Előfizetés a lapra

Az év fája, a házi berkenye

2013, az év fája, biológia, élettudomány, fa

2014/01/14

„Sajtó-srófnak, puska-ágynak és egyéb szerszámoknak [használják], mellyeknek tartóssága kemény fát kíván, hogy hamar el ne kopjanak. Aszalt gyümöltse, tudja az egész világ, hogy a vér-hasban kínlódóknak borban főzve kész orvosság, még pedig tsalhatatlan, ha eszik, ’s isszák. .…nálunk a szőlő-hegyeken elég terem, és imitt-amott szereti a hegy-oldalakat. Gyökér-haj­tásokról és magról szaporíttatik, de tán tsak a’ madarak által, holott megérdemelné, ha az emberek a véle való bajmolódást magukra vennék, vagy legalább ha puszta földeikben szállást nem engednének néki, ültessék az utak mellé állénak.”

A ma emberének a sokoldalú házi berkenye fája és gyümölcse  (Sorbus domestica)  legalább annyira ismeretlen, mint a bevezető sorokat megfogalmazó Veszelszki Antal, aki 1798-ban megjelent A növény-plánták országából való erdei és mezei gyűjtemény, vagyis fa és fűszeres könyv című munkájában 528 növényfajt sorol fel, s köztük bőven szól a 2013-as esztendő fájáról és gyümölcséről.

A kehidakustányi fa koronabelsője

Termése körte, ritkábban alma alakú. Mérete igen eltérő, 12–30 milliméter hosszú, 10–30 milliméter széles, ráadásul az egyes évjáratoké nagyban különbözhet, akárcsak az alakja. Számos magyar társneve közül a süvöltinkörte vagy a régi írásokban előforduló süvöltin-körtvély éppen a termés apró, körteszerű méretét tükrözi. A házi berkenye színe is igen változatos, lehet sárga, sárgáspiros, barnássárga, barnászöld vagy az egyik oldalán piros, a másikon sárga, sárgásbarna. Héja vékony, rajta gyakran számos világos para­szem­ölccsel. A látványosan beszíneződött, kifejlett, de még meg nem puhult gyümölcs a benne lévő kősejtek miatt étkezési szempontból élvezhetetlen, fojtós ízt ad a szájban, amiért elsősorban a termésben lévő csersavak felelősek. Ám a színes érést követően egy-két hét alatt megbarnul, és az addig kemény és élvezhetetlen húsa puhává, ízletessé válik. Tudományos nemzetségneve, a Sorbus magyarázata is a termésével függ össze. Némelyek szerint a kelta sorb (fanyar) szó alapján kapta e nevet a termések összehúzó hatása miatt, mások szerint a latin sorbilis (felszürcsölhető, hörpölgethető, felhörpenthető) és a sorbillo (szürcsölgetem) szavakból eredhet, utalva a berkenye éretten kásás, sűrű levének kiszürcsölhetőségére.

A házi berkenye hazai előfordulása (FORRÁS: MAGYARORSZÁG FLÓRATÉRKÉPEZÉSI ADATBÁZISA, SOPRON ÉS SONNEVEND IMRE GYŰJTÉSEI)

Gyógyír

Lássuk be, a felsorolt tulajdonságai révén a házi berkenye nem számít „korszerű” gyümölcsnek a mai termesztő és fogyasztó – s még inkább a kereskedő – számára: apró a termése, így nem szapora szedni; utóérleléssel válik csak élvezhetővé, frissen szedve „eladhatatlan”, utóérését követően viszont gyorsan túl kell adni rajta.

 Nem volt ez mindig így, 1945 előtt még piacra is vitték. A veszprémin elsősorban a hidegkúti és veszprémfajszi sváb asszonyok kínálták portékáikat, a pápai piacra pedig a tapolcafői hatalmas berkenyematuzsálemről került eladó termés. (Ma már ez az egyetlen ismert példány a Bakony északnyugati előterében, törzsátmérője 1 méter.) Azért is nevezték ebben a faluban „zsidógyümölcsnek”, mert Pápán elsősorban a jómódú zsidó háziasszonyok vásároltak szívesen belőle. Dél-Zalában, a Balaton-felvidéken vagy Sümeg környékén, de kivált Tapolcafőn még többen ismerték azt a versikét, mellyel valamikor ezt a gyümölcsöt a piacon kínálták: „Vegyen az Úr berkenyét,/ Hogyha fosik, azt egyék!”. Az emlékezők mindenütt tudták, hogy előérett állapotban nagyon fanyar, szinte ehetetlen, „fojtós” íze van, viszont szalma vagy búza közé eltéve finom puhára beérik, szotyóssá válik.

