Előfizetés a lapra

High-tech kardiológia

élettudomány, kardiológia, képalkotás, orvosi, orvosi képalkotás, stent, transzplantáció

2013/12/03

Az Élet és Tudomány 1988. április 22-i számában adtuk hírül, hogy a szívultrahang mint modern képalkotó diagnosztikai eszköz olyan elváltozások pontosabb felderítésében lehet az orvos segítségére, mint például a koszorúér-betegség vagy a reumás billentyűszűkület. Napjainkban már elérhető a kardio-CT vagy a szív-PET vizsgálat is, amelyekkel nemcsak háromdimenziós képek készítésére van lehetőség, de akár a szűkületet okozó plakkok helyzete is pontosan látható. Az új kutatási és terápiás irányokról, eredményekről Piróth Zsolt, a Gottsegen György Kardiológiai Intézet Intenzív Terápiás Osztályának vezetője tájékoztatta lapunkat.

– Összefoglalóan mi mondható el az elmúlt évtizedek technológiai és tudományos fejlődéséről a kardiológiában?

– A szívultrahangos technika is nagy fejlődésen ment keresztül az elmúlt évek során, ma már sokkal több dolgot tudunk vizsgálni vele és nagyon értékes a kardiológiai betegségek szinte valamennyi típusának diagnosztizálásában és értékelésében. Ráadásul noninvazív vizsgálat, ágy mellé odavihető, ezért is nagyon gyakran alkalma­zott eljárás.

 Ami az infarktus kezelésének fejlődését illeti, eleinte csak megfigyeltük a beteget. A patomechanizmusról már akkor is lehetett tudni, hogy érelzáródás okozza, de aktív ténykedés ezzel kapcsolatban nem volt a gyakorlat része. A nyolcvanas évek elején sima infúziós kezelést adtak, aztán egy rövid periódusban a katéteren keresztül, szelektíven a koszorúérbe adott gyógyszeres kezelést alkalmaztak. Aztán ezt igyekeztek mégis elkerülni, mert olyan mellékhatásai voltak, mint például a vérzés, és katéteres labor is kellett hozzá, ez a kettő így együtt már gátat szabott a széles körű elterjedésnek.

 A 90-es években vált elérhetővé az érelzáródás mechani­kus megszüntetése, előbb a katéteres megnyitás, majd a stent-beültetés. A 2000-es évek óta az infarktusos beteget azonnal katéteres laborba szállítjuk, és a jelenleg érvényes szakmai ajánlás szerint a rögoldó kezelés helyett mechanikus megnyitást alkalmazunk.

– Milyen változások történtek a képalkotó diagnosztika, illetve a terápia területén?

– A katéterezés morfológiai részéhez tartozó élettani vizsgálat az FFR (Fractional Flow Reserve), ami szintén az elmúlt néhány évtizedben vált általánossá, és a szűkült érszakaszt követő terület nyomásviszonyairól ad információt.

 Az invazív finom képalkotásban új technológia az optikai koherencia tomográfiás (OCT) képalkotás, melynek segítségével az érfal felszínéről néhány tíz mikronos nagyságrendű felbontással alkothatunk képet. Így majdnem sejtszinten láthatjuk a belső szerkezetet, pl. a beültetett stenteknek az érbelhártya általi befedettségét lehet pontosan feltérképezni, de láthatjuk az érbelhártya berepedést és a plakkok kiterjedését is. Természetesen a stentek területén szintén hatalmas a fejlődés. Az első generációs, gyógyszert kibocsátó verziónál (DES) magán a stenten, tehát a fémhálón volt egy polimer, amelybe a gyógyszert impregnálták. Ez az érbelhártya irányába diffundálva gátolja a simaizomsejtek szaporodását és fejlődését, vagyis megelőzi az adott érszakasz visszaszűkülését.

 Sajnos kiderült, hogy ezek hosszú távon nem biztonságosak, mert az ér belső falát borító endotél, vagyis az érbelhártya újraképződését is meggátolta, amely a gyógyulás során a stentet is celofánvékonyságú réteggel borítja be, így megelőzve a trombózis kialakulását.

 Ezenkívül a polimer, amely a gyógyszert viszi, egyes esetekben, allergiás reakciót válthatott ki. Ritkán, de az adott beteg számára katasztrofális módon stent­trom­bó­zist, majd végül infarktust okozhatott. Azóta újabb polimertípusok jelentek meg, sőt, már van polimer nélküli, gyógyszert kibocsátó stent, a legújabb típusnál pedig a fémszálas rész is csak az első néhány hétben marad meg, azután felszívódik. Hogy ez mennyiben fogja kiváltani a hagyományos és a fémstenteket, azt még nem lehet tudni, mert egyelőre meglehetősen sokba kerül.

– Mit gondol, a technikai fejlődés elegendő lesz a következő negyed- században az infarktusos halálesetek számának jelentős csökkentéséhez?

– A gond az, hogy változatlanul hosszú a várakozási idő, amíg a beteg orvoshoz kerül. A „majd elmúlik, mert a szomszédasszonynak is elmúlt” hozzáállás miatt későn kérnek segítséget, vagy rossz helyen kopogtatnak.

 Van néhány kiemelt célcsoport, a korábban infarktust átélt betegek, cukorbetegek, ismert artero­szkle­ro­ti­kus betegek, amikor – akár diabetológiai szakrendelés keretében – előre fel kellene készíteni a pácienseket, hogy negyedóránál hosszabb ideig tartó mellkasi fájdalom esetén azonnal mentőt kell hívni. Ha húsz-harminc percnél tovább tart az érelzárodás, az ténylegesen szívizomelhalással jár. Az infarktus oka a legtöbb esetben a szívizmot ellátó koronáriaerek elzáródása, de kialakulhat pl. koronáriaembólia vagy az elterjedőben lévő kokainhasználat miatt is. A szívelégtelen betegek ellátása tehát egyre több terhet ró az ellátórendszerre, aminek részben az az oka, hogy akutan nagyon jól be tudunk avatkozni sok, korábban gyógyíthatatlan szívbetegségbe.

 Ami még fontos, hogy a nagyon súlyos esetekben még mindig a szívtransz­plantáció jelenti a megoldást, de a donorszívek alacsony száma miatt valószínűleg a minél korábban elvégzett műszív-beültetéseké a jövő. A következő huszonöt évben várhatóan ezek is egyre biztonságosabbak és sokkal tartósabbak lesznek a maiaknál.

 KŐVÁGÓ ANGÉLA

2013/46