Előfizetés a lapra

Az érvelés mint lehetséges tudomány

érvelés, kommunikáció, OTKA, pragma-dialektika, társadalom, társadalomtudomány, vita

2015/10/28

Érvelni mindenkinek kell. Érvek döntik el a tudományos, gazdasági és politikai kérdéseket. Hétköznapi döntéseinket szintén érvekkel igyekszünk alátámasztani, illetve amikor mérlegelünk, akkor az egyes lehetőségeket támogató (pro), illetve ellenző (kontra) érvek súlyát hasonlítjuk össze. Bizonyos tekintetben még az intelligenciatesztek is az emberek érvelési készségét mérik.

Az érvelés az egyik leggyakrabban használt kommunikációs készségünk. Az 1950-es évek második felétől kezdve a szakirodalomban egyre gyakrabban jelenik meg az egyes érvek elemzése, illetve elemezhetősége problémaként. Felmerül a kérdés, vajon milyen módon közelíthető meg legjobban a terület? Maradjunk meg a tiszta logika területén, és vizsgáljuk az érveket absztrakt matematikai térben? Vagy épp ellenkezőleg, közelítsünk a meggyőzési gyakorlat felől és nézzük azt, hogy kik és miért voltak sikeres szónokok? Esetleg válasszuk a harmadik utat: annak tanulmányozását, hogy az egyes érveket milyen interakció során és hogyan cserélik ki az érvelési helyzet résztvevői vita közben?

Az érvelési helyzet megközelítése

Az érvelésnek, annak tekintetében, hogy milyen aspektusból közelítünk leírásához, többféle meghatározása létezik. Egyrészt tekinthetjük az érvelést terméknek, produktumnak, amikor úgy gondolunk az érvekre, mint állítások egy halmazára. Ezt a megközelítést elsősorban a logika tudhatja magáénak, ugyanis az egyes állítások között található absztrakt viszonyokat vizsgálja.

 Thomas Eakins: A sakkjátékos (1876)

Másrészt, ha az argumentációt az érvelési gyakorlat felől írjuk le, akkor egy folyamatot látunk, melyben az egyes érvelők saját álláspontjuk mellett, illetve a másik álláspontja ellen hoznak fel érveket. Ezzel a módszerrel közelít az érveléshez a retorika és a dialektika. A retorika azt kutatja, hogy a szónok mennyire képes beszédével meggyőzni az őt hallgató közönséget. A dialektika ezzel szemben a két érvelő közti interakciót vizsgálja. Elemzésének tárgya az, hogy a vitapartnerek milyen módon cserélik ki az egyes érveket, illetve ezek megfelelnek-e az adott szituáció előre felépített szabályainak.

 Tanulmányozhatjuk az argumentációt az ésszerűség irányából is. Az egyes érvekben megjelenő következetesség nem pusztán az intelligencia mérésére alkalmas, hanem azt is megvizsgálhatjuk, hogy maga a vitaszituáció mennyire logikus felépítésű, illetve mennyiben tartalmaz konzekvens elemeket. Ennek tükrében kétféle megközelítés lehetséges. Közelíthetünk az érvelés felé az intelligenciateszt helyes megoldásai felől. Eszerint létezik tökéletes értelemben vett vitahelyzet, ahol a vitapartnerek célja az igazság megtalálása, bármilyen egyéni érdektől függetlenül. Ezt geometriai racionalitásnak nevezzük, mivel általában a matematikai és geometriai bizonyításokban van jelen. Az érvek helyességét, hasonlóan egy matematikai bizonyításhoz, akceptáljuk, és azok igazsága fogja eredményezni a közönség elfogadását. Ezt a racionalitásfogalmat használja a logika, illetve a dialektika. A logika az állítások közötti absztrakt összefüggéseket vizsgálja, míg a dialektika azt elemzi, hogy az érvelési folyamat megfelel-e az ésszerűség normáinak.