Virágzata (TÍMÁR GÁBOR FELVÉTELE)

 A házi berkenye más irányú gyógyhatásának csupán egy dunántúli említéséről van tudomásunk. A Ság-hegy környéki településen, Kemenesmihályfán áll a környék egyetlen ismert öreg házi berkenyéje egy méhész kertjében. Itt mesélte idős tulajdonosa 2001-ben, hogy a berkenye leveles hajtásainak főzetével a keléseket szokták borogatni. Feltehető, hogy csersavtartalma miatt összehúzó hatású lehet az említett főzet. A piaci strófában említett gyógyhatását emeli ki e gyümölcsnek Melius Juhász Péter is, aki a magyar nyelvű füveskönyvek irodalmában elsőként tárgyalja nyomtatásban a házi berkenyét a Herbáriumában (1578), igaz, meglehetősen röviden: „az aszú berkenyét ha borban iszod, megállítja az hasnak folyássát”. Ugyanebből a korból tartalmaz a berkenyékre, azok gyógyító hatására rendkívül érdekes magyar nyelvű, már részletes leírást az erdélyi fejedelmi orvos, Lencsés György kéziratban fennmaradt műve.

Termése (VIDÉKI RÓBERT FELVÉTELE)

 Ezeket a korai műveket követi a magyar kertészeti irodalom első hatalmas munkája, Lippai János Posoni Kertje (1664, Nagyszombat), amelynek befejező kötete Gyümölczös Kert címmel jelent meg 1667-ben Bécsben, benne szakszerű leírást ad a „berkenye-fárúl”. Kitűnő megfigyelései alapján részletesen tárgyalja a termés alakjának alma és körte formáját, a magvetéssel és az oltással való szaporítását, a fa testében károsító „vörös szőrös féreg” (a nagy farágó pille) elleni védekezést, a szalmába eltett termés utóérlelését, a vérhas elleni felhasználását, a berkenyéből való bor- és ecetkészítést, valamint a jól gyalulható faanyagát.

Jellegzetes fűrészelt szélű levélkéi (VIDÉKI RÓBERT FELVÉTELE)

 A XIX. század második felének egyre szaporodó kertészeti szakkönyvei és folyóiratai mindig megemlítik a berkenyét mint gyümölcsöt, de már a „nem jelentős” kategóriában. Rudinai Molnár István, a század végének vezető gyümöl-csésze ezt üzeni 1894-ben egyik olvasójának az általa szerkesztett Gyümölcskertészben: „Berkenyefát hazánkban egy faiskola sem szaporít, mert nem keresik”. Szerencsére azonban nem lehetett a helyzet teljesen reménytelen, mert a Káli-medencéből, Balatonhenyéről Teleki János faiskolája 1893-ban és 1894-ben is hirdet berkenyecsemetét és eladó berkenye-vetőmagot, igaz, két-háromszoros áron, mint a vadalmáét vagy vadkörtéét. Ma Balatonhenye határában egyetlen berkenye sincs a szőlőhegyen!

Mandula- és szőlőszomszéd

Noha igen magas életkort tud megérni e fafaj – a becsült adatok 400–500 évben állapítják meg maximális korát –, napjainkra jobbára a Balaton-felvidéken maradtak fenn a házi berkenyék. Ott is a kissé konzervatívabb, a régi hagyományaikhoz erősebben ragaszkodó svábok által művelt szőlőhegyen, így például a pécselyi szőlőhegy felső részén, amelyet egykor vöröstói, barnagi és nagyvázsonyi gazdák birtokoltak. A Veszprém megyei németség még az óhazából hozta magával ennek a gyümölcsnek az ismeretét, csakhogy a zordabb bakonyi falvakban, ahova először telepítették le a térség sváb lakosságát, nem termett meg, csupán a hegyvonulat délkeleti lefutásánál, a Balaton-felvidéken.

 A házi berkenye valójában közép- és délkelet-európai elterjedésű, jellemzően szubatlanti és szubmediterrán flóraelem, s csak kisebb mértékben fordul elő Észak-Afrikában és a Fekete-tenger mellékén. Termesztése folytán ma már az eredeti elterjedési területén jóval kívül eső térségekben is nagy számban találhatók egyedei. Éppen ezért a természetes előfordulás határait meglehetősen nehéz rekonstruálni. Természetes előfordulása Közép-Európában a dombvidékeken, 100–400 méter tengerszint feletti magasság között a leggyakoribb, míg Dél-Európában a hegyvidékek alsó régiójáig felhatolva, mintegy 800 méter tengerszint feletti magasságig fordul elő. Kivételesen, például Görögországban 1350 méterig (Athos-félsziget), sőt 1900 méterig (Piristeri) is felkapaszkodik.

