Előfizetés a lapra

Az eltűnt Fok-folyó nyomában

Balaton, folyó, földtudomány, geográfia, Siófok, , történelem

2015/04/30

Siófok csupán 300 éve létezik. A Balaton medrében egy kis szigeten, egy homokturzáson keletkezett, eleinte neve sem volt a településnek. Az 1700-as évek végén először Fok-Sió, majd az 1790-es évektől Sió-Fok volt a neve. A mai városközpont az ősi Fok-folyó tölcsértorkolatában fekszik. A terület beépítésére akkor kerülhetett sor, amikor ez a torkolat feltöltődött, a Balaton vízállása pedig emberi beavatkozás folytán drasztikusan lecsökkent

Szakmai pályafutásom során topográfusként sok magyar települést megismerhettem, de egyiknek sincsen olyan cifra története, mint Siófoknak, a Fok-folyó és a Sivó-patak ölelésében fogant városnak. A vajúdás évszázadokig tartott. A hol volt, hol nem volt Fok-folyó akkor született, amikor a pleisztocén kori turzást mint vízválasztót áttörte az Ős-Balaton víztömege, és akkor halt meg, amikor 1863-ban megnyitották a Sió-csatornát, minek következtében 3 méternyivel lejjebb szállították az Ős-Balaton víztükrének magasságát. A geológusok szerint a Madaras-dűlő szántóterülete és az ennek folytatását képező szőlőhegy, a Szigeti-dűlő  dombja a vízválasztó legmagasabb része, 110 méterre van a tengerszint felett. Tehát ahhoz, hogy az Ős-Balaton ezt a turzást létrehozhassa, a tó vízszintjének 110 méter fölé kellett emelkednie.

Az Ős-Balaton vízállása

A mostani szabályozott Balaton vízszintjét 104,45 méteren igyekeznek tartani. 1824-től 1863-ig különböző társaságok különböző indokokkal kérték a Balaton vízszintjének csökkentését az országgyűléstől. A vízszint csökkentését eredetileg a XIX. század rettenetes földéhsége hajtotta, később pedig a természetes úton bekövetkezett katasztrófahelyzet indokolta. Az országgyűlés által engedélyezett összesen 675 cen­ti­mé­te­res nagyságrendű lecsapolást szerencsére nem sikerült végrehajtani. Krieger Sámuel vízimérnök 1776-ban tervet készített a Balaton lecsapolására. A terve készítése során vízmélységeket mért Siófok térségében, a Balaton közepe táján. A vízoszlop magasságát akkor 3 öl  és 4,86 lábnak, azaz 7,23 méternek találta. Ebből 6,2 métert akart lecsapolni, amely törekvés műszakilag sem lett volna kivitelezhető!

 Siófok  egykori  lagúnatérképe  (lépték: 1:13 500)

Az Ős-Balaton vizének szabályozását végül Beszédes József tervei szerint hajtották végre: a vízállás magasságát – zsilippel szabályozott módon – 3–3,5 méterrel csökkentették. Ám a vízszint leszállítását a vízimalmok duzzasztógátjai nagyban akadályozták. A malomtulajdonosok és a molnárok igyekeztek a víztükröt olyan magasságban tartani, hogy az év minden napján őrölhessenek. A vízszint csökkentése ellen volt a lakosság is, hiszen lisztre volt szüksége. A nádtermelő földesurak szintén a magas vízállást szorgalmazták. Végül is a korabeli falvakat elöntéssel fenyegető katasztrófa elhárításának kényszere miatt kellett az Ős-Balaton vízállását szabályozni. A foki malom gátjának lebontásakor, 1824-ben 1,20 méterrel csökkent a vízszint, a kiliti malom 1847. évi megszüntetésekor 1,35 méterrel, az ozorai malom 1863-ban történt elpusztításakor pedig 0,95 méterrel süllyedt le a Balaton vízmagassága. Csak e három legfontosabb malomnak a felszámolása összesen 3,50 méterrel apasztotta le a tó vizét. A térségben 1863-ig minden vízimalmot lebontottak Ozoráig, mintegy 200-at.

