Előfizetés a lapra

Ahol a föld alatt is a víz az úr

bánya, bányászat, barlang, földtudomány, geológia, karszt

2017/08/28

Kevés olyan hely van hazánkban, ahol még ma is „jó szerencsével” köszönnek egymásnak az emberek. A bányászok jellegzetes üdvözlése néhány évtizede még az iskolákban is dívott azokon a településeken, ahol a bányászat és az ehhez kapcsolódó szakmák jelentették a legfőbb megélhetést. A szívlapát és a csákány szögre akasztásával, a szalagok, kaparók, vitlák, marók és pajzsok leszerelésével egy meghatározó tevékenység kellékei kerültek múzeumokba vagy újrahasznosítás céljából külföldi bányákhoz. A hajdani aknákat vagy egyszerűen lezárták, bejáratukat lefalazták, vagy a bányaművelés megszűnésével karsztvíz árasztotta el vágataikat – persze ezek bejáratait is el kellett tömedékelni. Kivételek azonban itt is akadnak; olyan helyek, amelyeknél épp a visszatérő karsztvíz hasznosítása történik.

 A felső hasadék megközelítése  barlangász jártasságot igényel

Az egykori térségi bányaközpont, Dorog szomszédságában terül el a beszédes nevű község, Tokodaltáró, amelynek lélekszáma megközelíti a 3200 főt. A település létrejötte is a szén kiaknázásához köthető, amely itt a XIX. század közepén kezdődött, de a falu javarészt az 1920-as évek bányanyitásait követően népesült be. A mai Tokodaltáró kezdetben Tokod falu része volt, s csak 1992-ben kapott külön közigazgatást. A falu jellegét még napjainkban is az akkor kialakított településszerkezet határozza meg: egykori kolónialakások, bányatiszti épületek, kiszolgáló intézmények stb.

Szénre települt gazdaság

A tokodi altáró kihajtása a millennium évében, 1896-ban kezdődött, és 71 éven át, a helyi szénvagyon 1967-es kimerüléséig szolgáltatott szenet. A bányászat mértékét illetően három időszakot lehet megkülönböztetni: 1901–1931 között az évi 20–100 ezer tonna termelés összességében 2,1 millió tonnát tett ki.  A csúcsidőszak 1932-és 1963 között volt évi 100–200 ezer tonnás termeléssel, míg a kimerülés időszakát az utolsó két év jelentette, mindössze 65–14 ezer tonnás kitermeléssel. A tokodaltárói bánya összességében 7 millió tonna szénnel járult hozzá a gazdasághoz.

A védművek egy része 2007-ben. Ma ez a fülke 10 méterrel van a víz szintje alatt.

Az öreg bányaudvar jellegzetes épületei, a műhelyek előtt halomba rakott talpfák és támok, az utasra várakozó bányavonat vagy a csillék egy letűnt kor emlékei, amelyek látványa minden bizonnyal sok idős ember szemébe csal könnyet még napjainkban is. Különösen egy olyan helyen, ahol nem is olyan régen még a bányászkodás és az azzal kapcsolatos infrastruktúra, valamint szolgáltatás határozta meg a táj arculatát és nyilvánvalóan az ott élők mindennapjait is.

Alternatív források

Funkciójában a tokodaltárói bányatelek azonban még mindig a föld mélyének munkásait hivatott kiszolgálni. Azon kevés helyek egyike, ha nem az egyetlen Magyarországon, ahol majd minden reggel személyszállító bányavonat – régies elnevezéssel a népes – várja a munkába igyekvőket, hogy a táró bejáratán át velük együtt eltűnjön a sötétségben. Csakhogy a félórás vonatutat nem bányászok teszik meg oda-vissza. De nem is turisták, mint például a felhagyott gánti bánya vonatán. Tokodaltárón vízügyi dolgozók szállnak alá, hogy ott – a szén helyett – a karsztvíz kiemelésével járó helyszíni karbantartó munkálatokat folyamatosan elvégezzék.

