Száll az ige angol szájról – magyar szájra
Sosem fogom elfelejteni azt a kínos epizódot, amikor egy Angliában gyakornokoskodó magyar tanárjelölt az őt vendégül látó patinás brit iskolában a számára rendezett fogadáson meg akarta mutatni, hogy angol nyelvtudása messze túlmutat a tankönyvek sablon párbeszéd-paneljein. A neki címzett pohárköszöntőt egy eredetinek szánt fordulattal szerette volna megköszönni, s koccintás előtt elsütött egy olyan kis közvetlen jókívánságot, amelyet előző nap tanult egy hamisítatlan pubban. Újonnan szerzett nyelvi ismereteit döbbent csend fogadta. A feszengő félrenézésekből hamar rájött: valami olyan vaskosat talált mondani, amely a sokadik korsó sör után talán szellemesen hat, de a fehér asztal mellett több mint illetlenség…
A latin szóláskészlet arzenálja
Az úgynevezett állandó szókapcsolatoknak két fő fajtáját szokás megkülönböztetni: a valamilyen képszerű elemet tartalmazó szólást és a valamilyen tanulságos gondolatot, közérdekű tapasztalatot, életbölcsességet kifejező mondást. Ez utóbbinak, ha nem ismerjük szerzőjét, közmondás az elnevezése. A szólások – ellentétben a közmondásokkal – többnyire nem önálló mondatok.
Szólásaink és a testrészek
Az emberi testrészek nevével előszeretettel jelöljük a környező világ tárgyait. A hegynek lába, háta, gerince, dereka, a hajónak orra, fara, gerince, a korsónak szája, ajka, hasa, füle, csecse, talpa, a harangnak nyelve, a boronának, gerebennek foga, a máknak feje van. Hasonló átvitelek: puskaagy, kerékagy, búzaszem, mákszem, szőlőszem, szegfej, sőt hétfő. A testrészelnevezéseknek azonban nemcsak a rész–egész viszonyok kifejezésekor, a szinekdochék megalkotásakor, hanem egyáltalán egy nyelv frazeológiájának, szóláskészletének felépítésében is kitüntetett szerepük van.
Aktuális számunk
Galéria
Október
