Előfizetés a lapra

Florida fűtengere

Amerika, biológia, botanika, élettudomány, Everglades, Florida, indián, mocsár, nemzeti park, ökológia, USA

2016/07/19

Florida híres mocsárvilágának szívében körülnézve akár a Hortobágyon is érezhetnénk magunkat, legalábbis ha eltekintünk a számtalan alligátortól és a közelről már ismeretlennek tűnő növényektől. Az Everglades nagy részét ugyanis füves vegetáció borítja, a síkság egyhangúságát itt-ott bontja meg a mocsárciprusok alkotta sajátos „dómok” és trópusi „hammock” erdők mozaikja. A Magyar Természettudományi Múzeum botanikusaként több ízben sikerült tanulmányoznom ezt a vízáztatta sajátos vadont.

Az Everglades fűtengere Florida déli részén található, az Okeechobee-tótól délre, egy eredetileg körülbelül 160 kilométer hosszú és 65 kilométer széles területen. Fejlődéstörténete egészen a közelmúltig ismeretlen volt. Felfedezését megközelíthetetlensége akadályozta, de legeltetésre alkalmatlan vidék lévén, gazdaságilag sem bizonyult vonzó területnek. A népsűrűség Florida déli területein csak az utóbbi fél évszázadban szökött magasra. A manapság felhőkarcolóiról híres és az Everglades területéből is jócskán kikanyarító Miami lakosainak száma az 1910-es évekre is csak minimálisan haladta meg az ötezer főt.

 Az Everglades jellemző tájképe. Elszórtan néhány táplálékot kereső erdei gólya (Mycteria americana) látható. Az itt-ott megjelenő sárgás foltok egy komplex algaközösséget, a perifitont jelzik.

A térség mocsarai viszonylag fiatal képződmények. Florida őslakosai még tanúi lehettek 5–6 ezer évvel ezelőtti kialakulásának, amikor is a tengerszint emelkedése és a megnövekedett bőséges csapadék lehetővé tette nagyobb víztömegek felhalmozódását a félsziget déli részén, létrehozva először az Okeechobee-tavat. E tó kialakuása előfeltétele volt az Evergladesnek, amely a tó „túlcsordulásával”, annak déli partvidékétől kiindulva kezdett lassan formát ölteni. Amikor az első európaiak megérkeztek Floridába, már az óriási, több mint tízezer négyzetkilométeres kiterjedésű mocsárvidékkel találhatták szembe magukat.

Indiánmenedék

A régészeti bizonyítékok alapján az ember 12 ezer évvel ezelőtt már biztosan jelen lehetett Floridában. Ekkor az Everglades helyén még száraz területek húzódtak egy-egy kisebb kiterjedésű mocsaras folttal, köszönhetően a mainál hűvösebb és szárazabb éghajlatnak. Az első őslakók (paleo-indián korszak) nomád, vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak. Később, az Everglades kialakulása során, a kiterjedt mocsarakban leginkább a magasabban fekvő fás szigeteket népesítették be az itt élő népek, a calusa és tequesta törzsek. Az első európaiak megérkezésekor már mintegy 20 ezresre becsülhető az itt élő calusa és tequesta populáció. Az 1500-as éveket követően az európaiak által behurcolt betegségek következtében jószerivel kipusztultak az őslakosok, utolsó néhány száz képviselőjük 1763-ban a britek betörése elől Kubába menekült.

 Turistáknak pózoló mikkoszuki indián

A szeminol (seminole)  törzsek csak később, az 1800-as évek elején népesítették be újra az Everglades vidékét, leginkább északról, háborúk elől menekülve. A szeminol valójában egy gyűjtőnév, több indián törzs összefoglaló neve, közéjük tartoztak a hitchiti nyelvet beszélő mikkoszuki (miccosukee) indiánok is. Az Egyesült Államok kísérlete arra, hogy eltávolítsa az indiánokat Dél-Floridából, majdnem sikeresen végződött, a mikkoszuki törzs tagjai közül mindössze ötven főnek sikerült az Everglades mocsaraiban menedéket találnia. A korábban itt élő indiánok életmódját követve, ugyanazokat a fás szigeteket népesítették be, mint a tequesták száz évvel korábban. Később életmódjuk megváltozott a Tamiami út és -csatorna megépítésével. Részben köszönhetően a turisták egyre növekvő számának, fokozatosan kiköltöztek az Everglades mocsarait kelet– nyugat irányban átszelő út mellé. Végül 1962-ben a mikkoszuki indiánok – a törzs hivatalos elismerése jeléül – egy nagyobb területet kaptak, elsősorban a Tamiami út mentén, ahol már a természettől nagyrészt elszakadva, főként a turizmusból, kaszinók és hotelek üzemeltetéséből élnek.

