Előfizetés a lapra

A tájban rejlő szépség

élettelen természettudomány, esztétika, OTKA, szépség, táj, társadalomtudomány, természet

2014/12/08

A tájakban rejlő szépség eredete régóta foglalkoztatja az embereket. Már az ókori filozófusok is elmélkedtek természeti környezetünk sokféleségéről, s annak esztétikai vonatkozásairól, miszerint a környezetünkben lévő táj, illetve az abban megtalálható objektumok mennyiben és miért tekinthetők szépnek, esetleg csúnyának.

Bükkerdő és egy gótikus templom főhajója

Vajon ha egy tájat „szépnek” vagy „esztétikusnak” találunk, olyan minőséget tulajdonítunk-e neki, amelyet önmagában birtokol, vagy pedig olyat, amivel csak mi ruházzuk fel? Mindenekelőtt magának az esztétikának a fogalmát kell tisztáznunk, éppen a tájesztétika sajátos szemszögéből tekintve. Az esztétika fogalmának meghatározása már önmagában számos problémát vetett fel az évszázados viták során és manapság is gyakran egymással ellentmondó vélemények hangoznak el. Egyáltalán tudomány-e az esztétika, vagy csak szubjektív vélekedés az állandóan változó ízlésdivatok mentén? Az ilyen kétkedő álláspont azért tud időről időre felmerülni, mert az esztétika mindig valamilyen ideálhoz viszonyítja vizsgálatának tárgyát, azaz megközelítési módja alapvetően különbözik például a fizika vagy a geológia nyilvánvalóan objektív tényekre épülő kutatásaitól.

 Az esztétikának ugyanakkor nemcsak a tudomány értői, a szépségről elméletileg gondolkodók számára van jelentősége, hanem azok számára is, akik csupán élvezői, esetleg kritikusai az emberi alkotásoknak vagy a természetes szépségnek. Értékelő tudományként megállapításai át meg át vannak itatva érzelmekkel. Egyszersmind azt tapasztaljuk, hogy az értékelő normarendszer egyáltalán nem tekinthető stabilnak, mert az idők során igen gyakran megváltozik. Így az esztétika tudományos megállapításainak egy jelentős része koronként, a művészeti stílusok váltásaikor időről időre megszakad, esetleg visszatér egy régebbi kor elképzeléseihez vagy éppen teljesen új alapokra helyezkedik.

A természeti szépséget alapvetően nem művész alkotta. Hogy mégis belelátunk a természetbe valamiféle művészeti tartalmat, annak az is lehet az oka, hogy a természet hasonlít valamilyen ismert művészi formához, például egy bükkerdő templombelsőre emlékeztet. Az egyes természeti objektumok formáinak a művészi alkotásokhoz való hasonlósága tu­lajdonképpen ritkaság. Általában az történik, hogy a természeti formák ugyanúgy kiváltanak közvetlen érzéseket, mint a művészi alkotások. Ami a természetet illeti, leginkább a méretek, a ritmus, a fény és árnyék, a geometriai szabályosság és a felületek simasága vagy éppen érdessége hatnak ránk. A természeti formákban meglévő esztétikai jeleket tehát nem valamiféle alkotó helyezte el, azok a befogadó – aki a természeti szépség felfogásakor saját korának és kultúrközösségének esztétikai nyelvét használja – beleérzéséből adódnak.

 Ebből következően azt láthatjuk, hogy a természeti szépség értékelése is másképp alakult a különböző korokban és kultúrákban. Ezért, noha a természeti formák megalkotásában a művészeknek semmiféle szerepük nincsen, a természeti szépség befogadásakor, értékelésekor mégis érvényesül a művészetek hatása. Mondhatjuk: a természeti szépség élvezetére maguk a művészek tanítják az embereket. Ha mással nem, akkor azzal, hogy művészeti alkotásként – tájképként – megörökítik azt.

 Homokdűnék, homokfodrok és homokcsúszás a Szaharában

 A visszavágyódás a természetesség világába a XVII. századi szentimentalizmus idején jelentkezett először, s ennek örökségeként a XIX. századtól napjaink társadalmi tudatáig szintén fontos szerepet kapott és kap ma is. A természet utáni vágy Rousseau „vissza a természethez” jelszavától kezdve egészen a modern turisztikáig és környezetvédelmi mozgalmakig terjed. (A rousseau-i gondolat jelentése tágabb értelemben: „vissza az ősi gyökerekhez”, illetve „vissza az ősi természeti törvényekhez”.) A művészetben a valódi kivonulást a természetbe a plein air irányzat festőinél figyelhetjük meg a XIX. század második felében.

 A mesterséges környezetben élő embert a természet szépsége és „szabadsága” iránti vágy arra sarkalja, hogy minél több időt töltsön a szabadban és élvezze a táj idilli hangulatát. A városi élet zajától, füstjétől, kő- és betonrengetegétől szinte menekül az ember, hogy feltöltődhessen egy erdő mélyén vagy másutt a végtelen tájban. Ám ez a találkozás a természettel valójában csak kirándulás és nem végleges visszatérés. Az ember túlságosan elkényelmesedett, már nem, vagy csak nehezen tudna lemondani a civilizáció nyújtotta kényelemről, illetve ha visszatérne, át is alakítaná azt a környezetet, ahová épp a civilizációból menekül.