 Vita az angol parlament alsó házában a XIX. században

 Ezzel szemben az érvelési gyakorlat mást mutat. Azt tapasztaljuk, hogy az érvelők saját érdekeiket képviselik egy vitaszituációban és a közönséget arról igyekeznek meggyőzni, hogy az ő álláspontjuk a helyes, szemben a vitapartnerével, ami helytelen. Az ilyen jellegű szemléletet antropológiai racionalitásnak nevezzük, az érveket pedig az alapján értékeljük ki, hogy mennyire meggyőzőek a közönség számára. Egy érv akkor jó, ha a közönség egyetért vele, tehát a közösségi elfogadás fogja eredményezni az adott álláspont érvényességét. Ezt a megközelítést vallja magáénak a retorika.

 A harmadik nézőpont az érvelés rekonstrukciójára helyezi a hangsúlyt. Abban az esetben, ha pusztán a vita lefolyását írjuk le, deskriptív leírásról beszélünk.

Tristam Paul Hillier: A vita (1943)

 Amikor viszont a vitát abból a szempontból értékeljük, hogy az érvelési szituáció egyes résztvevőinek mit kellett volna tennie, mi lett volna a helyes lépés, normatív leírást alkalmazunk. Ebben a tekintetben a logika, a retorika és a dialektika területein is előfordul deskriptív, illetve normatív megközelítés.

Miért pont a pragma-dialektika?

Kutatásunk fókuszában az Európában jelenleg domináns elmélet, a pragma-dialektika áll. Az elmélet az 1970-es évek elején körvonalazódott az Amsterdami Egyetemen. Célja, hogy a kritikai ésszerűség és az argumentáció egy olyan elméletét dolgozza ki, amely ésszerű kombinációját adja a pragmatikának, a nyelvi cselekvések elméletének, valamint a kritikai párbeszéd meglátásának, a dialektikának.

 Mathieu Le Nain: Egy vita

 A pragma-dialektika az érvelést, mint verbális, szociális és racionális cselekvést definiálja. Az argumentáció célja az ésszerű kritikus meggyőzése egy álláspont elfogadhatóságáról. A vitapartnerek a védendő álláspontot kifejező állításhalmaz igazolására vagy cáfolására vonatkozó állításokat mutatnak be, melyek érvényességéről – ebből következően pedig a vita kimeneteléről – az ésszerű kritikus dönt. A cél, hogy a vita során a felmerült véleménykülönbség olyan racionális feloldását adjuk, amely mindkét vitapartner számára elfogadható.

 A fenti definícióból látható, hogy a pragma-dialektika az érveléskutatás több szempontját igyekszik egyesíteni. Egyrészt ötvözi az érvelések produktumként és folyamatként való felfogását. Az érvelők állításokat, illetve ezek közti logikai összefüggéseket mutatnak be az érvelési folyamat során. Az argumentáció tehát az egyes érvelők közt végbemenő érvelési folyamatban megjelenő argumentumok – mint termékek – interakciójaként értendő. Az egyik vitapartner állítások halmazát mutatja be, amire a másik vitapartner valamilyen válaszlépéssel reagál, pontosan, mint a sakkjáték során. A különbség pusztán annyi, hogy a lépések nem a sakktáblán zajlanak, hanem a valós életben, nyelvi eszközökkel.

Jan Steen: Vita egy kártyaparti felett

 Az elmélet hasonlóan próbálja meg összekapcsolni a geometriai és antropológiai racionalitásfogalmakat. Az interszubjektív érvényességet tekinti elsődlegesnek a geometriai racionalitással szemben. Egy érvelés érvényessége meghatározott időben, emberek egy adott csoportjára vonatkozik, ebből következően az emberi ítéletek által meghatározott. Ugyanakkor az érvek érvényességének kiértékelését egy ésszerű döntőbíró végzi, aki a közösségi racionalitást testesíti meg.

 Továbbá az elmélet ötvözi a normatív és deskriptív dimenziókat. Egyrészt rekonstruálja az érvelési helyzetet, másrészt a rekonstruált érvelési helyzetet értékeli ki a dialektikai normáinak megfelelően. Így tudja kimutatni azt, ha az egyik vitapartner érvelési hibát vét, és ezzel veszélyezteti a párbeszéd végső célját, a véleménykülönbség feloldását.