 A feljegyzéseken, okiratokon kívül őseink ránk hagyták a terepet,  hegyekkel, völgyekkel. A domborzat a szakértő számára sok mindent elárul: ahol huzamos időn keresztül víz állott, ott a talaj minősége más, mint a szárazulatoknál. A savanyú láptalajok és a száraz, egykori erdei talajok, szántóterületek határvonala a terepen évszázadok múltán is megtalálható, azonosítható. A savanyú láptalajok nád, sás, káka stb. alkotta flórája is más, ami elárulja, hol volt az Ős-Balaton partvonala. A térképész számára hamar kitűnik, hogy az Ős-Balaton partvonala Somogy, Zala, Veszprém megyékben egyaránt a 107,5 méter tengerszint feletti magasságnál található, ezt tekintjük az Ős-Balaton normál vízszintjének.

A hajdani folyómeder felfedezése

Manapság a Fok-folyó medre száraz, csak az esővíz áll meg benne néha. Maradványainak mélyedéseit, a morotvákat nem is az általuk tárolt vizek segítségével lehet megtalálni, hanem jellegzetes, kanyargós vonalvezetésük folytán. Az árok lehet egyenes, de a patak, a folyóvíz mindig kanyargós. Amikor állami megrendelésre 36 évvel ezelőtt új térképet készítettünk Siófokról, a légi­fény­ké­pe­ző repülés előkészítése során a Madaras-dűlőben kiszáradt morotvákra figyeltem föl. Rögtön felismertem, hogy ezek az Ős-Balaton egykori lefolyásai voltak, én magam Ős-Siónak neveztem ezeket. Sok évvel később véletlenül olvastam II. András királyunk adománylevelét, amely­ben leírta, hogy hol folyt az ősi Fok-folyó 1211-ben: „Sed Bolotyn, de quo egreditur fluvius, qui vocatur FOC… Tendit autem ad meridiem et venit ad villam LUSTAH, circuitque insulam… facitque loca molendinis ap­ta.”

 Űrfelvétel a Sióról és a Fokról (lépték 1:17 500)

Keresve sem találhattam volna alkalmasabb idegenvezetőt a magyarok királyánál, aki az előbbi latin idézetben pontosan megjelöli a tihanyi apát meg a fejérvári prépost birtokainak határát adó Fok-folyó helyét: „a két birtok határa ott kez­dő­dik, ahol a Balatonból kilép a folyó, melyet Foknak neveznek, és foly­ta­tódik aztán déli irányban, megkerüli Lusta falu szigetét, ahol malmoknak alkalmas kanyarulatokat képez”.

 II. András királyunk adománylevelének szövegével kezemben és a modern 1:10 000-es méretarányú topográfiai térképekkel az érintett terepszakaszokat bejártam, és a helyszínen azonosítottam. Az ipartelep beépített részén a meder eltűnt, mert betemették. A domborzat, növényzet, talajminőség és a kanyarulatok törvényszerűségének segítségével azonban a  medret folyamatosan ábrázoltam a térképen, később pedig űrfelvételen is feltüntettem a helyét. Érdekes tapasztalat számomra, hogy a meder helye az űrből készült fotón a tónuskülönbség következtében kön­nyeb­­­ben azonosítható.

 A Fok-folyó tölcsértorkolata ko­ráb­ban beleolvadt a tó végtelennek tűnő víztükrébe, a vízfolyás először a honfoglalás tájékán jelent meg az emberek szeme előtt. Maga a Fok-folyó nem azonos a jelenlegi Sió-csatornával, ahogyan azt sokan tévesen gondolják.

 Honfoglaláskor Siófok térségében három különálló ősi településmag létezett: a 13 házból álló Holovogy, a szigeti szőlőhegy tetején Losta (Lusta) és a mai ipartelep legmagasabb részén Fok falu. A magaslaton épült, árvíztől védett és nehezen megközelíthető kis falvak lakói többnyire halászatból, vadászatból éltek, gyűjtögető életmódot folytattak a környező erdős területeken.

