Előfizetés a lapra

A Valjean-effektus

éhség, Jean Valjean, lélektan, lélektani lelemények, pszichológia

2021/01/11

Victor Hugo A nyomorultak című regényének főhőse, Jean Valjean becsületes ember, egyszer mégis ellop egy vekni kenyeret. Mi vihet rá egy máskülönben tisztességes embert, hogy effélét tegyen? Nem is kell ismerni a regényt, hogy rávágjuk: az éhség. És valóban, végső soron Valjean motivációja is ez, bár ő nem saját maga akar jóllakni, a kenyeret azért emeli el, hogy nővére éhező gyermekeinek ennivalót szerezzen.

Hugo ezzel egy alapvető pszichológiai jelenségre mutat rá: szervezetünk belső, „zsigeri” állapota nagy hatással van viselkedésünkre és gondolkodásunkra. Lélektani kutatásokból tudjuk, hogy testünk pillanatnyi szükségletei befolyásolhatják a memóriát, az együttérzést, sőt még azt is, ahogyan a fizikai világot érzékeljük. Ez utóbbira utal például az az érdekes kísérlet is, melyben a szomjas emberek fizikailag közelebbinek ítélték a vizes palackot, mint az ugyanolyan távolságra levő, de az ivás szempontjából közömbös tárgyakat. Ez a részrehajló becslés abban is megmutatkozott, hogy a résztvevők közelebbre dobták a babzsákot, ha a palack távolságát kellett jelezniük.

Vajon szervezetünk szükségletei erkölcsi érzékünket is képesek átállítani és hajlamosabbá tesznek minket a csalásra? Elanor F. Williams és munkatársai erre kerestek választ azzal a kísérletsorozattal, mellyel az általuk Valjean-effektusnak elnevezett jelenséget vizsgálták. A név nem egészen pontos, hiszen – amint már említettük –, Valjean nem saját szükségleteinek kielégítése, hanem mások megsegítése érdekében lopott, de attól még a jelenség lényege világos.

A kutatók egy egyetemi étkezde közelében, ebédidő táján szólítottak meg mintegy száznegyven arra járót azzal, hogy részt vennének-e egy marketingkutatásban. Természetesen a pszichológusok valójában nem termékeket akartak tesztelni, de ez a fedőtörténet kitűnő alkalmat adott, hogy a megmutassanak résztvevőknek egy kis, gusztusos megjelenésű „nasicsomagot”. Ez egy kis zacskó csipszet, egy müzliszeletet, egy minicsokit és egy mentolos cukorkát tartalmazott. A megszólított diákoknak és egyetemi dolgozóknak azt kellett meghatározniuk, mennyit volnának hajlandó fizetni a csomagért, ha kapható lenne a büfében. Ám nemcsak erre kellett válaszolniuk, hanem arra is, hogy éppen mennyire éhesek, szomjasak, mikor ettek utoljára. Mint kiderült, a megszólítottak között volt, aki éppen éhesen ebédelni indult, és volt, aki már jóllakottan távozni készült, így a résztvevők változatos értékeket képviseltek a pillanatnyi éhséget jelző skálán. Végül a kutatók átadtak a résztvevőknek egy átlátszó tetejű poharat, melyben egy dobókocka volt. Mindenkinek azt mondták, megrázhatja a poharat, és ha a kockán páros szám jön ki, megkapja ajándékba a nasicsomagot. A kutatók jól láthatóan elfordultak és nem figyelték, hogy a kocka melyik oldalára esik; az eredményt csak a résztvevő közlése alapján jegyezték fel. Ez remek lehetőséget teremtett a válaszadóknak az észrevétlen csalásra.

A nyerés esélye 50% volt, ám a résztvevők 76,5%-a jelentette azt, hogy sikerült páros számot dobnia, nyilvánvaló tehát, hogy jócskán akadtak, akik „szépítettek” a kockadobás valós eredményén. Az igazán érdekes azonban az volt, hogy az éhség szintje egyenes arányban állt a „nyerés” valószínűségével, ami azt jelenti, hogy a jóllakottakhoz képest az éhes résztvevők sokkal nagyobb arányban csaltak, hogy megszerezzék a csábító ennivalókat.

Mivel az erkölcsös magatartás is a haszon és a kockázat arányának értékelésén alapul, elképzelhető, hogy a testi szükségletek miatt az egyenlet felborul. Az éppen felértékelődött dolgok – például az éhes ember számára az élelem – megszerzése fontosabbnak tűnik, mint a szégyen és a büntetés kockázata, amelyet egyébként – jóllakottan – nem vállalnánk.

Mannhardt András

2020/46