Előfizetés a lapra

Ezer falu, város, határrész viseli a nevét

az év fája, biológia, botanika, fa, Kitaibel, Kitaibel 2017, mezei szil

2017/01/21

Linné még egyetlen fajnak tekintette az összes európai szilt, ám a botanikusok már jó ideje felosztották a rokonságot, például hazánkban is három fajt különíthetünk el: a hegyi, a mezei és a vénic-szilt. 1999-ben a hegyi szilt választották az év fájának, s az idén ismét a nemzetség egy faját tüntették ki ezzel a megkülönböztetett figyelemmel.

 Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a tél;

villám rándult, mint megrántott kötél;

egy percnyi csönd. És bömbölő haragra

fakadt a vihar százezer harangja.

(Illyés Gyula: A szíl s a szél)

A mezei szilt (Ulmus minor) a legrégebben ültetett fafajaink között tartjuk számon, épp ezért természetes elterjedési területén kívül is megtaláljuk, továbbá olyan termőhelyeken, ahol spontán módon nem jelenik meg. Ősidők óta a fa több részét különböző tárgyak, eszközök készítésére használták, s a népi gyógyászatban is alkalmazták, továbbá lombja a kérődző állatoknak az egyik legjobb takarmányt nyújtotta.

Matuzsálemkorú, roppant méretű egyedeit szent faként tisztelték, a középkorban Olaszországban, Franciaországban és Angliában például a törvényeket sokszor ilyen szilegyedek alatt hirdették ki. A különböző európai népek ősi hitvilágában gyakran egészen különös feladatot lát el, akárcsak a többi szilfaj. Például a skandináv-germán mitológiában egy sziltörzsből teremtették meg az első nőt, a finnugor mondavilágban pedig Ut tűzistennő anyjaként szerepel.

Napjainkra Európa-szerte visszaszorult ez az egykor nagyon fontosnak és hasznosnak tartott fafaj. Jóllehet földrészünk java részén őshonos, ma már hiányzik Nagy-Britanniából, Hollandiából, a Skandináv-félszigetről és Északkelet-Európából. A Földközi-tenger szigetein többnyire fellelhető, s előfordul Kis-Ázsiában, Észak-Afrikában (Algéria) is, Ázsiában egészen a Kaszpi-tengertől délre található Elbrusz-hegységig nyomul be.

A mezei szil levélvállai felemásak

(KORDA MÁRTON FELVÉTELE)

 Az utolsó jégkorszak (pleisztocén) alatt Dél-Európában talált menedéket, a jég visszahúzódása után megindult az északra való hatolása. A pollenvizsgálatok kiderítették, hogy mintegy ötezer évvel ezelőtt lényegesen lecsökkent a gyakorisága Nyugat- és Közép-Európában, később viszont ültetésének, felkarolásának, megbecsülésének köszönhetően ismét elterjedt. Ennek a „szilhézagnak” többféle magyarázata született, így klímaváltozásra, továbbá a szilfavész néven ismert betegség első fellépésére gyanakodtak.

Ma a legelfogadottabb nézet az, hogy ezeken a területeken ekkor vált nagyarányúvá a marhatenyésztés, s a jószágok téli táplálását nagy mennyiségben szárított szil- és kőrislombbal oldották meg, ami e faj visszaszorulását okozta. (A szillomb takarmányértéke a lucernáéval vetekszik.) A szilek és különösen a mezei szil második nagyarányú visszaszorulása a XX. század első évtizedeiben, a szilfavész miatt következett be, s napjainkra aggasztó mértékűvé vált.