 A szénkitermelés megszűnését követő néhány év múlva, 1972-ben ugyanis – Dorog városának ivóvízellátása céljából – a IV/c. ereszkénél közcélú vízmű létesült a karsztvíz kiemelésére, amelyet 1979-ben az Ágnes-ereszkénél létesített újabb vízművel bővítettek Csolnok, Leányvár, Kesztölc, Piliscsév és Tokod, majd 1991-ben Tát községek vízellátása céljából. (A szép hangzású ereszke szót a bányában lefelé hajtott lejtős bányavágatokra használják – a szerk.)

 A gazdasági feltételek szigorodása, valamint az ivóvíz árának folyamatos emelkedése először a fogyasztás csökkenésében volt érzékelhető. További hatásként a térség ivóvíz-ellátását „kézbevevő” Észak-dunántúli Vízmű Részvénytársaság (ÉDV Zrt) az ivóvíztermelés súlypontját egyre inkább a Duna vízét átszűrő part menti kutakra helyezte át. Végül a tokodaltárói vízműnél a karsztvíz kiemelése 2001-ben megszűnt.

A mai, modern szivattyúállomás egy részlete  (patronszivattyúk, klórozó tartállyal)

 Az elmúlt másfél évtizedben azonban újfent bebizonyosodott a felszíni vízfolyások által táplált kutak sérülékenysége. Igaz, erre már a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer tervezett megvalósítása idején felhívták a figyelmet a vízügyes szakemberek. A térségben az addigi egyetlen vízkivételi lehetőséget az Esztergomnál üzemelő parti szűrésű dunai csáposkutak jelentették, amelyek kiváltására egyre nagyobb igény mutatkozott. A dorog–esztergomi térséget érintő legutóbbi szennyezés 2004-ben következett be, amikor a dorogi hulladékégetőből nagy mennyiségű mérgező anyag jutott a Kenyérmezei-patak közvetítésével az esztergomi Kis-Duna-ágba. Tulajdonképpen ez adta a végső lökést, hogy a karsztvíz-kérdést újra elővegyék.

 A 2004-ben megfogalmazott tervek a tokodaltárói vízbázis újranyitására 2007-re váltak valóra. Ám az újranyitás a több mint százéves bánya esetében nem volt zökkenőmentes, a 3700 méter hosszú táró kiépítése, illetve felújítása számos problémát okozott. Például a vágatok 2001-es lezárását követően a táró felsővezetékeit illetéktelenek vandál módon leszaggatták, a sínpályát megrongálták, ellehetetlenítve a korábbi bányamozdony használatát. A faácsolatok és támok több helyen is elkorhadtak, beszakadtak. A korábbi csővezetékek elöregedtek, és a szivattyútelep is felújításra, újraépítésre szorult.

Harc a feltolakodó karsztvízzel

A másik problémakört a karsztvíz rohamos emelkedése jelentette. A dorogi szénbányák bezárásával értelemszerűen a bányászathoz kapcsolódó vízmentesítés is megszűnt, következésképp a karsztvízszint rohamos ütemben emelkedni kezdett. A korábban szárazon lévő védművek – zsilipek, tolózárak stb. – víz alá kerültek, a 2007-es megnyitástól napjainkig a vízoszlop mintegy 10 métert emelkedett!

Falmosás a hasadékbarlang alsó részében

 A vízkiemelést végző cég vezetője, Hajnáczky Tamás elmondta: „a karsztvíz közvetlen kiemelését napjainkban az Ágnes- és a IV/c-ereszkében lévő 200 milliméteres csővezetékek végén lévő tolózárakhoz kapcsolódó előtétszivattyúk végzik. Ezek a jelenlegi víznívóhoz képest körülbelül 20 méteres mélységben találhatók, s a tárószinten elhelyezett patronszivattyúkra közvetítik a vizet. Az utóbbiak azután több irányba küldik fel a vizet a közvetlen lakossági felhasználást szolgáló vízművek tárolómedencéibe. Éves szinten 2 400 000 köbméter kiváló minőségű karsztvíz kiemelése valósul meg.”  A víz tisztaságára annak palackozhatósági engedélye a garancia, amelyet „Nóra” márkanéven védtek le (egyelőre palackozás még nincs a térségben). A vízbázis távműködtetését programozható, automatikus vezérléssel és villamos felügyeleti rendszerrel, optikai kábelen történő adatátvitel segítségével oldották meg az üzemeltetők.

