Előfizetés a lapra

Egy kirekesztett bennszülött

biológia, botanika, endemikus, növény, ökológia, üröm

2016/10/06

A Kárpátok ölelésében, ebben a jól lehatárolt medencében azt gondolhatnánk, hogy hazánk mai területe növényföldrajzi szempontból egységes, holott a peremeken elér hozzánk a Nyugat-balkáni, az Alpesi és a Kárpáti Flóra­tartomány is. A Pannóniai Flórat­artomány viszont néhol jelentősen túlnyúlik mai országhatárunkon. Észak­nyugat felé például egészen Csehországig, míg délkeleten a Belgrád közelében fekvő Deliblátig húzódik. Bár a pannóniai bennszülött növények többsége hazánkban is megtalálható, akad olyan is, amely csak külhonban lelhető fel.

Bennszülött vagy más néven endemikus növényeknek nevezzük azokat a fajokat vagy más rendszertani egységeket, amelyek természetes állapotban csak egy adott elterjedési terület határain belül élnek. Ez a terület lehet ország, valamilyen földrajzi lehatárolás (például Kárpát-medence) vagy növényföldrajzi egység, mint például a Pannóniai Flóratartomány (Pannonicum). Hazánk utóbbinak a központi részén, a „szívében” található, és a flóratartomány jelentős részét országunk foglalja el. Nem meglepő tehát, hogy a pannon endemizmusok többsége hazánkban megtalálható. Vannak azonban kivételek, melyek a trianoni békediktátum következtében határainkon kívülre kerültek, és az elmúlt csaknem egy évszázad alatt még a hazai szakmai körökben is „elfelejtődtek”. Ilyen növényfaj a delibláti üröm.

Földikutyák, majd csigák áldozata

A delibláti – vagy inkább pannon – ürömnek (Artemisia pancicii) már a felfedezése sem a szokásos módon történt. A növény azonosítása hosszasan elhúzódott, emberöltőnél is több idő kellett hozzá és – mondhatni – kalandos folyamat volt. Vegetatív (tőleveles) töveit elsőként Josif Pančić szerb botanikus találta meg 1867-ben a történelmi Magyarország déli részén található De­lib­lá­ti­-ho­mokvidéken. A jellegzetes levelek alapján tudta, hogy ez valamilyen különleges növényfaj lehet, és ezért gyakran visszajárt a területre, hátha sikerül virágzás közben is megfigyelni. Mivel többszöri próbálkozással sem járt szerencsével, ezért úgy döntött, átültet néhány egyedet a belgrádi növénykertbe, hátha ott sikerül virágzásra bírni. Fáradozásai azonban hiábavalónak bizonyultak, mivel a töveket – ahogy Janka Viktor magyar botanikushoz írt levelében erről beszámol – földikutyák túrták ki.

Virágzó delibláti üröm

 Az 1870-es évektől kezdve Magyarország kiváló botanikusai sorra próbálták kideríteni, vajon mi is lehet ez a rejtélyes növény. Borbás Vince 1874-ben találta meg, és mindjárt vitt is belőle a kertjébe, de a növények még virágzás előtt elpusztultak. Következő delibláti útjai során a helyszínen jelölt meg néhányat és megbeszélte a helyi erdőőrrel, hogy virágzásuk esetén azonnal küldjön erről értesítést. E levélre azonban hiába várt, a növények nem nyíltak, csak tőleveleket hoztak. Egy másik kiváló botanikusunk, Degen Árpád az 1880-as évek végén ültetett belőle a budapesti tudományegyetem növénykertjébe. A növények szépen megeredtek, és már éppen szárba szökkentek, amikor a csigák az utolsó szálig mind megették. Sokat és sokan találgatták, mi lehet ez a rejtélyes növény. Janka Viktor valamilyen margitvirágnak gondolta, és felfedezőjéről Chrysanthemum pancicii-nek nevezte el. Több mint negyven évi sikertelen próbálkozás után, 1909 szeptemberében végül Wagner Jánosnak sikerült aradi kertjében virágzó növényeket nevelnie. Akkor derült ki, hogy valójában egy ürömről van szó, amelyet az alapvetően ázsiai elterjedésű keleti ürömnek (Artemisia latifolia) határozott. Mint később kiderült, tévesen…

 Bő egy évtizeddel később, 1923-ban az akkori Csehszlovákiában Josef Podpěra talált egy érdekes ürömfajt Morávia déli részén, közel az osztrák határhoz. A növényt szibériai ürömként (Artemisia laciniata) azonosította. Az 1933-ban, Bécs közelében talált virágzó egyedeket is szibériai ürömnek határozták. Csak az 1930-as évek végén ismerte fel Karl Ronniger osztrák botanikus, hogy a delibláti,  a cseh és az osztrák növények egyazon fajhoz tartoznak. Ronniger a növényt Janka alapján, de az újabb ismeretek birtokában Artemisia pancicii tudományos néven említi. Janka azonban meglehetősen hiányosan „írta le” a fajt. Érvényes, tudományos leírását csak a közelmúltban, 2003-ban, vagyis 136 évvel a növény megtalálása után adták! A sors fintora, hogy bár a növény azonosításával kiváló magyar botanikusaink sora foglalkozott, a tudományra nézve új fajként végül cseh és szlovák botanikusok írták le.

