Előfizetés a lapra

Berlini kémjátszmák

Berlin, hidegháború, hírszerzés, kém, kémkedés, történelem, ügynök

2016/09/21

A hidegháború idején Berlin a kémkedés paradicsoma lett. Az ország négyhatalmi megosztottságával és a szektorok kijelölésével az ott állomásozó csapatok is többet akartak tudni egymásról. Bár eredeti céljuk ekkor még főleg a bujkáló náci tisztek felderítése volt, azonban a szövetségesek baráti viszonyának elhidegülése a hírszerzőszolgálatokat is egymás ellen fordította. A harcálláspontok ezen a területen is kialakultak a szovjet és az amerikai hírszerzés között: Berlin utcáin láthatatlan front jött létre, ahol titokzatos személyazonosságú, ismeretlen fedőnevű ügynökök álltak szemben egymással.

Fiatal, gyakorta az egyetemekről érkező hírszerzők több generációja élte át a két Berlin egymás elleni harcát. Céljuk az ellenfél következő lépésének felderítése volt, amelyhez különböző módszereket alkalmaztak. A hírszerzők világának állandó tényezője, a lehallgatás Berlinben is az információszerzés legegyszerűbb eszközének bizonyult. Az ügynökök irodákban, lakásokban, de akár köztéri telefonfülkékben is poloskákat helyeztek el. A szektorhatárok lezárulása után komolyabb akciónak számított az értékes információval rendelkező személyek Nyugat-Berlinbe történő átcsempészése. Számtalan esetben egész akciócsoport dolgozott a disszidens szöktetésén, amely roppant kockázatos művelet volt, hiszen az esetleges lebukás a két szolgálat közötti íratlan szabályokat, egyébként hivatalosan jó viszonyukat veszélyeztethette. A rivális ügynökök egymás iránti szakmai tisztelete ellenére a mélyben igazi háború zajlott.

Hírszerző központok: Dahlem és Karlshorst

1945. július 4-én a nyugati szövetségesek bevonultak a Vörös Hadsereg által május elején elfoglalt Berlinbe. Allen Dulles, a CIA későbbi igazgatója az OSS-misszió (OSS, Stratégiai Szervezetek Hivatala) bázisát Berlin villanegyedében, Dahlemben állította fel. A Föhrenwegen álló palotát még Albert Speer tervezte, és a háború alatt Wilhelm Keitel tábornagy főhadiszállása volt. Az épületet irodák és műhelyek berendezésére alkalmas helyiségei, valamint többszintes pincéje tökéletesen alkalmassá tette hírszerzési bázisnak.

 Allen Dulles, a CIA későbbi igazgatója

Időközben Washingtonban változott a politika. Az OSS-t a Védelmi Minisztérium alá rendelték, Dulles pedig visszatért az Egyesült Államokba és folytatta ügyvédi munkáját. A dahlemi központból pedig létrejött a Berlini Operációs Bázis (BOB). Élére Richard Helms került, aki hosszú évekre kialakította a szervezet struktúráját, de nem rendelkezett titkosszolgálati megbízatással, mivel Washingtonban úgy gondolták, hogy a szövetségesek jó viszonyát nem szabad az amerikai övezeten kívüli akciókkal és információszerzéssel megzavarni. Idővel a demarkációs vonalak egyre szigorúbb szovjet ellenőrzése lezárta a legalapvetőbb információk hozzáférhetőségét is,  ezért a hadsereg sürgetésére a BOB növelte jelentéseinek számát a szovjet térségről. A gazdasági és infrastrukturális beszámolók mellett Washington előtt kikristályosodott a Kelet-Berlinben működő, de az egész szovjet övezetre kiterjedő igazgatási és hírszerzőközpont, Berlin-Karlshorst képe, amely egyfajta árnyékkormányként, a Moszkvából érkező utasítások közvetlen végrehajtójaként működött.