Egy idős kehidakustányi példány (SONNEVEND IMRE FELVÉTELE)

 Jelenlegi határainkon belül elsősorban a középhegységek melegebb, déli erdős oldalain található, valamint az ugyanitt fekvő szőlőhegyek és régi gyümölcsösök területén. A dombvidékeken már szórványosabban lép fel, a sík vidékekről pedig teljesen hiányzik. Melegigénye és hogy nem tűri a téli erős fagyokat, az elterjedési területéből is tükröződik. Ez a magyarázata annak is, hogy nálunk elsősorban ott fordul elő, ahol mandulát vagy szőlőt termesztenek.

 Hazai őshonossága régóta vitatott kérdés. Egyes vélekedések szerint a jégkorszakot követően a Balkán-félsziget irányából húzódhatott fel a házi berkenye. Mások a faj szórványos előfordulása, a zömében kultúr- vagy félkultúr-környezetben való megjelenése miatt ültetettnek gondolják. A legutóbbi évek archeobotanikai leletei inkább az előző vélekedést igazolják. Természetszerű élőhelyeink közül leggyakoribb a cseres–kocsánytalan tölgyesekben, illetve a mész- és melegkedvelő tölgyesekben. Ritkábban bokorerdőkben, zárt száraz mészkerülő tölgyesekben, hegylábi és dombvidéki lösztölgyesekben, törmeléklejtő-erdőkben találjuk.

Pálinkájának múzeuma van

Valamikor nagyon híres volt a házi berkenye pálinkája is. A kémiai háttér ismerete nélkül is tudták azok a gazdák a jó berkenyecefre fortélyait, akik még utolsó mohikánként Dél-Zalában és a Káli-medencében foglakoznak vele. Ösztönösen több évig érlelik saját párlataikat: a cefrében mindig marad bizonyos mennyiségű fenol (amely a desztilláción is „átszökik”), ezért célszerű a párlatot több évig üvegpalackban fektetni, utóérlelni. A hosszas tárolás során a fenolok maradványai lassan átalakulnak illatanyagokká, amelyek a házi berkenyére jellemző ízanyagokkal együtt jellemzik a faj hamisítatlan párlatát. Ugyanígy érlelik több éven át a pálinkát Füzéren, a Hegyközben vagy például Kánó községben, az Aggteleki-karszton a saját termésű házi berkenye cefréjéből.

Terméses hajtásrészlet (BARTHA DÉNES FELVÉTELE)

 A hajdani Pozsony vármegye északnyugati határával, Juhász Gyula Szakolcájával (Skalice) átellenes morva városka, Strážnice szomszédságában búvik meg Tvarožna Lhota község, ahol minden év tavaszán rendeznek pálinkaünnepet, amelynek alapja csakis házi berkenye. Ebben a faluban rengeteg idős házi berkenyét gondoznak az itt lakó gazdák, és mindenki a maga fájának terméséből főzet saját italt. Egy-egy ilyen szemlén 140–160 minta szerepel! A nap csúcsa a párlatok versenye, de erre az alkalomra a házi berkenye lekvárjával és aszalt termésével elkészített különböző sütemények is ünneppé teszik az eseményt. A morvák olyannyira büszkék helyi specialitásukra, hogy kis múzeumot is kialakítottak Tvarožna Lhotán a házi berkenyének, amely e tekintetben egyetlen Európában.

 Több évtizede reneszánszát éli a házi berkenyéhez kapcsolódó kultusz Németországban is Wedig Kausch-Blecken von Schmeling professzornak köszönhetően. Közreműködésével önálló folyóirat indult e növényről Corminaria néven 1994-ben, s megalakult az e fajt támogatók baráti köre is. A rendszeres összejöveteleken a terméséből készült pálinka kóstolásától az árveréseken csillagászati összegekért kínált rönkök mustrálgatásáig foglalkoznak e fafaj lelkes hívei.

 Fája nem véletlenül az egyik legdrágább faanyag, amelyet keménysége miatt gyakran csontfa néven is említenek. A Pécselyi-medencében egy idős nemespécselyi szőlősgazda, Keresztes Dániel 1999-ben még emlékezett arra, hogy nagyapja idejében a fa „szőlőprös”-ök srófját házi berkenyefából esztergályozták. „Ez volt a legkeményebb fa, keményebb, mint a szil, a tölgy, az akác vagy a kőris, pedig azokból készült a lovaskocsi kerékagya, oldalai és saroglyája, a legjobban igénybevett alkatrészek. De a srófnak még keményebb anyag kellett” – summázta.

Pásztázó elektronmikroszkópos felvétel a faanyagban kristályzsákokkal tagolt sejtekről (BÖRCSÖK ZOLTÁN FELVÉTELE)

 

A Balaton-felvidék vízimalmainak kerekeihez is használták rendkívül kemény fáját, elsősorban a 3–4 centiméter vastag faszegek és ékek kialakításához, jó példa erre az örvényesi vízimalom. Egy idős bazsi gazda említette, hogy apja a pincéjük előtt álló vastag törzsű berkenyét azért vágatta ki még gyermekkorában, mert az épülő házához abból fűrészeltetett deszkákat a szobák mennyezetének kialakítására. Hosszú távra gondolkodott.