Két klíma határán

Az Everglades kialakulásában és fennmaradásában fontos szerepe van a terület meleg és nedves éghajlatának. Dél-Florida – és így az Everglades – klímája azonban nem egyértelműen trópusi. Számos, itt őshonos trópusi növény elterjedésének északi határa a Floridai-félsziget déli csücskénél található, azaz nagyjából egybeesik azzal az izotermával, ahol a napi minimum-hőmérsékletek januári átlaga 12 Celsius-fok. Ez a vonal lehúzódik egészen Miami szélességéig és szinte kettészeli az Everglades területét. Dél-Floridában a csapadék határozott szezonalitása figyelhető meg, az éves 1300–1600 milliméter csapadék háromnegyede májustól októberig, a melegebb hónapok alatt hullik, míg a téli hűvös hónapok kifejezetten szárazak. A nyári hónapok alatt a passzátszelek folyamatosan ellátják a félszigetet meleg, nedves levegővel, rendszeresen okozva kisebb, általában délután jelentkező viharokat és egyéb trópusi időjárási eseményeket, köztük hurrikánokat is. Télen, a száraz évszakban a nyugati szelek hatása alá kerül a terület, enyhülést hozva a nyári párás meleg után, habár az elmúlt években erősödni látszó El Ni?o jelenség itt is kifejti hatását nagyobb esőzések formájában.

 A mocsár vízháztartása, hidrológiája szervesen összefügg Dél-Florida tavaival, vízrendszerével, északra egészen Orlando vonaláig. Ezt a nagy területet gyakran a „Nagy Everglades Ökoszisztéma” vagy „Everglades Régió” néven emlegetik. Az Okeechobee-tó a Kissimmee-tóból és más kisebb vízfolyásokból kapja vízkészlete nagy részét; a száraz évszakban, alacsonyabb vízállásnál nincs lefolyása, de nyáron, az esősebb hónapokban kiönt – ez a jelenség hozta létre és tartja fenn az Everglades ökoszisztémáját.

Lomha, de hatalmas vízfolyam

Nem találhatók végtelennek tűnő mocsaraiban sem kisebb folyók, sem egyéb vízfolyások – a víz szinte egy tömegben lassan mozog dél felé az aljzat szelíd lejtésének köszönhetően. Útja során mocsárerdőkön és sűrű fűrészfű-síkságokon keresztül hatol át a víz, amely sokszor kevesebb mint 60 centiméter/perc sebességgel halad a kilométerenként 3 centimétert lejtő területen. Az Everglades-től nyugatra és keletre elhelyezkedő magasabb térszínű területek: a Big Cypress Swamp és az Atlantic Coastal Ridge, azaz az Atlanti Parti Hátság délre terelik ezt az óriási, egyszerre mozgó víztömeget. A víz meglehetősen sekély, az esős évszakban a maximális vízmélység átlagosan 30–60 centiméter, de még a legmélyebb mocsarak esetében is csak ritkán haladja meg a 120 centimétert. Az előbbiekből következően a felszíni topográfia  csekély  alakulása, akár néhány, 5–10 centiméteres tengerszint feletti magasságának változása is a vegetáció gyökeres átalakulásával jár.

Florida térképe

  Bár az Everglades területei pe­rio­di­kusan sekély vízzel borítottak, a nyílt vízfelület mégis alárendelt szerepet kap. A kialakuló növényzet szempontjából fontos, hogy milyen hosszú a vízzel borítottság időszaka, illetve a víz mélysége. A gyakori tüzek, amelyeket leggyakrabban villámok okoznak, megakadályozzák a fás vegetáció előretörését a térség nagy részén. Az is mutatja hogy mennyire nem elhanyagolható a villámok szerepe, hogy Dél-Floridában évente minden egyes négyzetkilométerre átlagosan 10 villámcsapás jut.

 A kialakuló vegetáció típusát ugyanakkor az alapkőzet és maga a talaj is nagymértékben meghatározzák. Florida tulajdonképpen egy hatalmas mészkőtömb, az utolsó mintegy 100 millió év alatt lerakódott mészkőképződmények alkotják a félsziget java részét. Az Everglades alapkőzetét alkotó Fort Thompson, Tamiami és a Miami Limestone Formációk mind az utóbbi néhány millió év mészkő képződményei. Az Everglades mozaikos vegetációját alapvetően meghatározza, hogy tőzeges talajon vagy meszes iszapon fejlődik. Az előbbi általában akkor alakul ki, ha az alapkőzet mélyebben található. Thomas E. Lodge 1995-ben megjelent tanulmánya szerint az Everglades főbb környezeti típusai között legfontosabbak az édesvízi mocsarak, a fás szigetek, a trópusi hammock, a ciprusdómok és a tör­pe­cip­ruserdők, de egyes területeken és a parti övezetben fenyvesek és mangrovemocsarak is előfordulnak.

