Előfizetés a lapra

Ha ló nincs, a szamár is jó

, régészet, szamár, történelemtudomány

2014/11/10

Bizony, és ha szamár sincs? Magad uram, ha szolgád nincs! Kinek nincsen kocsija, gyalog megyen Pestre.

 Tele van a tarisznyám bölcsességekkel, de azért jó lenne tudni, mióta fontos része a gazdaságnak a ló. Talán még emlékeznek, hogy a legrégebbi háziállatok – a kutya, a juh, a kecske, a sertés, a szarvasmarha – között sem szerepel. Kihaltak a vadlovak Európában a jégkorszak végén? Ki is, meg nem is. Nincs tudomáson hazai leleteink között újkőkori vadlovak csontmaradványairól, ám a vadló újra tenyésztett néhány tucat egyede látható állatkertekben, rezervátumokban. A faj neve Przsevalszkij-ló. A zömök, busa fejű állatot egy orosz katonatiszt írta le a XIX. században, róla nevezték el. A múlt században azután találtak még néhány példányt, így sikerült módszeresen, türelmes munkával visszatenyészteni. Kétségkívül rokona a ma élő, mintegy 300 fajta lónak, melyek a belső-ázsiai, kistermetű, szívós taki és tarpán fajták utódai.

Türkmén kulan

 Nem tréfa, vadszamárcsontok azonban vannak, igaz, ritkán a középső neolitikumig, magam is leltem néhányat. Bizonyára vadászzsákmány maradványaira bukkantunk. Hivatalos nevük: Equus asinus hydruntinus, melyet MJ. barátommal víziszamárra magyarosítottunk. Valójában Otrantói lószamár (nem öszvér!) a helyes, hiteles név. Kihalt, de rokonairól, a kulanról vagy onagerről el tudjuk képzelni, hogyan nézhetett ki.

 Többen állítják, hogy Észak-Afrikában, Mezopotámiában korábban háziasították a szamarat, mint Közép-Ázsiában a lovat, előbb teherhordóként, majd hátasként. Külön érdekesség, hogy szamárnyergeink, mára úgyszólván kihalt néven „tergenyék”, tipológiai elődeik az úgynevezett pártus nyergeknek, melyeket a késő római lovasok használtak. Azt azért tudnunk kell, hogy a csacsik jóval később tűnnek fel nálunk, mint a lovak.

 Ha már idáig eljutottunk, tanuljuk meg, hogy a ló és a szamár hibrid utódai az öszvérek erős, kitartó, igénytelen állatok, több helyen hasznosabbak, mint a lovak. Külön érdekesség, hogy a ménló nemzette öszvérutódok ordítanak, mint a szamár, a szamárcsődör öszvérutódai pedig nyerítenek.

 Przsevalszkij-ló

 Ennyi csacsiság után, térjünk a valódi tárgyra. A hazai rézkor utolsó szakaszát egy új hódító csoport zárta le. Nem tudjuk, hogy a jövevények első hulláma már a Péceli kultúra megérkezése előtt itt járt-e, vagy érkeztüket az északabbra szoruló (menekülő?) Péceli népesség jelzi. Ha utazgatunk az Alföldön, jellemző emlékanyagukkal lépten-nyomon találkozhatunk. Nem érdemes találgatni, menten elmondom, az úgynevezett kunhalmokra gondolok. A különböző – 3-15 méter – magasságú halmok csoportokat alkotnak. Talán egy-egy nemzetség temetőjét őrzik. Már amennyire őrizni tudják, hiszen elütnek környezetüktől, így aztán kincskeresők sorra kirabolhatták, feldúlhatták. Hazánkban korszerű értékelést először Kőszegi Frigyes kollégám írt róluk a múlt század hatvanas éveiben, a nemzetközi figyelmet azonban Marija Gimbutas litván származású amerikai régésznő könyvei irányították témakörünkre.

 Európa népeinek döntő többsége indoeurópai, (régebbi terminussal indogermán) nyelvet beszél. A régebbi elméletek egy része kizárólag az ősgermán területeken képzelte el ezen nyelvek keletkezését. M. Gimbutas azt bizonygatta, hogy a keleti sztyeppéről szétvándorló kurgán-kultúra hordozói beszélték az ősnyelvet. Ma már Makkay János és mások kutatásai nyomán tudjuk, hogy az ősnyelv sokkal régebbi, legalább 30 000 éves.

 A kurgán-kultúra a lovak mellett sok újat hozott a Kárpát-medencébe. Elsősorban az életmód területén történtek változások. A települések hiánya (ritkasága) nomád életmódra utal. A jurta nem hagy nyomot. A halmok alatti nagyméretű sírgödröket gerendákkal fedték, erre emelték a földhalmot. A sírokba feltehetőleg prémeket tettek, okkerrögöket és kisebb rézkarikákat leltek a halottak mellett, akiknek csontjait gyakran az úgynevezett békafekvésben találják. Figyelemre méltók a bizonyára hatalmi jelvények, a keleti típusú balták. A ritkán előforduló kerámiatárgyakon zsineglenyomat figyelhető meg.

 A kurgán-kultúra emlékeit Dél-Oroszországtól a Németalföldig megfigyelték, természetesen – ahány hely annyi szokás – sokféle néven szerepel a szakirodalomban.

 Mondanom sem kell, a kultúra eredetéről, és szerepéről kialakult viták még korántsem zárultak le. Egy kurgán feltárása nagyon drága dolog, még drágább akkor, ha a benne rejlő sírt már sok évszázaddal korábban kifosztották, feldúlták.

 Majdnem elfelejtettem, úgy a Kr. e. 3000-Kr. e. 2800 körüli években jártunk.

 Üdülésként egy régészeti anekdota. Austerlitzben, a híres csatatéren van egy dombocska, amelynek tetejéről irányította Napóleon az elsöprő győzelmet arató francia gárdát 1805-ben. Egy igen híres cseh régész, akit én is ismertem, a múlt század közepén feltárta a halmocskát. Üres volt. Ráadásul vissza kellett talicskázni az Isten tudja hány száz köbméter földet, hogy a történelmi emlékhelyet helyreállítsák.

 Kaján kollégáim kuncogva meséltek az esetről. Hiába, legszebb öröm a káröröm. Si non e vero e ben trovato! Magyarul: ha nem is igaz, jól ki van találva.

                  TROGMAYER OTTÓ

2014/43