Fájának  keresztmetszeti képe 100-szoros nagyításban (balra) és 400-szoros  nagyításban (jobbra) (BÖRCSÖK ZOLTÁN FELVÉTELE)


Aki Veszelszkire hallgatott

Mivel az 1945 utáni évtizedek nem kedveztek a hagyományőrzésnek a mezőgazdaságban, a gyümölcstermesztésben pedig mégannyira sem, ez a „nem divatos gyümölcs” a kivesző fajok listájára került. 2001-ben miniszteri rendeletben védetté nyilvánították a házi berkenyét, ám erről az átlagember mit sem tud. A dél-zalai község, Tormafölde szőlőhegyében 2007-ben egy pincetulajdonos kivágta a 100–120 éves házi berkenyéjét, mert az túl közel nőtt a falhoz, „veszélyeztette” a frissen tatarozott épületet. Csak a legutóbbi évtizedben figyeltek fel rá a hagyományőrző hegyközségi körök, alapítványok és elsősorban a Balaton-felvidéki Nemzeti Park, ahol már 1997-ben elkezdődött a fafaj leltárba vétele és mentése e cikk egyik szerzőjének, Sonnevend Imrének a kezdeményezésére. Nyári László erdőmérnök a zempléni, míg kollégája, Kiss Balázs a Duna-kanyari házi berkenyék előfordulásait tárta fel. Mások kertészeti szempontból kezdtek el foglalkozni a fajjal, azok formáinak begyűjtésével és ültetvényben való elhelyezésével. Több más nemzeti park területén is beindult a meglévő állomány felmérése a régi gyümölcsfajok, fajták és gyümölcsösök, fás legelők feltárásával egyetemben.

 A házi berkenye csemetéit ma igen ritkán ültetik parkokban, közterületeken. Holott a sudár növésű fiatal fák, akárcsak később a terebélyes koronát nevelő idős példányok, egyedülálló megjelenésűek. A színes terméssel megrakott ágak, az őszi aranysárga lombozat különleges élményt nyújt. Tudta ezt a Balaton-felvidéki Monoszló erdész polgármestere, Simon György is, amikor jó tíz évvel ezelőtt a község temetőjéhez vezető út mellett, az országban először, fasort ültetett házi berkenyéből. Ma már teremnek ezek a fák.

 BARTHA DÉNES

SONNEVEND IMRE

 

Lassan nő

Az év fája májusban virágzik, többé-kevésbé a levelek megjelenésével egy időben. Bódító illatú virágainak megporzását elsősorban rovarok végzik (gyakori a rózsabogár tartós jelenléte a virágzatokban), bár a szél megporzó hatása sem elhanyagolható. Jó termőhelyen és szabad állásban 10–15 éves korban már virágzik, de hazánkban inkább 15–22 évesen hozza első termését. Ez a megfigyelés képezi alapját annak a szentenciának, amely Gárdonyi Géza Isten rabjai című regényében is olvasható: „ne ültess berkenyét, mert úgysem éred meg a termését”.

 Valóban lassan növő, szabad állásban 10–15, állományban legfeljebb 25–30 méteres magasságot elérő fafaj. Koronája fiatal korban leginkább keskeny, kandeláber formájú, amely szabad állásban idős korára oválisan vagy gömbalakban jelentősen kiszélesedik. Állományban megtartja a keskeny koronaformát. Főgyökere akár 2 méter mélyre is lehúzódhat, s ennek teljes hosszúságában mellékgyökerek fejlődnek. Az így képződött gyökérrendszer jól feltárja a melegebb és szárazabb termőhelyeket is. Ugyancsak jól bizonyítja a házi berkenye szárazság ellen védekező stratégiáját gyökérzetének anatómiai felépítése: az alap- és szállítószövetek sejtfalai vastagok, a szállítóedények hosszúak és nagyszámúak, valamint a gyökér külső szövetei extrém módon megvastagodnak.

 A frissen levágott vesszőnek nincsen illata, ellentétben a madárberkenyéével, amely a keserű mandulára emlékeztet. Páratlanul szárnyalt levelei hasonlítanak a madárberkenyééhez, de a házi berkenye szimmetrikus levélkeválla, az előreálló levélkefogak, a molyhos levélgerinc jól megkülönbözteti tőle. Szép és figyelemre méltó az őszi lombszíneződése: sárga, narancs, piros, majd barna. Jellegzetes a lehullott őszi lombszőnyeg a fa alatt, ugyanis a tél folyamán nem rohad el, így tavaszig a fák alatt látható.

2013/51