 A három középkori település megismerése során szót kell ejtenünk az itt lévő hajdani nevezetességekről: az átkelőhelyet biztosító révekről és a hajdani Szent Péter és Pál-bazilikáról. Tudjuk, hogy története során az Ős-Balaton legalacsonyabb vízállását 1862-ben tapasztalták, az akkor mért érték 105,096 méternyire volt a tengerszint felett. A modern topográfiai térképről leolvashatjuk, hogy a szigeti szőlőhegy lábánál a 105-ös értékű szintvonal kanyarog. Tehát a szőlőhegy, azaz Losta falu (később Fok falu), a középkorban mindig vízzel körülvett sziget volt. Azt is tudjuk, hogy az Ős-Balaton normális vízszintje 107,5 méter volt. Ebből láthatjuk, hogy Losta falu partjainál általában 2,5 méter mély volt a víz.

 Mivel csak alacsony vízállásnál lehetett gázlón megközelíteni a településeket, elkerülhetetlenné vált a révek létesítése. A réveket ott kellett kialakítani, ahol a szárazulatok között legrövidebb a távolság, a vámházakat pedig oda kellett építeni, ahol az átkelők partot értek.

 A réveket 1717-től körülbelül 50 esztendőn át hidak váltották föl. III. Károly király ekkor rendelte el, hogy Fokon a veszprémi káptalan saját költségére építtessen kettő darab több száz lépés hosszú hidat. A hidak építési költségének fejében a király megengedte, hogy a káptalan vámot szedhet. A hidak még az évben elkészültek, mert 1717 őszén a Somogy megyei közgyűléshez olyan panaszok érkeztek, hogy Fokon a malomba igyekvő parasztokkal is vámot fizettetnek.

Lagúna úszószigetekkel

1229-től kezdve Holovogyot Ki­ral­tur­ki néven említik az okiratokban. A „turk” vagy „törk” elnevezésen ez idő tájt nem törököt értettek, hanem törmeléket. A hullámzás ugyanis a tó déli partján nádtörmelékből álló úszó­szi­ge­te­ket alkot. A Fok-folyó töl­csér­tor­ko­la­tá­nak tájolása olyan, hogy az északi szél a törmeléket Holovogy partjára sodorta. Ez okozta a település nevének kissé magyarosított változatát. A „kiral” jelzőt pedig az ott lévő királyi sző­lő­bir­to­kok miatt kapta.

 Ugyancsak megváltozott Lusta, azaz Losta falu neve is, miután fokozatosan beolvadt Fokba. Noha a király adománylevelében Lustának nevezte a települést, valószínűleg így ejtették a beszéd során is, amit méltán szégyellhettek a falu lakói. Mivel Losta éppen úgy a Fok-folyó partján feküdt, mint Fok falu, ezért jogosan használhatták a Fok nevet; Losta 1350 táján véglegesen beolvadt Fokba. A két falu mégsem vált eggyé ezáltal, megkülönböztetésül a régi Fok falut ettől kezdve a fellelhető okmányokban Fokzabadynak nevezték.

 A Mátyás király korabeli állapotot tartalmazó lagúnatérképemen a három ősi falut már új nevükön ábrázoltam. A térképet azért datáltam az 1488. évre, mert biztosan tudhatjuk, hogy a Szent Péter és Pál-bazilika akkor még létezett. Plébánosa Sisai Albert volt, aki ez évben 58 dénárt gyűjtött össze híveitől, és Rómába küldte a pápának, az erről szóló írás szerint. A hajdani Fok falu (Losta) szőlőhegyének volt egy kidudorodása a Fok-folyó kanyarjában. Jóllehet, a mai topográfiai áb­rá­zo­lá­so­kon már sík területként tűntetik föl, én templomdombnak nevezem térképeimen. Meggyőződésem ugyanis, hogy itt volt a keresett templom. Ma az M7-es autósztráda hosszában keresztbeszeli az egykori Los­tát. Markos György szigeti-dűlői szőlősgazda – Siófok Várostörténeti Tanulmányok című kötet íróinak, szerkesztőinek egyik forrásközlője – arról számolt be, hogy az M7-es autópálya déli oldalán lévő dombot a siófoki téesz eldózeroltatta, mert a szántást akadályozta. A munka során csontvázak kerültek napvilágra. Bátor vagyok azt állítani, hogy a hajdani templom köré települt középkori te­me­tőt dózerolták széjjel…

