Előfizetés a lapra

Az Oberost

Baltikum, háború, Hindenburg, német, Németország, Oberost, történelem

2015/11/19

Az első világháborús keleti német hadműveletek jobb koordinációja érdekében 1914. november 1-jén a Baltikumban új német parancsnokságot – Oberbefehlshaber Ost, röviden Ober Ost vagy Oberost – állítottak fel, melynek élére Hindenburg és Ludendorff került, akik kezdettől fogva szinte korlátlan önállóságot élveztek. A két katonai vezető a 8. és 9. hadsereg, Kelet-Poroszország, Nyugat-Poroszország, Pomeránia, Posen és Szilézia provinciák valamennyi német egysége és szolgálati helye mellett még a 3 millió lakosú Oberost korlátlan ura is lett, ahol katonai közigazgatást vezettek be.

Az Európa iránti, korábban defenzív orosz katonai doktrína 1910-ben megváltozott, a vezérkarban az orosz haderőt két hadseregcsoportra osztották: az egyik a Német Birodalom, a másik pedig Ausztria-Magyarország ellen állt fel. A terv egyrészt két hadsereg benyomulását rögzítette a német területekre: a Paul von Ren­nen­kampff tábornok vezette I. hadsereg (Nyeman-hadsereg) a Memeltől nyomulna előre, az Alekszandr Szamszonov tábornok vezette II. hadsereg (Narew-hadsereg) pedig délről támadna. Másrészt a délnyugati fronton Nyikolaj Ivanov vezette csapatok Galíciában indulnának a Monarchia ellen. Az orosz főparancsnok megígérte nyugati szövetségeseinek, hogy a 15. mozgósítási nap után mind a két fronttal támadást indít a központi hatalmak ellen. Nagy-Britannia és Franciaország a kritikus pillanatban ragaszkodott az ígéret betartásához, jóllehet az Ausztria-Magyarország elleni orosz felvonulás ekkor még nem zárult le.

Az orosz támadás

II. Miklós orosz cár 1914. július 30-án rendelte el az orosz mozgósítást, majd augusztus közepén a két orosz hadsereg 450 ezer katonával – Zsilinszkij tábornok főparancsnoksága alatt – benyomult Kelet-Poroszországba, hogy bekerítse és megsemmisítse a 150 000 fős, védekezésre berendezkedett 8. német hadsereget. Az 1914. augusztus 19–20. közötti gumbinneni csatában a németek 15 000, az oroszok 16 500 főt veszítettek, de az oroszok nem vonultak vissza. A német hadsereg hadtápfelügyelete azonban kiadta az átgondolatlan és végzetes parancsot, hogy a gabonatartalékokat és az állatállományt a Visztula mögé szállítsák.

 A vezérkar

 Ezt követően a német főhadiszálláson, 1914. augusztus 22-én felmentették a két német parancsnokot, Prittwitzet és Walderseet. Az új parancsnok Paul von Hindenburg gyalogsági tábornok, vezérkari főnöke pedig Erich Ludendorff vezérőrnagy lett. Hindenburg ekkor már három éve nyugdíjba vonult, Ludendorff pedig a német mozgósítás után a nyugati front 2. hadseregének főszállásmestereként szolgált, és a belga Liége elfoglalásával tüntette ki magát.

 Különvonattal azonnal a kelet-poroszországi Marienburgba szállították őket. A két tisztnek szóba sem jöhetett az ősporosz provincia harc nélküli kiürítése. Az orosz főparancsnokság nem tudott a német vezetőváltásról, s a gumbinneni csata félbeszakítása miatt abból indult ki, hogy a németek kiürítik Kelet-Poroszországot.

A tannenbergi csata

Kelet-Poroszország földrajzi helyzete az orosz területbe való benyúlásával stratégiailag különösen sebezhető volt. Franciaország és Oroszország párhuzamos hadüzenete esetén a Schlieffen-terv azzal számolt, hogy Oroszország rosszabb infrastruktúrája miatt Franciaország négy héttel gyorsabban mozgósíthat. Ezért az egész hadsereget Franciaország ellen kell küldeni. A német Legfelső Hadvezetés hét hadsereget állomásoztatott a nyugati fronton, hogy gyors győzelmet érjen el Franciaországgal szemben. A júliusi válságot Oroszország azonban már a mozgósításra használta fel, így a helyzet teljesen megfordult. A provinciát csak a 8. hadsereg védte, és csapatainak gyengesége miatt különösen veszélyeztetett volt. Ezzel a körülménnyel az orosz nagy főhadiszállás már a háború előtti terveiben számolt.

