Előfizetés a lapra

Az okuláré

eszköz, okuláré, orvostudomány, szemüveg, társadalomtudomány, történelem

2016/07/07

Az üveggömbök nagyító hatását már Krisztus előtt a XVI. században ismerték. Az ókori orvosok csiszolt hegyikristály golyó segítségével – gyógyító céllal – sebeket, beteg szövetrészeket égettek ki. Alig egy évszázaddal időszámításunk után már a fénytörés és a fényvisszaverődés törvényeit is ismerte a tudós társadalom, de a látás javítására ebben a korban még nem ajánlották az átlátszó, félgömb formájú hegyikristályokat. Csak jóval később, a X-XI. század fordulóján a sokoldalú és nagy tudású arab Alhazen írt először a gömbsüveg nagyító hatásának esetleges felhasználásáról.

 A könyvnyomtatás megjelenése előtt a kódexeket másoló, iniciálé- és miniatűrfestő szerzetesek aprólékos munkáját jelentősen megkönnyítette a nagyítókő vagy olvasókő, amelyet később – a célszerűség kedvéért – nyéllel ellátott foglalatba illesztettek. Előrelépést jelentett a szemüveglencsék történetében, hogy a készítő mesterek a lencse domború oldalát egyre laposabbra csiszolták, így azt a használója már a szemhez tartotta közelebb, nem pedig a nagyítandó felülethez. Az alkalmazás célszerűsége azt diktálta, hogy mindkét szem elé helyezzenek „nagyítót”, és valamilyen módon rögzítsék a lencséket. Kezdetben a két keret nyelét összeszegecselték. Az ilyen szemüveg kényelmetlen volt, hiszen azt használat közben az olvasónak egyik kézzel tartania kellett.

A Libál család üzletéből származó csiptető, Budapest, 1930-as évek

 Mai ismereteink szerint, az első ilyen szemüveg a Velencei Köztársaságban, Muranóban készült, amely már a XIII. században a kristályüvegipar központja volt. Orvosi szakkönyvben 1303-ban említik először a szemüveget, amelynek formája az idők folyamán sokat változott. A legnagyobb gondot a keretbe foglalt lencsék szem elé illesztése, illetve a rögzítés módja okozta. Képzőművészeti ábrázolásokon láthatunk szegecselt, olló-, bőr-, homlokpánt-, és halántékszemüveget, valamint az általánosabban ismert csiptetőt és lornyont.  A szemüveget elsőként a spanyol nemesség köreiben fogadták el. A XVI. századi udvari etikett például már azt is szabályozta, hogy ki milyen szemüveget viselhet. Alapszabály volt, hogy minél előkelőbb volt valaki, annál nagyobb okulárét illeszthetett a szeme elé. Így vált a szemüveg státusszimbólummá, és elsősorban azok viselték, akik meg tudták fizetni. Szemük elé illesztették akkor is, ha nem volt rá szükség, hiszen rangot jelentett.  A lencsék foglalatát a mesterek díszesre formálták, így valóságos ékszerek, iparművészeti remekek kerültek ki a kezük közül.

  A csiptetőt vagy cvikkert már a XVII. században is ismerték, és az minden kényelmetlensége ellenére divatcikké vált. Ez idő tájt ollós szerkezetű szemüveget is készítettek, de nem terjedt el, mert a szárai használat közben zavarták az orrot és a szájat. A szakirodalom szerint ebből alakult ki a sokkal kényelmesebb lornyon, amelynek első példányát a XVIII. század végén az angol George Adams állította elő.  Napjaink kétszárú szemüvegének elődjét Marc Thomin francia látszerész fejlesztette ki 1746-ban: a szárával halántékhoz simuló, a fülekre, illetve az orrnyeregre támaszkodó szemüveg pedig állta az idők próbáját, hiszen napjainkban is ezt a rögzítési módot alkalmazzák.

 A bifokális lencse története több mint kétszáz éves múltra tekint vissza. Felfedezése az amerikai Benjamin Franklin nevéhez fűződik, aki egy francia optikussal készíttette el az első ilyen típusú szemüveget. A szemüveglencsék előállításának és csiszolásának technikájában jelentős változást hozott az 1846-ban alapított jénai Zeiss műhely. Az ott kifejlesztett optikai üveg légbuboréktól, valamint szennyező anyagoktól egyaránt mentes volt, így kitűnő szemüveglencse alapanyagnak bizonyult.

 Próbalencsék, Németország, XIX. sz. vége

 A svéd származású Allvar Gullstrand 1901-ben hívta fel a Zeiss üzem tulajdonosának figyelmét arra, hogy a nézés közben fellépő szemmozgások miatt olyan lencsékre lenne szükség, amelyek a széleken sem torzítanak.  A gyártó e célból külön üzemet hozott létre, és 1912-ben megjelent a Punktálüveg márkanevű új termékkel a piacon. Az ebből készült lencse már pontszerű, éles képet adott a széleken is.

 A szemüveg elterjedése hazánkban a XVI. századra tehető, amikor már okiratban is előfordul az okula, okulár, okuláré, okulárium, valamint a pápaszem elnevezés. Több adat utal arra, hogy ez a látásjavító eszköz Mátyás király uralkodása idején, a XV. század második felében vált hazánkban ismertté. Köztudott, hogy budai udvara állandó kapcsolatot tartott fenn Itáliával, mindenekelőtt a Nápolyból származó királyné, Aragóniai Beatrix révén.

 Feltehető, hogy a muranói üvegfúvók mívesen csiszolt, keretben foglalt találmánya általuk került hazánkba. Szélesebb körű használata – a szakirodalom szerint az 1819-ben, Pesten alapított Calderoni-féle vállalkozásnak köszönhető. Az első látszerésziparos Magyarországon Antony Libál volt, aki a XIX. század második felének technika fejlődésével lépést tartva külföldről hozatott be korszerű gépeket, amelyekkel a kor igényeinek megfelelő szemüveggyártást folytatott. Őt tekintjük a hazai optikai ipar megteremtőjének, ugyanis Magyarországon ő volt az első, aki az orvos által felírt recept alapján csiszolta a lencséket, és készítette a szemüvegeket.

 KÓTYUK ERZSÉBET

 

2016/19