  Peter de Bloot: Vitatkozó parasztok (XVII. század)

Ugyanakkor azt látjuk, hogy vannak olyan elemei az érveléskutatásnak, amelyek fogalmi feszültséget kelthetnek a pragma-dialek­tikai elméleten belül. Ennek elsődleges forrása az egyéni és a kollektív érdek közt létrejövő feszültség. Annak egyéni érdeke, hogy az adott résztvevő saját álláspontját hatékonyan képviselje a vitahelyzetben, konfliktusba kerül a vélemény feloldásának közösségi érdekével.

 Vitahelyzetben a vitapartnerek egyrészt úgy érvelnek, hogy saját álláspontjuk győzzön, az ellenfél álláspontja pedig veszítsen. Másrészt úgy kell megtenniük mindezt, hogy nem sértik meg a pragma-dialektikai normákat. Ezt a konfliktust oldja fel az elmélet a stratégiai manőverezés bevezetésével. Ez arra a folyamatos erőfeszítésre utal, melyet a vitahelyzetben részt vevő felek tesznek az egyes érvelési lépések során, hogy megtartsák az egyensúlyt a dialektikai ésszerűség és a retorikai hatékonyság közt.

Az integráció nehézségei

A retorikai és dialektikai dimenziók feszültségét a pragma-dialektika úgy kezeli, hogy a stratégiai manőverezés során a dialektikai célokat elsődlegesnek tekinti a retorikai célokkal szemben. Abban az esetben, amikor a retorikai célok meghaladják a dialektikai célokat, a pragma-dialektika úgy tekinti, hogy a vita kisiklott. Ugyanakkor a fő probléma nem a vita lefolyásában jelentkezik, hanem a vita keretfeltételeinek megalkotásában.

 Kestutis Kasparavicius: Vita (2003)

 A partnereknek előzetesen meg kell állapodniuk abban, hogy mit tekintetnek ésszerűnek a vita lefolyásakor. Mivel egyetlen vitapartnernek sem érdeke stratégiai hátránnyal kezdeni a vitát, ha bármelyikük azt látja, hogy a saját álláspontja veszélybe kerülhet a lefolytatandó vitában, előfordulhat, hogy a vitapartner nem működik együtt a pragma-dialektikai normák által szabályozott vitahelyzet kialakításában. Így ellehetetleníti a tényleges vita kialakulását. Hasonló probléma jelentkezhet a bizonyítás terhének kiosztásában, illetve az előzetesen elfogadott kiinduló fogalmak és állítások megállapításában.

 Kutatásunk célja annak vizsgálata, hogy milyen keretfeltételeknek kell teljesülni ahhoz, hogy a vitaszituáció a pragma-dialektika keretén belül értelmezhető legyen.

 Egyrészt be kell látni, hogy a pragma-dia­lek­tika az érvelési folyamat retorikai aspektusát alárendeltként kezeli. Mindamellett az elméleten belül nincs megfelelő magyarázat arra, hogy az érvelések alapvetően nyelvi-retorikai di­menzióban jönnek létre, melyben az érvelő mint szónok mutatja be érveit az őt hallgató közönség – a vitapartner és a döntőbíró – számára.

 George Moutard Woodward: Vitázó tengerészek a XIX. század elejéről

 Másrészt azt is látni kell, hogy a külső keretfeltételek megfelelő meghatározása nem alapozható pusztán az ésszerűségre hivatkozva, hiszen ebben az esetben bármelyik vitapartner választhatja azt a vereség elkerülése érdekében, hogy nem működik együtt, így nem alakul ki a vitahelyzet. Szükség van tehát a vitaszituáció létrehozásánál valamilyen külső kényszerre, amely a résztvevőket együttműködésre sarkallja. Továbbá ez fogja meghatározni a vita lefolyásának keretfeltételeit – például a kiinduló állításokat, a felszólalók sorrendjét stb. –, amelyben már alkalmazhatóak lesznek a dialektikai normák.

 FORGÁCS GÁBOR

 

2015/35