A turzásgát

A Balaton egyik alapvető tulajdonsága, mely minden más európai tótól különbözik, az, hogy az uralkodó északi szél a vizet felkavarja, a víz a homokot magával ragadja, és azt a hullámverés a tó déli partjára szállítja. Amint a déli part közelében a hullámverés erőssége megtörik, a hordalékot homokpadok formájában lerakja, amelyet a balatoni emberek turzásnak neveznek. A honfoglalás táján az Ős-Balaton a Fok-folyó tölcsértorkolatában mintegy 4,5 kilométer hosszú turzásgát építésébe kezdett Szabadi-Fürdőtelep vasúti megállótól a Semmelweis utca és Vak Bottyán utca kereszteződésig. Az 1400-as évek végére a tó part menti fenekének homokos feltöltődése annyira felhízott, hogy 106 méter vízállásnál már kilátszott a vízből. Ez az a híres, nevezetes turzásgát, amelyre később a mai város épült.

 Ezzel a tölcsértorkolat időszaka örökre elmúlt, az immár deltatorkolat működése minőségi változást okozott a környék életében, mivel az Ős-Balaton partvonala és a turzásgát közötti terület lagúnává vált. A lagúnaállapot meggyorsította a terület feltöltődését. A turzásgát alacsonyabb részein ugyan folyamatosan áramlott a víz, de a többi területet ellepte a nád, sás, káka, békanyál, az elmocsarasodás folyamata visszavonhatatlanul elkezdődött. A vízlefolyások medrének legmélyebb részeit ma morotvának nevezzük (a térképen sötétkék színnel jelöltem). Nagy részük még ma is megtalálható. A turzásgáton számos lefolyás keletkezett, melyek beömlöttek a Fok-folyó medrébe. Az új deltatorkolat legszélső, sekély, de széles nyugati lefolyását nevezték el Sivó-, majd Sió-pataknak. Korábban ez is a Fok-folyó töl­csér­tor­kolatának egyik ága volt.

 A Fok-folyó eldugulása (1824-es állapotnak megfelelő ábrázolás, lépték: 1:20000) (A TÉRKÉPEKET A SZERZŐ KÉSZÍTETTE)

1557-ben a törökök Siófok környékét feldúlták, a településeket felégették. Aki tudott, a biztonságosabb kőtemplomba menekült. Jó egy évtizeden át keserves pusztítás, hadiállapot köszöntött a térség többi településére is, mígnem a harci cselekmények elcsendesültek, már nem volt mit elpusztítani. A foki bazilika eltűnése is ez időre tehető.

 A Balaton víztükre még 126 éven át országhatár maradt. A törökök Fokon letelepedtek, itt létesült a Balaton legnagyobb török katonai bázisa. A Fok-folyó öblében hadikikötőt építettek,  vé­del­mé­re ágyúkat hoztak, erődöt emeltek. Az építkezéshez való követ csak a Ba­la­ton északi partjáról lehetett volna hozni, de az állandó katonai portyázás, va­la­mint a szállításra alkalmas hajók hiánya miatt ez nem volt lehetséges. Ellenben ott volt a magyarok templomának romja: a hajdani bazilika építőköveit mind elhordták, még az alapjait is kiásták a földből. A régészek eddig nyomát sem találták sehol.