 A BOB első nagyobb sikere a szovjet atomprogram leleplezése volt, amikor cáfolhatatlan információkkal megerősítette, hogy német tudósokat szállítanak a Szovjetunióba és német üzemek termelése is az atombomba előállítását szolgálja. Ennél fajsúlyosabb bizonyítékok már nem érkezhettek a Fehér Házba, így a BOB jelentősége kétségbevonhatatlan lett. Az amerikai katonai vezérkar is komolyabban kezdett számolni vele, amely nagy előrelépés volt a hírszerzés létjogosultságát illetően. 1947. július 26-án hatályba lépett a Nemzetbiztonsági Törvény, amely létrehozta a békeidőben is működő hírszerző szervezetet (CIA, Központi Hírszerző Ügynökség), amely már hivatalosan is önálló kémszervezetnek minősült. Ennek kapcsán a BOB hatásköre is kibővült: az információszerzés mellett már disszidensek kihallgatásában és átmenekítésében is részt vettek, s kettősügynökök alkalmazását is megkísérelték. 1947-ben érkezett a bázisra az első oroszul beszélő hírszerző, George Belic, aki fedőállásban a katonai rendőrségnél dolgozott. Itt a szovjetekkel kapcsolatba kerülve állandó ügynök- és disszidensjelöltekre talált. A BOB ezzel felvette arculatát és szerepkörét, amelyet a hidegháború folyamán többé-kevésbé magáénak tudhatott.

 Az európai harcok befejeződésekor Reinhard Gehlen, a náci hírszerzés tisztje felvette a kapcsolatot az OSS-szel, és pozíciójáért cserébe felajánlotta az amerikaiaknak a szovjetekről szóló aktáit. William Donovan tábornok és Allen Dulles úgy döntött: az információk olyan fontosak, hogy cserébe eltekintenek Gehlen náci múltjától (ezekből az aktákból derült fény először Sztálin azon tervére, miszerint nem vonul majd ki Közép- és Kelet-Európából, és szatellit-államokkal veszi körül a Szovjetuniót). Kiderült: Gehlen olyan dokumentumoknak is birtokában van, amelyek felfedték az OSS-be beépült szovjet ügynökök kilétét is. Ezért az amerikaiak elfogadták a „szükséges rosszat”, vagyis Gehlen átvételét.

 Reinhard Gehlen

 A KGB (Államvédelmi Bizottság) nem küszködött szervezési nehézségekkel. Már az 1917. novemberi forradalmat követően megalakult hírszerző szerve (Cseka, Rendkívüli Bizottság), s a következő évtizedekben kifinomult módszereket dolgozott ki. Azonban mindvégig óriási hátránnyal rendelkezett: ügynökei ugyanis hiába szállítottak információkat az amerikai vezetés legbelsőbb köreiből a Kremlbe, a diktatúra elfogultsága és öntudatossága miatt e lehetőséggel soha sem tudott igazán előnyhöz jutni, sőt, a kendőzetlen igazságot és veszélyeket maguk az ügynökök is féltek bevallani. Rettegtek ugyanis a rossz hírt hozók sorsától, az esetleges büntetőtáborba száműzéstől. Így a mindenkori pártfőtitkár asztalára legtöbbször már ködös, plasztikázott információk kerültek.

 A háború befejeztével Ivan Szerov vezérezredes kapta a feladatot, hogy a katonai hírszerzést békeidőben is működő szervezetté alakítsa. Tavasszal a berlini ügynökállományt új intézmény (SMAD, Németországi Szovjet Katonai Közigazgatás) alá rendelte. Ez látszólag egy, a polgári ügyekben illetékes igazgatási szerv volt, amely hivatalosan a rendőrséget, a tűzoltóságot, a börtönöket és az őrcsapatokat ellenőrizte és irányította. Szerov célja azonban egy nem katonai kémelhárító szervezet kialakítása volt, amely sikeresen küzd a megmaradt illegális náci mozgalmak, illetve az antikommunista ellenzék ellen. Sztálin 1945. április 16-i döntése jóváhagyta az egyesített berlini rezidentúra előkészítésének tervét. A bázis 1945 júniusában Karlshorstban jött létre: hatásköre az egész németországi szovjet megszállási övezetre kiterjedt, s a Kreml döntéseinek németországi végrehajtója volt. Első rezidense Alekszandr Korotkov volt, akinek ügynökei berlini és tartományi hivatalokban dolgoztak. Felkészültségben és módszerekben kezdetben felülmúlták nyugati riválisaikat.