Lombfakadás előtt, márciusban virágzik

(VIDÉKI RÓBERT FELVÉTELE)

 A mezei szil a sík- és dombvidékek fafaja, a középhegységekben magas hőigénye miatt csak az alacsonyabb régiókban található meg. Egyik jellemző élőhelye a tölgy-kőris-szil, más néven keményfás ligeterdő, ahol a kocsányos tölggyel, a magyar kőrissel és a vénic-szillel alkot állományokat. Itt éri el termőhelyi optimumát, ezeken a részeken akár 8 hét elöntést is elvisel károsodás nélkül. A természetes vegetációban ezek a ligeterdők hazánk területének csaknem egyötödét borítanák, ma azonban csupán mintegy 0,2 százalékán találhatók ilyen, javarészt már átalakult, lerontott állományok. Ártéri termőhelyein az intenzív nemesnyár-ültetvények is visszaszorulását okozták. Megtalálható még a gyertyános-kocsányos tölgyesekben, cseres-tölgyesekben, homoki, sziki és lösztölgyesekben, ritkábban a mész- és melegkedvelő tölgyesekben is. Érdekesség az, hogy az intenzív, monokultúra szemléletű gazdálkodásnak, valamint betegségeinek köszönhetően az erdőbelsőből kiszorult, inkább az erdőszegélyeken tengődnek megmaradt egyedei. Ezeken kívül még garádokban, sövényekben, mezsgyéken is jellemző lehet.

Korán, májusban érleli és szórja terméseit (Korda Márton felvétele)

 Zárt állásban koronája idősebb korban sátorozó, ágai felfelé törők, szabad állásban viszont nagy ovális koronát fejleszt, törzse ekkor hamarabb szétágazik, akár a 30 méteres magasságot is elérheti. Az idősebb egyedek hajtásai többnyire bókolók. Feltűnő sajátossága a váltakozó rügy- és levélállás, amelynek következtében a levelek egy síkban, jobbra-balra váltakozva helyezkednek el, s így a fényt maximálisan tudják hasznosítani. További jellegzetessége még, hogy a fiatal hajtások, a levelek nyele és fonáka, valamint a pálhák vörhenyesen mirigyesek. A levélalak egy fán belül is változik. Csomókban nyíló virágai kétivarúak, az ivarszerveket 4–5 forrt lepel védi. Lependék termésében a makkocska a termés csúcsához áll közelebb.

Alakjai közül a legfeltűnőbb a parás mezei szil (Ulmus minor f. suberosa), mely­nek vesszői, gallyai erősen para­lécesek, s különösen télen, lombja-vesztett állapotban feltűnők. Vélhetően nem öröklődő tulajdonságról van szó, hanem termőhelyi szélsőségnek (például sekély termőtalaj, száraz, napsütötte élőhely), valamint a korábbi sorozatos sarjaztatásoknak köszönhető az intenzív paraképzés. Egyébként ezek az egyedek lassú növekedésűek, zömében cserjetermetűek, idős példányok belőlük nem ismertek.

A mezei szil elterjedési területe

 A simalevelű mezei szil változat (Ulmus minor var. minor) levelei változatos alakúak, többnyire tojásdadok vagy elliptikusak, a levéllemez határozottan hosszabb a szélességénél. Jó megkülönböztető bélyege, hogy a levéllemez felül sima, a kifejlett levelek nyele és a hajtás pedig kopasz. Főleg az alföldi területeken, jó vízellátású termőhelyeken lehet megtalálni. Az érdeslevelű mezei szil változat (Ulmus minor var. vulgaris) levelei oválisak vagy kerekdedek, a hossza és a szélessége majdnem egyforma. Nevének megfelelően a levéllemez színe és fonáka is durván érdes, a kifejlett levelek nyele és a hajtás is maradandóan szőrös. Lombja a legkorábban fakad, s a legkésőbben hullik. Inkább a dombvidékeken és a középhegységekben fordul elő, a szárazabb termőhelyű tölgyesekben él.

A hazai szilfajok közül a mezei szilnek legjobb a visszaszerző képessége, a csonkolásokat könnyen regenerálja. Jól sarjad tuskóról és gyökérről is, a szomszédos egyedek gyökerei gyakran összenőnek, s azokon keresztül tápanyagcserét tudnak véghezvinni.