 Azt hiszem, nem szorul magyarázatra, hogy oda építették erődjüket a törökök, ahonnan sakkban tarthatták a kikötő teljes területét – vagyis a hajdani Fokzabadi falu legmagasabb pontján, a kikötő mellett állhatott. A kikötő bejáratához épített világítótorony romjai ma is megtalálhatók a térképen jelzett helyen, mohos sziklák formájában. A török hajókat hajtó evezős katonáknak és a kikötő személyzetének, illetve parancsnokának szállásait Fokzabadi falu helyén építették föl. A középkori Fokzabadit soha nem építették újjá, végleg eltűnt. A foki révek a török időkben is fennmaradtak, hiszen a foki malmot csak a réveken keresztül lehetett megközelíteni, s a malom a megszállás ideje alatt is működött. Ráadásul zsilipje, duzzasztógátja önként biztosította a török kikötő számára is az optimális vízszintmagasságot.

 1683-ban a törökök egyik napról a másikra eszeveszett gyorsasággal elmenekültek a foki erődből, az napokig őrizetlen maradt… Babócsay Ferenc veszprémi várkapitány Zichy István vicegenerális részére írt levelében arról számol be, hogy „Nagyságod parancsolatját böcsülettel vettem, annak engedelmeskedni akarván Vázsonyból tíz hajdút, valamint Tihanyból is tízet sürgősséggel a vár védelmére kirendeltem. De addigra már a várat kirabolták. Valamint a foki nagy jó malmot is kifosztották. A malom vasszerkezetét elvitték, valamint minden mozdíthatót, ajtókat, vaspántokat stb.” Mindez azt bizonyítja, hogy a malomnak az erőd közelében kellett állnia.

 A török idők alatt a turzásgát továbbnövekedett, a Fok-folyó torkolata elmocsarasodott. Az úszószigetek folyamatosan ostromolták, eltömték a lefolyást. A Sió bozótterülete posvánnyá degradálódott, ontotta a szúnyogok hadát. Bél Mátyás feljegyzései szerint a levegő egészségügyi szempontból nem ajánlható, büdös, a kutak vize rossz ízű, ihatatlan. Az itt élő emberek putrihoz hasonló házakban laktak azért, hogy senkinek ne kelljen sajnálnia, ha az ellenség felégetné. A lakosság nagy szegénységben élt. A török megszállás után egy újabb, de a természet alkotta katasztrófa jelei mutatkoztak: a Fok-folyó, a Sió völ­gyé­nek eldugulása hatalmas ár­víz­zel fenyegetette a térséget.

Vészhelyzetben

Az 1700-as évek elején a fokiak lassan elkezdtek átköltözni az új, megnövekedett, tiszta és egészséges turzásgátra, a mai városközpont tájékára. Ám a Sió völgyének eldugulása árvízveszedelmet jelentett az áttelepültek számára is. A XIX. század elejére a probléma megoldása elkerülhetetlenné vált. A Balaton vízgyűjtő területe 5 772,5 négyzetkilométer, átlagos vízhozama 17 köbméter másodpercenként. A fölösleges víztömeg évezredeken át a Siófok–Kiliti–Szabadi–Siójut–Ádánd határolta térségében folyt le a Dunába. A Fok-folyó torkolata Siófok–Kiliti között még 1 kilométernyi szélességű, ám lefelé haladva elkeskenyedik. Ádándnál már 300 méternyire szűkül. Ezért itt az úszószigetek egymás hátára torlódtak, és elzárták a lefolyást. A régi mederben egy szűk, föld alatti ágon, alagúton tudott a víz távozni, amelynek át­eresz­tő­ké­pes­sége nem volt szinkronban a Balaton rapszodikus vízhozamával. „A Sió völgye Ádándnál eldugult, jó egy mérföldnyi (7,6 kilométer) hosszban nem lehet a medret megtalálni. A víz a föld alatt folyik szűk csatornán, míg Kustánypusztánál bővizű forrás formájában felszínre tör” – figyelmeztet a sürgőssé vált szabályozásra Beszédes József. A Sió-csatorna megépítése mégis rettentő sokáig, 1818–1863-ig tartott, ám megnyitásával elkezdődött Siófok robbanásszerű, gyors fejlődése.

 FARAGÓ SÁNDOR

2015/12