levegő után kapkodva vendégét a balkonhoz vitte, ahonnan (Hotel Meurice, rue de Rivoli) csodálatos kilátás nyílt a város jeles épületeire: a Notre-Dame tornyai, Sainte-Chapelle, Panthéon, Louvre, Eiffel-torony látszottak. Taittinger a látványt szemlélve mondta: „A tábornokoknak gyakran áll hatalmukban rombolni, kevésszer építeni. Ha ön visszajön majd ide, így szólhat: mindezt lerombolhattam volna, de megkíméltem. Nem járna ez nagyobb dicsőséggel?”

Hans Speidel

A továbbiakban Raoul Nordling, párizsi svéd nagykövet egyre nagyobb szerephez jutott a francia ellenállók és a német haderő közötti tűzszünet létrehozásában. Rol-Tanguy támogatásával a baloldali szakszervezetek sztrájkokat szerveztek, amelyek már súrolták a népfelkelést. A kisebb német csoportokat mind több támadás érte, a válasz sem maradt el. Nordlingnak sikerült rávennie Choltitzt a tűzszünetre, ami az alig vagy rosszul felfegyverzett felkelőknek is jól jött, időt nyertek. A város aláaknázása rohamléptekben haladt, a Concorde-teret szegélyező Tengerészeti minisztérium éppen úgy elpusztulhat, mint Párizs jelképe, az Eiffel-torony. Ez utóbbi megsemmisítéséhez Hitler kifejezetten ragaszkodott. Közben Rol-Tanguy fölmondta a tűzszünetet, nem törődve az esetleges következményekkel. Augusztus 21-én 75 német katonát öltek meg. A Luftwaffe 150 bombázója Bourget-i reptéren csak parancsra várt, hogy Párizst bombázza. Hitler pedig titkos táviratban közölte elvárását. A várost minden áron védeni kell, az ellenség kezére csak a romhalmazzá tett Párizs kerülhet. Mindez augusztus 23-án történt. A szövetséges csapatok egyre közeledtek és De Gaulle-nak sikerült meggyőznie a szövetséges vezetést, hogy a francia hadtesttel együtt bevonuljanak Párizsba. De Gaulle tábornok már Párizsba érkezett és augusztus 25-én Choltitz városparancsnok a bevonulásról tudomást szerezve feladta az értelmetlen küzdelmet. A németek a Tengerészeti Minisztériumban tartották még magukat. Harry Leithold korvet kapitány ablaka előtt fekete autóban egy francia tábornok haladt el. A kapitány fegyverével megcélozta, de civilek tömege vette körül az autót, ezért nem lőtt. Két évvel később egy fogolytáborban fényképről felismerte a francia tábornokot. De Gaulle volt egy pillanatra fegyvere célkeresztjében. Augusztus 26-án Párizs felszabadítása folytatódott. Közben Hitler parancsba adta, hogy Észak-Franciaországból, Belgiumból V1- és V2-zápor zúduljon Párizsra. A civilben filozófus Hans Speidel tábornok nem közvetítette a szerinte értelmetlen parancsot. Párizs megmenekült, ő nem. A Gestapo hamarosan letartóztatta.

 A Reimsben állomásozó Luftwaffe bombázói utolsó kísérlet gyanánt egy párizsi háztömböt, 600 épületet porig bombáztak. Eredmény: 213 halott, 914 sebesült.

A Luftwaffe bevetésre kész

Párizs végleg felszabadult a német megszállás alól, nem csekély mértékben De Gaulle tábornok és vezérkara elszántságának, bátorságának köszönhetően. Természetesen a kisebb harcok nem maradtak el, és az egyik, bennük részt vevő francia „újabb Sztálingrádhoz” hasonlította a párizsi helyzetet. A túlerő gyorsan fölszámolta a német ellenálló gócokat, 12 000 német katona került hadifogságba, több mint 3000-en meghaltak.

 Charles De Gaulle emlékirataiban részletesen rögzítette az egymást kergető eseményeket. Ezek közül szimbolikus tartalmában kiemelkedik De Gaulle nevezetes, első beszéde augusztus 25-én este 19 óra 15 perc táján, amit a városháza első emeletének egyik ablakában állva mondott. „Párizs! Meggyalázott Párizs! Megtört Párizs! Megkínzott Párizs! De felszabadított Párizs!” A történelmi esemény képeit, hangjait a korabeli filmesek, rádiósok rögzítették. Az utókor is átélheti a karizmatikus katonai és politikai vezető, De Gaulle tábornok ihletett szavainak mélységes tartalmát, belső izzását.