 A csata valójában a kelet-poroszországi Allensteintől délre zajlott: a német 8. hadsereg 153 000, az orosz 2. hadsereg pedig 191 000 katonát küldött a csatamezőre. Az ütközet a német csapatok győzelmével és a Kelet-Poroszország déli részébe benyomult orosz erők szétverésével végződött. A németek vesztesége 3 436 fő volt és 6 800 katonájuk sebesült meg, az oroszok viszont megközelítőleg 30 000 halottat és sebesültet veszítettek, s mintegy 95 000 katonájuk került hadifogságba. A csatát csak később, propagandacélokból, Hindenburg kívánságára nevezték tannenbergi csatának. Valójában nem Tannenberg (ma: Stębark), hanem Hohenstein fekszik közvetlenül a fő harci területen. A névváltoztatással a német történetírás feledtetni kívánta a Német Rend 1410-ben elszenvedett vereségét a Lengyel–Litván Uniótól. 

Paul von Hindenburg

 Hindenburg augusztus 23-án 14 órakor érkezett meg különvonaton Marien­burgba, s átvette a 8. hadsereg főparancsnokságát. Pontosan ismerte az orosz hadseregcsoport céljait: három nappal korábban, a gawaiteni harcok végén egy halott orosz katonatisztnél megtalálták Zsi­linsz­kij tábornok részletes hadműveleti utasításait. Ugyanakkor lehallgattak egy orosz rádióüzenetet, amely többek között támadási parancsot adott az 1. orosz hadsereg 4. hadtestének. Időközben a németek jelentősen megerősítették lehallgató szolgálatukat. A 8. hadsereg öt mozgó állomáson kívül három szilárd telepítésű és nagy teljesítményű, a königsbergi, a graudenzi és a thorni erődben elhelyezett állomással rendelkezett.

 Hindenburg haditerve lényegében már augusztus 23-ára elkészült. A 8. hadsereg minden erejét összevonta a Narew-hadsereg elleni támadáshoz. A Nyeman-hadsereg feltartóztatására csak könnyűlovassági és népfelkelő egységek vékony védelmi vonalát állította fel. Augusztus 25-én reggel lehallgatták Szamszonov rádión kiadott parancsát, így Hindenburg már pontosan ismerte szándékaikat. 1914. augusztus 26-30. között a 8. német hadsereg körülzárta és felmorzsolta a 2. orosz hadsereget, s kivívta a tannenbergi győzelmet. Az orosz veszteség mintegy 50000 halott vagy eltűnt, 92000 sebesült és óriási mennyiségű hadianyag.

Az új német főparancsnokság

Hindenburg és Ludendorff 1914–1915 fordulóján végleg kiszorította az orosz csapatokat Kelet-Poroszországból, majd a több mint félmillió német katona győzedelmesen bevonult az új országokba. Az orosz politika „felperzselt föld” taktikája (amelynek jegyében területet csak teljesen lerombolt és kaotikus állapotban lehetett átengedni az ellenségnek, miként Oroszországban 1812-ben, a napóleoni időkben történt) és a lakosság tömeges menekülése addig ismeretlen mérvű pusztulást hagyott hátra: a vasúti síneket felszaggatták, a vasútállomásokat felgyújtották, a távíróvezetékeket levágták, a hidakat levegőbe röpítették, a földeket tönkretették, a kormányhivatalokat és archívumokat evakuálták. A tömeges menekülést egyrészt a német hódítóktól való félelem, másrészt a hivatalos orosz politika váltotta ki. Az orosz kormánystatisztikákban a menekültek számát 1915 végéig minimum 3,3 millióra becsülték, és a későbbi kelet-európai menekülési hullám kezdetét jelentették. A „felperzselt föld” taktikája ugyanakkor a német hadvezetés számára igazolta az ellenfél korábban hirdetett szörnyűségeit, illetve bizonyosságot jelentett, hogy az orosz kormány feladta igényét az érintett területre.

Erich Ludendorff

 

 

Az elfoglalt országok elmaradottsága mellett a másik feltűnő körülmény a területek etnikai sokszínűsége volt: litvánok, zsidók, lengyelek, lettek, oroszok, ukránok, beloruszok, tatárok éltek itt, valamint észtek és német kisebbségek is megtalálhatók voltak, főleg a balti provinciákban. A térségben az etnikai identitás rendkívül vegyes képet mutatott, voltak, akik azt sem tudták, milyen nemzetiséghez tartoznak, mások pedig váltogatták nemzetiségi hovatartozásukat.

 A keleti német hadműveletek jobb koordinációja érdekében 1914. november 1-jén a Baltikumban új német főparancsnokságot állítottak fel. A 108 808 négyzetkilométernyi megszállt terület Kúrföldet, a mai Lettország történelmi területét, túlnyomórészt litván, ma lengyel területeket (Augustow és Suwalki), valamint Belorusszia nyugati területeit foglalta magába. Amikor Hindenburg és Ludendorff 1916. augusztus 29-én átvette a Legfelső Hadvezetést, Leopold von Bayern herceg lett a keleti főparancsnok, ténylegesen azonban Max Hoffman vezérkari főnök irányította az ügyeket.