Rejtett képződmények nyomában

A laikus olvasó a bányákat általában valamilyen ásványkincs kitermelésével azonosítja, jóllehet a gazdasági szerep mellett a tudományos jelentőségük sem elhanyagolható.

 A kutatófúrások és a tényleges bányaművelés által feltárt kőzetrétegek, az azokban megbújó esetleges fosszíliák, fosszilis vizek stb. rengeteg értékes adathoz juttatják a geológusokat, hidrológusokat, paleontológusokat, klímakutatókat és még jó néhány tudományág képviselőit nagy általánosságban bolygónk, de közvetlen környezetünk felépítéséről, jelenségeiről is.  A dorogi térség bányavágatai bővelkednek különlegességekben, amelyek között előkelő helyen említhetjük a bánya természetes üregeit: a kavernáit, vagy ha úgy tetszik, barlangjait.

Letisztított kalcitképződmények 

 Venkovits István hidrológus, a Magyar Hidrológiai Társaság 1949. március 30-i ülésén tartott előadásában 10 barlangot említ ebből a térségből. Tekintettel arra, hogy a bányaterület nagy része manapság már nem látogatható, illetve legtöbbjük mélyen, a jelenlegi karsztvíz szintje alatt található, nehéz feladat ezek helyének pontosítása, beazonosítása. Mivel kizárólag a tokodi altáró használható, az ebből feltárt és még napjainkban is szárazon lévő hasadékok tanulmányozásából kaphatunk képet ezek formakincseiről.

 Najainkban két jelentősebb barlangot láthatunk itt, mindkettőt a jelenlegi szivattyúállomás szomszédságában. Tulajdonképpen egyetlen ferde irányú hasadék mentén képződött barlangról beszélhetünk, amelyet a kőzetrepedés beszűkülése két részre osztott, így megközelítésük is két különböző irányból lehetséges. A Venkovits által elnevezett üregek közül a jól beazonosítható Ágnes-kősiklói–barlang tulajdonképpen a hasadék felső barlangja, míg a hasadék alsó szakaszát külön néven nem tudtuk azonosítani a szerző által megjelölt üregek egyikével sem.

 Ezek a barlangok elképesztő szépségű képződményekkel büszkélkedhetnek. A felső szakaszban főként az aragonit, az alsó részen a kalcit jellemző. Sajnos, mindkét barlang erősen károsodott, vélhetően még a bányászok törték le és hordták el az ásványkincseinek nagy részét. Szerencsére a megmaradt kristályok még mindig ámulatba ejtik a látogatót. Különösen a dorogi Benedek Endre Barlangkutató Egyesület (amelynek e cikk szerzője is tagja), valamint a vízbázis munkatársai által 2017 januárjában végzett barlangtisztítás után mondható ez el, amikor is a porral erősen szennyezett alsó hasadék falfelületeit tisztították le nagynyomású mosóberendezésekkel.

 A felső hasadék aragonitképződménye

(HAJNÁCZKY TAMÁS, SZILVAY ATTILA ÉS A SZERZŐ FELVÉTELEI)

Fél dunántúlnyi közlekedőedény

A tokodaltárói vízbázis alatt található vízkészlet védelme nem kizárólag helyi ügy, hiszen a karsztrendszer a víz számára nagy területen átjárható, amit a víz ki is használ, hiszen állandó körforgásban van. Ez általában igen lassú ütemű. Tudományos vizsgálatok igazolták ennek a vízkészletnek a korát: a legfiatalabb minta 50 évesnek, míg a legidősebb 11 ezer évesnek bizonyult!

 Érdekes összefüggésekre derült fény a karsztvízszintek változásának elemzésekor. A Tokod–Dorog térségben is megtalálható vízkészlet a Tapolcai-medence víztároló rendszerével mutat szintbeli azonosságot, azzal azonos időben azonos vízszintet mértek rendre, bizonyítván, hogy a Dunántúli-középhegység alatt egy összefüggő hatalmas vízlencse húzódik. Ezért is fontos tisztában lennünk azzal, hogy az esetleges karsztot fenyegető szennyezések megakadályozása nem csak helyi érdek.

 LIEBER TAMÁS

 

2017/16