Idősebb törzs kérge

(FOTÓ: VIDÉKI RÓBERT)

A Linné-féle meglehetősen elnagyolt fajértelmezés abból is fakadhat, hogy a mezei szil nagyon gyakran kereszteződik a hegyi szillel, s a visszakereszteződések sem ritkák (introgresszió jelensége). Hibridjük (Ulmus×hollandica) kimondottan gyakori Nyugat-Európában, s hazánkban is előfordul. Ennek a gyakoriságnak egyik oka az lehet, hogy természeti környezetünk egyre fokozottabb zavarásával a hibridizáció esélye is megnő. Valójában nemcsak a természetben spontán úton létrejött, s a szülőkkel gyakran visszakereszteződött termékeny hibridet értik e név alatt, hanem több mesterségesen létrehozott taxont is, amelyeket a díszkertészetben alkalmaznak. Hollandiából több fajtát is behoztak hozzánk (például ‚Clusius’, ‚Columella’, ‚Dodoens’, ‚Lobel’, ‚Plan­tyn’), amelyek a szilfavésszel szemben többnyire ellenállók.

Azonban más, némelyek által fajnak felfogott taxonok is nehezítik a mezei szil értelmezését. Az Ulmus canescens Dél-Olaszországban, a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsiában élő, meglehetősen ritka szil, ma inkább alfajnak tekinthető. Jellemzője, hogy a leveleket főleg a fonákukon, továbbá a levélnyelet, a rügyeket és a hajtástengelyt fehéres, lágy szőrök borítják. A szűkebben értelmezett mezei szilhez átmeneti alakokkal kapcsolódik, elhatárolása, rendszertani helyének megállapítása ezért is nehéz. Hazai előfordulásáról nincs információnk, de a változó környezeti feltételek miatt elképzelhető, hogy a jövőben nálunk is ültetik majd.

Az Ulmus procera (angol szil) fajértelmezés pedig hosszú időn keresztül téves felfogásnak volt köszönhető, mely hazánkban is megjelent. Csak a legutóbbi időszakban, 2004-ben, molekuláris genetikai és történeti vizsgálatok segítségével derült ki, hogy ez egy olyan klón, amelyet a rómaiak kétezer évvel ezelőtt Olaszországból az Ibériai-félszigetre vittek, s aztán onnan került át Nagy-Britanniába, ahol széltében-hosszában – gyökérsarjai segítségével – ültették, s főként szép habitusa, emeletes koronája miatt nagyon kedvelt fává vált. (Sajnos a szilfavész ezt pusztította a legjobban, csak Nagy-Britanniában több mint 25 millió egyed (!) vált ennek áldozatául, köszönhetően annak, hogy vegetatív úton szaporították, s ezért csupán egyetlen genotípust képvisel.) Columella egyébként művében említi azt az atinia szilfajtát, amelyet a rómaiak a szőlőtermesztéssel sok országba bevittek mint jó támasztékot adó fát, s ez lehet a manapság angol szilnek nevezett taxon is. Alig tíz éve bizonyosodott be, hogy a hazánkból is jelzett angol szil nem egyezik meg az Ulmus procera-val, hanem csupán a mezei szil egyik változata, a már említett érdeslevelű.

A 2016-os év fájának több kul­túr­változata létezik, amelyek közül az egyik legkedveltebb az Angliában nemesített ‚Jacqueline Hillier’. Ez a rendkívül bizarr formájú, 3–4 méter magasra növő, gömbölyded koronájú, sűrű és görbült, csavarodott ágrendszerű, sűrűn leveles, apró levelű fácska lombját csak későn hullatja le. Mivel lassú növekedésű, ezért népszerű bonsai- növény. A legattraktívabb és napjainkban a legfelkapottabb fajta az 1877 körül keletkezett arany szil (‚Vredei’ = ‚Dampieri Aurea’), amely 8–10 méter magasra nő, koronája kezdetben keskeny, oszlopszerű, sűrűn álló levelekkel, melyek maradandóan aranysárga színűek. Az ‚Argenteo­va­riegata’ fajta levelei fehéren foltosak és erezettek, a ‚Purpurea’ levelei kihajtáskor sötétvörösek, de később megzöldülnek, a ‚Variegata’ levelei aprón, sűrűn fehéren pontozottak. Elsősorban turkesztáni szilre oltják őket, így a szilfavész kevésbé tesz bennük kárt.