Sivatagi sziklakatedrális

Az emberi tevékenységtől mentes, szűz természeti táj a mai ember számára már nem jelent barátságos környezetet. Ennek hátterében az ősidőkből származó ösztönös félelmünk áll: félünk az ismeretlen természeti jelenségektől, a vadállatoktól. Ugyanakkor az emberiség több évezredes természetátalakító munkája eredményeként napjainkra már szinte alig maradt olyan terület, amely az emberi tevékenység által érintetlen lenne – még a magashegységek, sivatagok, dzsun­gelek, óceánok sem.

Kopár sziklahavasok és festői tó a Bajor-Alpokban

Nehéz elhinni, hogy a ma oly közkedvelt, tájképi értékekben gazdag hegyek az európai embernek kétezer éven át csak nyűgöt, fáradságot jelentettek, hiszen terméketlenek voltak, és a közlekedésnek is útjában álltak, ráadásul banditák, vadállatok menedékhelyét jelentették.

 Ezért amikor a XVI. és XVII. századi köznapi utazók átkeltek az Alpokon, eszükbe sem jutott, hogy gyönyörködjenek a látványban. Kis túlzással, az ember hosszú ideig észre sem vette a tájat (a természetet) mint a szépség forrását. Mindez addig tartott, amíg a saját maga által teremtett mesterséges környezete, a civilizáció el nem választotta, ki nem ragadta belőle.

 Geometrikusan szerkesztett franciakert

A természeti táj látványának közvetlen befogadása mellett egy-egy részlet, természeti tárgy szépségének megélése hasonlóképpen történik, mint a művészeti tárgyak esztétikai befogadásának folyamata. Így ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, a természeti tárgyat – látszólagosan vagy éppen valóságosan – keretbe kell helyeznünk (virágot a vázába, az érdekes követ, faágat megfelelő talapzatra helyezzük, a megkapó szépségű tájrészletet pedig megkomponálva fényképezzük le). A kiemelés tehát fontos feltétele lehet a természeti szépség kibontakozásának. Ezt legtöbbször maga a befogadó személy végzi, s ezáltal hasonlatossá válik az alkotó művészhez, hiszen a művészi alkotás is gyakran abból áll, hogy akár egy eredetileg nem esztétikai rendeltetésű tárgyat kiemelünk (elrendezünk). A „képkivágás” révén hozunk létre művészi értéket (például ikebana).

A szabályosságot nélkülöző angol tájképi kert

Természeti környezetünkben mindenütt fellelhetjük az emberi beavatkozás nyomait a telepített erdőktől a mezőgazdasági területekig, a geometrikusan tervezett, nyírt növényekkel beültetett franciakertektől a szentimentális tájképeket valóságos növénydíszletekbe átültető angolkertekig, parkokig. A kert – noha alapvető eszközei természeti elemek, mesterséges kompozícióba rendezve – mint humanizált természet, az emberi mondanivaló közvetítésére szolgál. Legtöbbször valamilyen épülethez kapcsolódik, így maga is az építészeti környezet részévé válik.

 A környezetben található építészeti alkotásokban meglévő esztétikum a természeti szépséggel együtt, egymástól gyakran elválaszthatatlanul jelenik meg, egymás esztétikai értékét növelve. A természet az építészetben a naturális anyagok – terméskő, fa stb. – felhasználásában mutatkozik meg. A házak, lakások belső terében is szükségünk van a természet érzékelésére, amit a természetes építőanyagok mellett a különböző növények (miniatürizált fák, másképpen a bonsai-ok, egyéb szobanövények vagy vágott virágok), de akár a kandallóban lobogó szabad tűz látványa is felidéz. Előfordul, hogy a természet látszólag közvetlen kapcsolatot alakít ki a belső térrel oly módon, hogy csupán egy üvegfal van köztük. Így a belső tér komfortérzetével egy időben a külső szabad természet látványában is gyönyörködhetünk.

A nagyvárosok kialakulásával párhuzamosan egyre távolabb került a városi ember a természettől. A korábbi parkokat beépítették, helyüket háztömbök, parkolók foglalták el. Pedig a zöld növényzet pszichikai hatásaihoz szorosan kapcsolódik az esztétikai funkció.

 

Természettel körülvett városkép

Bár egy fa önmagában is lehet szép, mégis különös hangsúlyt kap egy épület előtt, ahol feloldja a tégla- vagy betonépítmény látványát, mintegy keretbe foglalva azt. Nem véletlen, hogy egy városlakó számára sokat jelent akár egyetlen fa is a mesterséges környezetben, sőt, az egyre szebbé válik a szemében, ahogy idővel terjed a beton a lakókörnyezetében. Éppen ezért a modern településrendezés fontos feladata a zöldterületek városon belüli arányának növelése, ezáltal egy élhetőbb környezet kialakítása. A nagymértékű beépítettség miatt ez gyakran tető-, terasz- vagy függőkertek kialakításával valósítható meg.

Modern épületek beültetett teraszokkal (A SZERZŐ FELVÉTELEI)

 

 A városkép egy olyan tájkép, ahol a mesterséges elemek (épületek, utak stb.) uralkodnak a természeti elemekkel szemben. A városképet meghatározó természeti elemek – például hegyvonulat vagy hegycsúcs, kilátás a közeli folyóra, az utcákat szegélyező fasorok – mégis fontos kompozíciós elemei a városképnek.

 Az építészet és a táji környezet kapcsolata a társadalom kulturáltsága fokmérőjének tekinthető. Hangsúlyozni kell azonban, hogy nem minden rossz (csúnya), amit az ember épített, és korántsem reménytelen a természetes és épített világ egyensúlyának megteremtése.

 KARANCSI ZOLTÁN

OTKA K-81374

PUB-I 113547

2014/46