 A 29 évesen tábornokká lett Jacques Chaban-Delmas, De Gaulle bizalmi emberének emlékezései rögzítették az események, személyek, felkelő-hálózatok és katonai egységek bonyolult kapcsolatrendszerét, összefüggéseit. A kommunisták Párizs felszabadítását erőszak alkalmazásával tervezték, mert ezzel párhuzamosan a társadalmi forradalomnak és a kommunista hatalomátvételnek is szerét akarták ejteni. Jacques Chaban-Delmas teljesen megalapozottan figyelmeztethette Londonban az augusztus 16-a előtti napok során Churchill vezérkari parancsnokát. „Ha azt akarják, hogy Párizs az új Varsó (ti. a fölkelés során porig rombolt Varsó) legyen, akkor csak folytatni kell az eddigieket.” Vagyis a szövetségesek kikerülik Párizst és októberig elhalasztják felszabadítását. Az aláaknázott Párizs azonban számos okból nem vált új Varsóvá.

Mgr. Emmanuel Suhard, Párizs bíboros érseke

De Gaulle, Leclerc tábornok és vezető társaik helyzetfelmérése, cselekvési terve, annak kivitelezése helyesnek bizonyult. Még itt-ott szóltak a fegyverek, amikor az ideiglenes adminisztráció emberei megszállták a rendőrség központjait, a minisztériumokat, a városházát, a kerületi polgármesteri hivatalokat.

 Charles De Gaulle katonatisztként Franciaország történelmét tanította fiatal korában a katonai pályára lépő tisztjelölteknek. Ezért olyan víziója volt Franciaország múltjáról, pillanatnyi jelenéről, mint kortársai, honfitársai közül egynek sem. Ezért mondhatta Leclerc tábornok, hogy „Franciaország nagy esélye az ilyen formátumú vezető személyiség, mint De Gaulle.” A tábornok víziójának szerves része volt a kereszténység és a laikus állam mellett De Gaulle gondolatvilágában jól megfért a katolicizmus. Személyes hitéből fakadóan is ennek meg akarta adni az érzékelhető, látható módját. Párizs felszabadítását egyetlen, szimbolikus értelmű, konkrét cselekményben akarta egybefogni, kifejezni. Erre pedig augusztus 26-án délután került sor. Az eseménysorozat egybetartozása, tartalmi egyensúlya elárulja, hogy kigondolója nem rögtönzött, legföljebb az előre nem látható körülmények között bújt meg az esetlegesség, például a háztetőkről még lövöldöző, de már szisztematikusan üldözött orvlövészeknek köszönhetően.

 Az augusztus 26-án délután végbement szimbolikus eseménysorozatnak a jelentőségét és politikai-társadalmi hatását jobban be lehet értékelni, ha De Gaulle tábornok előző napi Párizsba érkezte fölelevenítődik.

Még Párizson kívül De Gaulle és Leclerc találkozót beszéltek meg a Montparnasse pályaudvar elé. De Gaulle 25-én autón érkezett a városba a Porte d’Orléans  felől, de nem oda hajtatott, ahol várták, a városházára, hanem a Montparnasse pályaudvarhoz. Leclerc-rel itt találkozott és tőle tudta meg, hogy Choltitz városparancsnok hivatalos formában föladta a várost. Az ezt rögzítő nyilatkozatot a győztesek részéről Rol-Tanguy, a kommunista felkelők parancsnoka írta alá és ami nem tartalmazott semmi utalást a kormányra, illetve magára De Gaulle-ra. A kommunista erők tehát még ekkor sem mondtak le a hatalomátvételről.

 A szövetséges amerikaiaktól és angoloktól nem lehetett elvárni, hogy a francia belpolitikába beleszóljanak. De Gaulle-ra és kormányára várt a belpolitikai hatalmi helyzet egyértelművé tétele.