 Lependék termései nagy tömegben képződnek

(FOTÓ: VIDÉKI RÓBERT)

Az Európában – így hazánkban is – az utóbbi fél évszázadban gyakorta ültetett turkesztáni szillel (Ulmus pumila) a mezei szil is képez hibrideket, amelyek rendkívül változatos megjelenésűek. Spanyolországban és Olaszországban a mezei szil megmaradt állományainak génkészletét súlyosan veszélyezteti ez a hibridizáció (e hibridek magyarországi fellépéséről hiányosak az ismereteink).

A mezei szil hazai aggastyánjai közül három, egykorvolt egyedre szeretném felhívni az Olvasó figyelmét. A balatonakarattyai Rákóczi-szilről azt tartja a néphagyomány, hogy 1532-ben lombsátra alatt tartották meg a kenesei országgyűlést. Ha ez kevésbé valószínű is, tény lehet Eötvös József szavai szerint, hogy a Batthyány, Bessenyei, Kisfaludy és Nádasdy nemzetségek öregei, főbbjei e fa előtt poroszkáltak el, miközben a kenesei országgyűlésre igyekeztek. A pusztuló faegyedet az 1967. évi májusi szélvihar alaposan megtépázta, a következő évben már nem hajtott ki. Korhadó törzse ma is látható ennek a jelfának, amelyet egykor Tihanyból is fel lehetett fedezni.

A Balogh-fa Szekszárdtól délre, a Csatári-patak partján az országút mellett állt. Béri Balogh Ádámot, II. Rákóczi Ferenc híres tábornokát alatta fogták el 1711. október 29-én a császáriak. Az 1940-es években száradt ki, vasabroncsokkal körbevett törzsét még jó ideig lehetett csodálni, s a történetét megörökítő táblát olvasni.

A parás mezei szil változat gallya

(KORDA MÁRTON FELVÉTELE)

A harmadik nevezetes szilfa a martonvásári parkban állt, vastag oldalágaival, különös növésével valószínűleg Beethoven figyelmét is felkelthette. A sort még lehetne folytatni a mecséri legelő két idős szilfájával, a Felpéc és Kajárpéc községhatáron álló határfával, a kapuvári két matuzsálemmel, a fügedi mezei szillel, de sajnos, már ezek is mind a múlté. Napjainkban a legnagyobbnak ítélt mezei szil a Lovasberény és Csákvár közötti műút mellett található, törzskerülete 490 centiméter, sajnos koronája villámkár következtében sérült.

Európa legtermetesebb mezei­szil­egye­dét a franciaországi Biscarrosse mellett találjuk, melynek törzskerülete 789 centiméter, korát 300–400 évre teszik. A monda szerint a helyi elöljárók elrendelték, hogy a házasságtörésen rajtakapott nőket meztelenül a fa alá tegyék ki közszemlére. Egyszer egy fiatal, szegény nőt jogtalanul vádoltak házasságtöréssel, ki több napig éhezett és szenvedett a fa alatt, végül meghalt. A fa ekkor megmérgesedett, s egy olyan ágat hajtott, amelyen fehér levelek voltak, ezzel is hangoztatván a nő ártatlanságát. (Ez az ág ma is látható a fehér levelekkel, ami egyébként ritka jelenség.) A legidősebbnek tartott példány (Orme de Sully de St-Augustin) szintén Franciaországban él Kerkpleinben, korát 415±10 évre teszik…

Szil szavunk egy 1015-ben datált oklevelünkben bukkan fel először Scylfa néven, 1055-ben a Tihanyi apátság alapítólevelében zilu kut helynév szerepel. A nyelvészek szerint a szil ősi, finnugor eredetű szavunk, amelynek nagy jelentősége van a korabeli szálláshelyek, megtelepedések kutatásában. Eötvös Károly a szilt a magyarság nemzeti fájának tekintette, „mivelhogy ezer falu, város, halom, dűlő, határrész viseli a Szilas, Szilágy nevet. S a hol ez a név van, ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.” Érdekesség, hogy Szemere Pál a nyelvújítás idején, 1816-ban a szil főnévből alkotta meg a szilárd szavunkat.

BARTHA DÉNES

 

2016/52