Nedves préri és társai

Az Everglades képét egy igen karakteres növény határozza meg. Az óriási területeket uraló jamaikai fűrészfű (Cladium jamaicense) az egyszíkű palkafélék (Cyperaceae) családjába tartozik, s akár 3 méteresre is megnő. Jellemzője a fűrészes levélszél, erre utal magyar és angol neve (sawgrass) is, s amely alkalmatlanná teszi a legeltetésre. A fűrészfű alkotta sűrű vegetációnak viszonylag szegényes az állatvilága, azonban az alligátorok gyakran itt építik fészkeiket. Az édesvízi mocsarak flórája döntően észak-amerikai rokonságú, a trópusi növényfajok száma alárendelt, utób­bira példa az alligátorzászló (Thalia ge­ni­cu­la­ta).

A jellegzetes, dombszerűen kiemelkedő mocsárciprus-dómok a fás szigetek egyik típusát képviselik

 A mocsári társulások között találjuk a nedves prérit, a mély vizű mocsarat és az „alligátor-tavat”. A nedves préri magas növénytársulásokkal jellemezhető, de növényzete a fűrészfüves mocsaraknál alacsonyabb és ritkásabb. A mély vizű mocsár – ahogy neve is mutatja – a nedves prérinél nagyobb vízmélységben kialakult mocsári társulás, felszíni hínár és lebegő, úszó vízi növényzettel, például rencével (Utricularia foliosa, Utricularia purpurea), tündérrózsával (Nymphaea odorata) és vízitökkel (Nuphar advena). Szinte állandóan vízzel borított, az Everglades vizének ezek a fő áramlási területei, „csatornái”.

 A mocsarak táplálékláncának fontos képviselői az algák, amelyek ha a körülmények megfelelők, bevonatot képeznek a talajon és a növények szárain, levelein is, létrehozva egy különleges társulást, a perifitont, amely nélkülözhetetlen táplálékforrást jelent számos gerinctelen és növényevő hal számára.

Fás szigetek

A fás társulások leggyakrabban mint fás szigetek jelennek meg, s fészkelőhelyet nyújtanak számos madárfajnak, de teknősök és alligátorok is itt rakják le tojásaikat. Ugyanakkor emlősök (vidrák, fehérfarkú szarvasok) rejtekhelyéül is szolgálnak, sőt hajdan Florida őslakosai is itt találtak menedéket az Everglades kietlen mocsárvidékén.

 Törpe mocsárciprusok alkotta erdő. Ezek a fák ugyanahhoz a fajhoz (Taxodium distichum) tartoznak, mint más észak-amerikai mocsarakból ismert hatalmas társaik.

Az egyes szigetek típusát és elnevezését a társulást alkotó domináns fafaj határozza meg. A leggyakoribb a babérsziget, amely egy babérféléről (Persea palustris) kapta nevét, de elkülönítenek fűz- (Salix caroliniana) és mocsárciprus- (Taxodium) szigeteket is.

 A mocsárciprusok valójában alárendelt szerepet kapnak az Everglades vegetációjában, elszórtan fás szigetek: mocsárciprus dómok és döntően törpe mocsárciprusok alkotta erdők formájában fordulnak elő. Ez utóbbiak

vékony meszes talajon, mészkő alapkőzetnél alakulnak ki és töpörödött fácskáik igencsak meglepő képet nyújtanak. A máshol impozáns mo­­­­csár­cip­ru­sok itt csak néhány (2-3) méteresre nőnek meg, ám csekély méreteik ellenére akár több száz évesek is lehetnek. A vízben álló mocsárciprus-óriások valószínűleg sokak számára jól ismert képe nem a valódi Everglades-re jellemző, hanem az ahhoz nyugat felől kapcsolódó, ám eltérő ökológiai adottságú területeken, például számos floridai folyó ártéri, parti vegetációjában vagy a Florida és Georgia határán elterülő, méltán híres Okefenokee-mocsárban is megtalálhatók.

 ERDEI BOGLÁRKA

 

Keretes írásunk:

PA-HAY-OKEE

Mit is takarhat az Everglades elnevezés? Az Everglades elismert kutatója és szerelmese, Marjory Stoneman Douglas 1947-ben megjelent  könyvének magyarázata szerint az elnevezés első része, az „ever” eredetileg „river” (folyó) lehetett, a szó második része, a „glades” pedig erdőben előforduló nyílt füves területet (tisztást) jelent, vagyis az Everglades tulajdonképpen egy fűfolyó vagy -folyam. Maga az „everglades” elnevezés nyomtatásban hivatalosan először egy 1823-as katonai térképen jelent meg a szeminol háborúk kapcsán – a hadügy számára ekkortájt vált fontossá a terület. Tovább kutatva a kifejezés eredetét, a Floridában őslakos mikkoszuki indiánok „Pa-hay-okee” elnevezéséhez jutunk, amelynek jelentése: füves víz.

 

 

 

 

 

 

2016/21