Előfizetés a lapra

Csak a modern kor betegsége a rák?

A hét kutatója, antropológia, csontváz, interjú, orvosbiológia, rák, régészet

2015/01/19

Mindannyiunk számára ismert, hogy a daganatok a fejlett országok vezető haláloki tényezői között szerepelnek. De vajon miként volt ez régen, amikor a modern élet káros környezeti és életmódbeli hatásai még nem voltak jelen, és a születéskor várható átlagos élettartam is sokkal alacsonyabb volt, mint napjainkban? Molnár Erika, az SZTE TTIK Embertani Tanszékének történeti antropológiával és paleopatológiával foglalkozó adjunktusa több mint 12000 hazai csontvázleletet vizsgált meg munkatársaival: kutatásuk biztos választ ad arra a kérdésre, hogy a rákbetegség már a korábbi történeti korokban is velünk volt-e.

– Milyen módon vizsgálható a rákbetegség előfordulása a modern kort megelőző időkben?

– Az egyik lehetőség, ha az írásos formában megmaradt történeti forrásokat elemezzük. A Kr. e. XVI. századból fennmaradt például egy ókori egyiptomi papirusz, amelynek eredeti szerzője vélhetően az orvosként is tevékenykedő Imhotep volt. Ebben a könyvben 48 különböző, sebészeti úton kezelt betegségről írnak, köztük olyan esetekről is, amikor az emlőrák kezelésével próbálkoztak. Az emlőrák más ókori egyiptomi papiruszokban is említésre kerül, ebből pedig arra következtethetünk, hogy az emlődaganatok már abban az időszakban sem feltétlenül számítottak ritkaságnak. Az ókori Görögországban szintén ismertek voltak a daganatos betegségek: Hippokratész – akitől a rák elnevezés is származik – legalább 11 helyen tesz említést a rosszindulatú tumoros elváltozásokról. Az írásos források megjelenését megelőző korokról csak a csontvázleletek elemzése adhat felvilágosítást. Történeti antropológiával, pa­leo­pa­to­ló­giá­val foglalkozó kutatóként elsősorban az utóbbi terület érdekel, a különféle fertőző betegségek – tbc, lepra, szifilisz – régebbi korokban történt előfordulása mellett.

– Mi derült ki eddig a csontvázleletek elemzéséből a rákra vonatkozóan?

– Rosszindulatú daganatos csontelváltozásokat már a dinoszauruszok köréből is kimutattak. Az emberi fosszíliák esetében egy másfél millió éves Homo erectus alsó állcsontja a legrégebbi, daganatos betegséggel kapcsolatba hozható lelet. Ezen a kutatók Burkitt-limfómára vagy oszteoszarkómára utaló csontszaporulatot azonosítottak, azonban nem zárható ki lehetséges diagnózisként a rosszul gyógyult törés sem. A jóval fiatalabb, mintegy 250000­ – 200000 éve megjelent Neandervölgyi emberek körében szintén találtak daganatszerű elváltozásokra utaló jeleket. Egy 120000 éves lelet bordáiban nemrég például az úgynevezett fibrózus diszpláziára utaló csontszaporulatot azonosítottak. Ez ugyan ritkán válik rosszindulatúvá, de a paleopatológiai szakirodalomban már nagyjából 200, különböző történeti korokból származó olyan esettel találkozunk, amikor egyértelműen rosszindulatú rákos megbetegedéseket diagnosztizáltak.

Combcsontot érintő oszteoszarkóma a XVI–XVII. századból, 25–35 éves férfi

– Miért van ilyen kevés, egyértelműen daganatos elváltozást mutató csontlelet?

– A daganatos csontleletek alacsony számának egyik lehetséges oka, hogy eddig nem vizsgáltak meg kellően sok leletet, illetve a vizsgálati módszerek nem voltak megfelelőek. Egy neves rákkutató professzor, Mel Greaves szerint ahhoz, hogy egyetlen rosszindulatú csontdaganatot találjunk, legalább 10000 történeti korú csontvázleletet kell elemezni. Anne L. Grauer antropológus szerint a világ oszteológiai gyűjteményeiben körülbelül 100000 csontváz van, jelentős részüket azonban még sosem vizsgálták radiológiai vagy egyéb modern diagnosztikai módszerekkel.