Charles de Gaulle tábornok 1944. augusztus 24-én beszédet mond Chartres-ben

 De Gaulle a városháza ablakából elmondott beszédet megtoldotta a másnap délutáni diadalmenettel. A Diadalíven újra a francia trikolor hatalmas zászlója lebegett, négy hosszú és megszenvedett év után. Igaz, eredetileg Napóleon győzelmét volt hivatott hirdetni a Diadalív, ám hamarosan a július 14-i nemzeti ünnep központi színhelyévé lett. A nemzeti jellege tovább erősödött, amikor 1921-ben egy azonosítatlan, az I. világháború során elesett francia katona holttestét itt temették el. De Gaulle az emlékezés koszorúját a síron elhelyezve, a II. világháború összes francia halottja előtt is tisztelgett az egy millió főt számoló tömeg ujjongása közepette. A mellette álló tábornokok, Koenig, Juin és Valin intonálták a nemzeti himnuszt (La Marseillaise), amit valamennyien, sokan zokogva folytattak. A szabadság és a béke megtapasztalásának, átélésének kollektív, nemzetre kiterjedő élménye erősítette meg a tömeget. Az orvlövészek még a háztetőkön voltak, amikor a diadalmenet De Gaulle-lal az élen, mellette Leclerc, elindult a Champs-Elysées-n, a Concorde-tér felé, végcél a Notre Dame-székesegyház. A hangosbemondók a maguk módján segítették az eseményeket. „De Gaulle tábornok Párizs népére bízza személyes biztonságát” – hangoztatták végig az út mentén. Vitathatatlan, hogy a diadalmenetet vezetők bátorságukról tettek tanúbizonyságot. A Concorde-téren De Gaulle megállt a még német megszállás alatt álló Strasbourg várost jelképező női szoboralak előtt és vigyázzállásban meghallgatta a másik nemzeti himnuszt (La marche lorraine). Innen autón haladt a Notre Dame-székesegyház felé, amelynek környékén időnként lövöldözések zaja hallatszott.

A tábornok először augusztus 23-án lépett be francia székesegyházba, a híres chartres-i katedrális volt a hálaadás színhelye a Magnificat és a La Marseillaise eléneklésével. Előző este vette rá Eisenhower tábornokot arra, hogy a 2. páncélos hadosztály Leclerc vezetése alatt Párizsnak vegye az útját. Az énekek előtt De Gaulle a Mária-kegyszobor elé térdelt rövid imádságra. A székesegyház gazdája, Mgr. Picaud, Chartres püspöke fogadta és búcsúztatta a magas vendéget.

 A Notre Dame-székesegyház esetében nem volt ilyen egyszerű az egyházi protokoll kérdése. Mgr. Emmanuel Suhard, Párizs bíboros érseke a katolikus ellenállók szemében túl engedékenynek tűnt a megszállók iránt és a Vichy-kormány támogatójának tartották. Ezért De Gaulle megkérdezése nélkül a párizsi érseket nem engedték, hogy a székesegyházba menjen a tábornok fogadására és a hálaadás celebrálására. Az érsek biztonságára hivatkozva rendőrök vették körül az érsekség épületét és őt nem engedték kilépni. A tábornok mindezt utólag tudomásul vette. De Gaulle fél ötkor érkezett autón a székesegyházhoz. A mámoros öröm olyan lövöldözésben tört ki, hogy sokakat megrettentett. Így nem volt egyházi személy az érkezés pillanatában jelen, a győztest fogadni. A lövések zajára sokan a padlón feküdtek, csak Koenig tábornok mennydörgő parancsára emelkedtek föl. Áram hiányában az orgona néma maradt, mialatt De Gaulle elfoglalta az államfő helyét, a miniszterek és a kanonokok szállongó lőporfüstben rendezték soraikat, kezdődhetett a Magnificat (Magasztalja lelkem az Urat) éneklése. „Lehetett-e valaha is lelkesebben énekelni?” – jegyezte föl később naplójában De Gaulle. Az ének befejeztével újabb lövések dördültek a felső galériáról, többen megsebesültek. Ezért a tábornok befejeztette az ünnepi hálaadást, ami alig negyedóráig tartott.

 A tábornok a Hadügyminisztérium épületében rendezkedett be és ide kérette Jean Daniélon jezsuita szerzetest, hogy jelenlétében megtartsa a hálaadó misét. Charles De Gaulle a két nap eseményei során túl ismert lett ahhoz, hogy a még bizonytalan biztonságú Párizsban kockáztassa életét. De Gaulle szeptember 20-án fogadta Suhard érseket a nemzeti megbékélés jegyében, és ez utóbbi celebrálhatta a misét és a Te Deum-ot 1945. május 9-én  végső győzelem alkalmából a Notre Dame-székesegyházban, természetesen a tábornok és felesége jelenlétében.

 Charles de Gaulle történelmi léptékű víziójában békésen megfért a francia nemzeti múlt és jelen a kereszténységgel, számára Párizs ily kevés áldozatot követelő felszabadítása, a város megmenekülése a pusztulástól mind azt bizonyította, hogy a történelmi tettek és események csak náluk nagyobb összefüggésekben értelmezhetők. Számára elképzelhetetlen volt Európa keresztény gyökerek nélkül, a II. világháború során megtapasztalt minden emberi gonoszság ellenére. Párizs a szabadságát 1944. augusztus 25-én visszanyerte, mialatt Európa keleti felét újabb, eddig nem tapasztalt megpróbáltatások környékezték.

 TÖRÖK JÓZSEF

 

2014/34