 1945 tavaszától a szovjet megszállási övezet biztonságáért egyedül a KGB felelt. Eleinte a szovjet megszállási övezet német ügynökeire támaszkodtak, de hamarosan úgy döntöttek, hogy a szovjet titkosrendőrség mintájára szükség van egy keletnémet állambiztonsági szolgálatra, amelynek a hírszerzés és a kémelhárítás is feladata. Az Állambiztonsági Minisz­térium (MfS) hivatalosan 1950. február 8-án jött létre,  első minisztere Wilhelm Zaisser lett. A minisztérium Kelet-Berlin Lichtenberg nevű munkásnegyedében, a Normannenstrassén álló egykori hivatal épületébe költözött. Zaisser meggyőződéses kommunista volt, aki már 1919-től Moszkvában tanult katonai iskolában, majd a spanyol polgárháborúban szerzett magának hírnevet. 1943–1945 között a nácik ellen folytatott titkos kommunista propagandát. Egyúttal szovjet állampolgár is volt, tehát nála alkalmasabb embert keresve sem találhattak a szervezet élére.

 A Stasinak (ahogyan rövidíteni szokták) mégis Markus Wolf (Misa) lett a legjellegzetesebb figurája, aki 1952 decemberében vette át a minisztériumon belül az elhárítás vezetését. Wolf családja még Hitler hatalomra jutása idején emigrált a Szovjetunióba, ahol a kis Misa anyanyelvi szinten megtanult oroszul, állampolgárságot kapott, és a második világháború alatt egy németnyelvű moszkvai rádióállomásnál dolgozott. A Vörös Hadsereg katonájaként 1945-ben tért vissza hazájába. A Stasi élén legendássá vált, az NDK-hírszerzés nagymesterének tartották 2006. november 9-én bekövetkezett haláláig. A szervezetet 1986. évi nyugdíjazásáig vezette.

A lehallgatási alagút

A város keleti szektora alatt húzódó titkos alagút megépítése a BOB történetének legnagyobb és legdrágább műveletének számított. Célja a szovjetek és a keletnémetek közötti hírcsatornák lehallgatása volt. Az alagút terve 1951-ben bukkant fel. Az amerikaiak feltérképezték a föld alatti távvezetékek egy részét. Rendszeresítették a menekültek kikérdezését is. Ha találtak közöttük távközlési ismeretekkel rendelkezőt, akkor értékes forrásként használták. Az egyik beszervezett ügynök a keletnémet postaügyi és távközlési minisztérium alkalmazottja volt, neki köszönhették a telefonkábelekkel kapcsolatos információkat. Az alagút ásása előtti hónapokban a BOB lázas felderítő és hírszerző munkát végzett. A munkálatok kezdete előtt már rendelkeztek a lehallgatásra kerülő kábelek technikai adataival, illetve elhelyezkedésük hálózati térképével.

 A berlini lehallgató alagút

1953 nyarán tesztfelvételeket készítettek, felmérve a lehallgatott anyag minőségét, illetve tartalmának fontosságát. Már ekkor kiderült, hogy az információk az „elsőrangú, rendkívül érdekes anyag” minősítést érdemlik. 1953 augusztusára elkészültek a tervrajzok. Az angol MI6-nak tanácsadói szerep jutott az alagút építésében. 1949-től ugyanis az angolok terveztek egy bécsi alagutat is, amely az ottani szovjet szektor alatt húzódott. A rendkívül szigorú titoktartás ellenére George Blake, az angolok egyik ügynöke is tudomást szerzett a készülő műveletről. Senki sem sejtette, hogy az információ rajta keresztül egyenesen a Kremlbe jutott, mert Blake-et 1953 tavaszán a KGB kettős ügynöknek szervezte be. Végül 1961-ben buktatták le átálló szovjet disszidensek. Börtönéből megszökött, és Moszkvába menekült.