 Ezeket a véleményeket olvasva döntöttünk úgy munkatársaimmal, hogy mi magunk is belekezdünk a régebbi korok daganatainak keresésébe. Ehhez kiváló kutatóbázist nyújtott a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékének gondozásában álló csontvázgyűjtemény, amely mintegy 30 000, különféle történeti korokból származó csontvázleletet őriz. Munkánkhoz később Hajdu Tamás (ELTE TTK Embertani Tanszék) is csatlakozott, aki a budapesti Természettudományi Múzeum Embertani Tárának mintegy 40000 csontvázat őrző gyűjteményében végzi kutatásait. Úgy gondoltuk, hogy 70000 csontvázlelet – még ha ezeknek csak egy töredékét vizsgáljuk is meg – már kellően nagy mintaszámot biztosít ahhoz, hogy választ kaphassunk a kérdésre: előfordultak-e rákos megbetegedések a régebbi korokban a mai Magyarország területén? A kutatás anyagi hátterét egy OTKA-pályázat és az Erdős Pál Fiatal Kutatói Ösztöndíj Program biztosította.

Molnár Erika, Szent László koponyájával a kezében

(NAGY KÁROLY ZSOLT FELVÉTELEI)

– Mennyi csontváz vizsgálatára került végül sor, és milyen módszerekkel történt mindez?

– Mintegy 12500 egyén csontvázát vizsgáltuk meg: a legtöbb vizsgált lelet az avar korból, illetve a honfoglalás korából származott. A pa­leo­pa­tológusok elsődleges és legegyszerűbb módszere a makromorfológiai – szabad szemmel, illetve nagyítóval történő – vizsgálat, melynek során felismerhetők a rosszindulatú, előrehaladott állapotú daganatokra utaló jelek. Ezt radiológiai, valamint fény- és scanning elektronmikroszkópos vizsgálatok követik. Ezzel a módszertannal háromféle daganattípus felismerésére van lehetőség. A csontvelőt pusztító vérképzőszervi daganatok mellett biztonsággal kimutathatók az elsődleges csontdaganatok – primer oszteoszarkómák –, amelyek az összes rosszindulatú daganat mintegy 2 százalékát teszik ki. Felismerhetők továbbá a lágy­rész­da­ga­na­tok – például a prosztatarák, az emlőrák és a tüdőrák – csontokban képződő áttétei is.

 Az áttétek típusa – csontépítő, csontfaló vagy vegyes – és a csontelváltozások elhelyezkedése, valamint az érintett egyén életkora és neme segíthet abban, hogy a talált csontáttétekből következtethessünk az elsődleges daganat típusára.

 A harmadik, ritkának és különlegesnek mondható eset pedig az, amikor egy csonton közvetett módon – a daganat csontokra gyakorolt nyomására kialakult deformitások alapján – elsődleges lágy­rész­da­ga­na­tra utaló jeleket sikerül azonosítani.

Csontpusztító, áttétes koponyadaganat a X–XI. századból, 40–50 éves nő

– Milyen arányban voltak jelen az említett daganattípusok a hazai csontvázleletekben?

– Összesen 41 esetben találtunk rosszindulatú daganatokra utaló csontelváltozásokat. Ez nagyon jó eredménynek tekinthető, ha a Mel Greaves által említett 10000 megvizsgált csontvázból egy megtalált daganat arányát vesszük alapul. Két esetben azonosítottunk elsődleges csontdaganatot, egy XI–XII. századból származó női koponyán és egy késő középkorban élt férfi combcsontján. A koponyánál azt is egyértelművé tették a radiológiai vizsgálatok, hogy az orrüregben keletkezett daganat a koponya belsejébe is átterjedt. Ez rengeteg szenvedést okozhatott az érintett nőnek, aki a koponyatetőn látható bemélyedések alapján jelképes – nem feltétlenül gyógyító, hanem esetlegesen rituális vagy beavatási céllal végzett – koponyalékelésen is átesett. Több esetben azonosítottuk továbbá a lágyrésztumorok csontáttéteit is, csontépítő és nagyobb számban csontpusztító áttéteket.

 Egyes esetekben az elsődleges daganatokra is következtetni lehetett. Egy idősebb férfi esetében – az áttét medencecsonti elhelyezkedése és csontépítő jellege alapján – például nagy valószínűséggel prosztatadaganat volt az elsődleges tumor.

 Szerencsések vagyunk, mert akadt egy esetünk a történeti korok leletein csak nagyon ritkán azonosítható lágyrésztumorokból is: egy koponya, amelynél az orrüregben növekvő lágyrészdaganat igen jelentős mértékben deformálta a csontokat. Két esetben pedig a csontvelőt érintő vérképzőszervi tumorok egy formáját: mielóma multiplexet tudtunk diagnosztizálni.

 A jövőben a modern molekuláris biológiai módszereket is szeretnénk bevonni a vizsgálatokba, mert kíváncsiak vagyunk, hogy a mai tumoros folyamatokkal összefüggésbe hozható genetikai elváltozások fellelhetők-e a megelőző történeti korokban.

 ILLYÉS ANDRÁS

 

2014/50