A határ túloldalán

A delibláti üröm jelenlegi ismereteink alapján a Pannóniai Flóratartomány délkeleti részén, a ma Szerbiához tartozó Delibláton, valamint onnan mintegy 500 kilométerre, a flóratartomány északnyugati részén Ausztriában, illetve Csehországban fordul elő. Hozzánk legközelebb Ausztriában találkozhatunk vele a Pándorfalvi-fennsíkon, Nickelsdorf (Mik­lós­halma), Mönchhof (Barátudvar), valamint Neusiedl am See (Nezsider) települések közelében. Miklósfalvi lelőhelye mindössze néhány kilométerre található a hegyeshalmi határtól.

 Erdőssztyepp faj, amely különféle félszáraz és száraz gyepekben fordul elő. Elsősorban az alacsonyabb magasságú, esetleg felnyíló, sekély termőrétegű gyepeket kedveli. Elterjedési területének déli részén azonban gyakran különféle cserjék vagy fák szegélyébe húzódik.

A tőlevelek. Évtizedekig csak ennyit ismertek a növényből.

 Évelő növény, fejlett gyökérzettel, amely révén kisebb-nagyobb polikormonokat, azaz sarjtelepeket képez. A faj legtöbb egyede nem hoz virágot, vagyis a hajtásainak többsége steril, azokon csupán néhány karéjos, selymesen molyhos levél található, és a magasságuk is mindössze 5–10 centiméter. Virágzó hajtások csak ritkán jelennek meg rajta. Ezek (20–)30–90 centiméter magasak, levelesek, csúcsukon a változó nagyságú virágzattal. A sárga virágok aprók, gömbszerűek vagy harang alakúak.

Vörös könyves faj

A delibláti üröm augusztus közepétől október közepéig nyílik. Elterjedési területének déli részén – mint azt felfedezésének kapcsán említettük – csak ritkán virágzik. Wagner János szerint bár maga a növény a delibláti puszta középső és északi részében elég gyakori (legalábbis a múlt század elején az volt), egy „jobb” évben „15–20 virágos szálnál többet nem lehetett felhajszolni”. Ausztriában és Csehországban nagyobb eséllyel találunk virágzó töveket, de lelőhelyeinek egy részén sokszor itt is évekig nem nyílik. A virágzás függ élőhelyének kezelésétől (legeltetés, kaszálás, égetés), valamint az időjárási viszonyoktól, különös tekintettel a nyári szárazságra és forróságra.

Növényünket jégkorszaki reliktumnak tekintjük. Az utolsó eljegesedés alatt, illetve közvetlenül utána a Kárpát-medencében a hidegtűrő sztyepp növényzet volt a jellemző. Az akkori éghajlat kedvezett egyebek mellett a delibláti üröm terjedésének is. Később a melegedő, egyre nedvesebbé váló időjárás már az erdők térhódítását segítette, a sztyeppi növényzet pedig visszaszorult.

 Jelenleg Európa egyik legritkább növénye, melynek ma mindössze tíz lelőhelye ismert: három Csehországban, hat Ausztriában és egy Szerbiában. Az elmúlt évtizedekben számos korábbi lelőhelyéről eltűnt. A megmaradt állományai is igen kicsik és elszigeteltek. Mindhárom országban, ahol előfordul, vörös könyves faj és több különböző nemzetközi (például európai uniós) veszélyeztetettségi listán is szerepel.

Kezeletlen élőhely fogságában: cserjésedés, özönnövények terjedése, nagy termetű füvek térhódítása (A  SZERZŐ FELVÉTELEI)

Fennmaradását számos  tényező fenyegeti. A legeltetés, kaszálás, esetleg égetés elmaradása miatt a sztyeppréteken a magas termetű füvek válnak uralkodóvá, melyek elnyomják az érzékenyebb fajokat. Szintén a kezelés hiányára vezethető vissza a lejtősztyeppek becserjésedése, vagyis az üröm élőhelyének a megszűnése is. A túlzott legeltetés ugyanakkor szintén kedvezőtlen, mivel az állatok teljesen lelegelhetik vagy kitaposhatják a növényeket. Kicsiny állományai miatt mindemellett a „genetikai sodródással” is számolnunk kell.

A genetikai vizsgálatok szerint a populációk között elég nagy a különbség, ellenben a populáción belül nagyon nagy a hasonlóság. Ebből arra lehet következtetni, hogy a különböző lelőhelyek növényei között már régebb óta nincs vagy alig van génáramlás, vagyis nagyon elszigetelődtek egymástól. Állományain belül viszont a beltenyészet miatt nagyon lecsökkent a genetikai változatosság, aminek következtében a növények a különböző környezeti hatásokra sokkal érzékenyebbé válhatnak.

Állomány – egyetlen növénnyel

Természetvédelmi szempontból igen fontos kérdés, hogy vajon hány egyed él belőle. Ezt azonban nehéz megmondani. A delibláti üröm, mivel ritkán virágzik, inkább vegetatív úton terjed, és sarjtelepet képez. Ezek a felszínen gyakran különállónak tűnnek, de közös a gyökérzetük és valójában ugyanarról az egyedről van szó. A sarjtelepek közötti kapcsolatot a növény kiásása nélkül, genetikai vizsgálattal is ki lehet mutatni. A kutatások során kiderült, hogy van olyan „populáció”, amelyet genetikai szempontból mindössze egyetlen növény alkot! A nagyobbnak ismert és vizsgált állományokat is mindössze néhány polikormon alkotja. A teljes világállományt ezért – ellentétben a korábbi néhány száz egyednek gondolt nagysággal – manapság mindössze néhány tucatra becsülik!

 A faj megőrzésével elsősorban Ausztriában és Csehországban foglalkoznak. Reméljük, siker koronázza a természetvédők munkáját, és fennmarad Pannóniában ez a nem túl feltűnő, de annál érdekesebb növény.

 RIEZING NORBERT

 

2016/35