 1955 februárjában, hét hónapnyi munkálatok után elkészült az alagút, márciusban pedig az a helyisége is, ahol az Angliából szállított lehallgató műszerekkel a távvezetékekre csatlakozást végezték. A gépekkel teli szobát egy függőleges akna kötötte össze az alagúttal, ugyanis a biztonság érdekében még mélyebben helyezkedett el a föld alatt. A hangszigetelést egy vaskos acélajtó biztosította, az alagút oldalfalain pedig homokzsákokat raktak egymásra, míg a padlózatra fadeszkákat fektettek. A hozzávetőlegesen 450 méteres alagút zöme a szovjet övezet alatt húzódott. A műszerek mellett légkondicionáló berendezésre és párátlanítóra is szükség volt. Az akcióban profi tolmácsok vettek részt, akik egész nap fordították a lehallgatott 443 ezer telefonbeszélgetést. A távírószalagok hosszúsága elérte a napi 300 métert. A rögzítéshez 600 magnetofon állt rendelkezésre. Az adatok feldolgozására Langleyben (a CIA főhadiszállásán) külön munkacsoportot állítottak fel, amelynek 50 ügynöke kizárólag az alagútból érkező információk kategorizálásával foglalkozott.

 Az álcázás érdekében a karlshorsti rezidentúra kidolgozta az alagút „véletlen felfedezésének” tervét. 1956. április 22-én hajnalban éjjeli figyelőállásukból a BOB ügynökei észrevették, hogy a túloldalon ásni kezdenek az alagút fölött. Mivel néhány nappal azelőtt egy heves esőzés zárlatot okozott a kelet-berlini kábelekben, az oroszoknak megvolt az indítékuk, hogy kiássák azokat. A lehallgató-helyiség tetejének felfedezését véletlennek tüntették fel. Röviddel ezután keletnémet technikusok elvágták a vezetékeket, a lehallgatás megszűnt. A szovjetek délutánra már az alagútba is bejutottak, és a másik vége felé indultak. Mikor az amerikai oldalon meghallották lépéseiket, Harvey kibiztosította az elrettentésül odaállított (megtöltetlen) géppuskát. A kattanás jellegzetes hangjára a szovjetek futólépésben hátráltak vissza. Néhány nap múlva a KGB megsemmisítette az alagutat. A CIA berkein belül a művelet évekig sikertörténetként jelent meg, csak Blake lelepleződése után vált világossá, hogy a szovjetek kezdettől tudtak az akció létezéséről.

A Glienicke-híd, ahol az ügynökcsere zajlott

 Csere a Glienicke-hídon

A CIA és a KGB érintkezéseihez is új helyszínt kellett találni. 1962. február 10-én a hajnali ködben két férfi alakja jelent meg a Glienicke-híd átellenes oldalain. A város keleti szektorához tartozó Potsdamot és Nyugat-Berlint összekötő hídon elindultak egymás felé. A keleti oldalról Francis Gary Powers CIA-tiszt haladt lassú, kiszámítható léptekkel. U2-es kémrepülőgépét 1960 tavaszán lőtték le Szverdlovszk fölött. Katapultálva túlélte az esetet, de két évig egy KGB-börtönben sínylődött. A nyugati hídfő felől Rudolf Ivanovics Abel, a híres szovjet mesterkém közeledett. Őt az amerikai atomtitkok kicsempészése miatt záratta börtönbe a CIA. A két alak elhaladt egymás mellett, és „saját” oldalára sétált át. Ez volt az első és leghíresebb ügynökcsere a két hírszerző szerv között. Az akció végrehajtásában Wolfgang Vogel kelet-berlini ügyvéd segédkezett, aki az egyezséget tető alá hozta, és közvetített a két fél között. Karrierje ezt követően meredeken ívelt felfelé, és a fogolycseréket ezután már ő bonyolította.

 NÉMETH ISTVÁN

 

2016/32