 Ludendorff kiépítette a német katonai megszállási politika modelljét, melyhez személyesen válogatta ki szakképzett, német közigazgatási szakembereit. A fejetlen és elmaradott állapotok miatt elsőbbséget élvezett a „rendezett viszonyok” teremtése, majd viszonylag gyorsan az új kezdeményezések kibontakoztatása. Az Oberost-állam központi ideológiai jelszava a „német munka” fogalma lett, amely – ebben az értelemben – közigazgatási szakértelmet jelentett. A népgazdaságok szétzilált energiáit a produktív célok érdekében német tisztviselők igazgatták, akik már a háború alatt új struktúrákat igyekeztek teremteni, és az országokat úgy fejleszteni, hogy a jövőben majd szoros kapcsolatot tartsanak fenn Németországgal.

 Az intenzív ellenőrzés érdekében a régió felett „igazgatási hálót” szerveztek, a lakosság számára rendőri felügyelettel útleveleket bocsájtottak ki. Az ellenőrzés módszereihez tartozott a népszámlálás és az új közigazgatási határok kijelölése, amelyeket engedély nélkül nem lehetett elhagyni, még akkor sem, ha a szomszédos és összetartozó helységeket mesterségesen választották el egymástól. A közigazgatási utasítások betartását szigorúan ellenőrizték. Mivel néhány helyi nyelvben hiányoztak az adminisztratív rendeletek bizonyos fogalmai, a németek új szavakat is alkottak.

 A német szervek elsődleges célja a régió gazdasági ellenőrzése, illetve a mezőgazdasági tartalékok kizsákmányolása volt a brit tengeri blokád ellensúlyozására. Bevezették a munkaerő, a tartalékok és az eszközök kényszerrekvirálását: a teljes termést lefoglalták, a lovakat elkobozták, a hadigazdaságilag fontos nyersanyagokat begyűjtötték. A terület gazdag erdőállományát kényszermunkás-zászlóaljak termelték ki.

 A lakosság ellenőrzésének másik fontos indítéka a fertőző betegségektől (tífusz, malária, kolera, flek­tífusz) való félelem volt, mivel a járványok veszélyeztették a német csapatokat. Ezért kötelező oltásokat és fertőtlenítéseket rendeltek el, felügyelték a városok csatornahálózatát, lezárták és fertőtlenítették a járvánnyal sújtott városi negyedeket. A megszállt területeken laboratóriumok és vizsgálati központok hálózatát építették ki, tudományos előőrsöket az első világháború biológiai háborújában. A munka hasznos, de egyúttal veszélyes is volt: Lengyelországban az ötven katonaorvos közül tíz tífuszban halt meg.

Az Oberostban kibocsátott   pénzérmék

  A nép és tér kategóriákban gondolkodó német katonai adminisztráció elismerésre méltó, átfogó kulturális programot dolgozott ki a totális háború hallatlan anyagi igényei mellett. Folyóiratok jelentek meg a különböző etnikai csoportok nyelvén, múzeumi kiállításokat szerveztek, archeológiai ásatásokra és archívumi kutatásokra vállalkoztak, hogy a helyi lakosságot közelebb hozzák a régió történetéhez. A helybeliek üdvözölték az anyanyelvi iskolák alapítását, jóllehet a német nyelv az első osztálytól kezdve kötelező volt, amelyet gyakran idősebb német katonák tanítottak. A színházakban szorgalmazták a klasszikusok bemutatását, hogy a helyiek megismerhessék és elsajátíthassák a német kultúrát. A nézők különösen kedvelték Schiller Wallenstein című darabját, talán azért, mert a cselekmény a harmincéves háború alatt az akkori világhelyzethez hasonlított. A kulturális program arra irányult, hogy kiszűrje azokat az etnikai csoportokat, amelyek a jövőben további német kulturális licencre érdemesültek. Politikai törekvéseik pedig Kelet-Európában a lengyelekkel szembeni litván ellensúly megteremtését célozták.

 A keleti területek megszállásának fontos dimenzióját jelentették a német katonák frontélményei is. Keleten összesen 2–3 millió német katona szolgált, évente átlagosan 1,3 millió, nagyjából feleannyi, mint a nyugati fronton. A honvágy, a régiótól és az etnikai csoportoktól való félelem összekapcsolódott a betegségektől való félelemmel. A régiót veszélyesnek és elmaradottnak ítélték. A híres 1914. évi eszmékben számos német gondolkodó és propagandista úgy vélte: Németország az igazi német kultúra nevében folytat háborút a nyugati civilizáció mesterséges értékei ellen. Ez az ellentét keleten azonban szemlátomást nem érvényesült – itt a német katonák  magukat inkább a hierarchia élére helyezték. Rendszerük 1918 végéig állt fenn, amelynek összeomlását az itt birtokra számító német katonák nagy csalódással fogadták.

 NÉMETH ISTVÁN

 

2015/39