Előfizetés a lapra

A segítségnyújtás árnyoldala

lélektan, lélektani lelemények, pszichológia, segítségnyújtás, társadalomtudomány

2015/10/26


A segítségnyújtás nemes gesztus és ugyanakkor hasznos cselekedet, mely teljesen átszövi mindennapjainkat. Egymás segítése nélkül az emberiség képtelen lett volna felépíteni a társadalmakat, és nem lenne mód az általunk emberinek érzett életforma fenntartására sem. Ezért hangzik olyan furcsán, hogy a segítségnyújtás, ez a dicséretes tett meglehetősen sok hátránnyal is jár, ráadásul nem annyira a segítőre nézve – akinek mindig valamilyen kisebb-nagyobb áldozatot kell hoznia –, hanem inkább annak a számára, aki a segítséget elfogadja. A két fél ugyanis belekényszerül bizonyos szerepekbe: aki a segítséget nyújtja, az erősnek, kompetensnek, sikeresnek tűnik és ő van feljebb a hierarchiában, aki viszont a segítséget elfogadja, az szükségszerűen a rászoruló, hozzá nem értő alárendelt szerepét kapja. Ezért sokan nem szeretnek segítséget elfogadni, vagy ha elfogadják is, elkezdenek ellenszenvet táplálni az iránt, aki segített nekik. Úgy érzik, hogy a másik a segítségnyújtással szinte megalázta őket, mert nyilvánvalóvá tette az egyetlőtlenségüket. A segítséget elfogadó személyek önértékelése, saját kompetenciájába vetett hite észrevehetően csökken.

A VU University Amsterdam két munkatársa, Katherina Alvarez és Esther van Leeuwen szeretett volna olyan módszert találni, amellyel a segítségnyújtás negatív hatásai csökkenthetők. Kutatásukról a Journal of Applied Psychology című folyóiratban közöltek beszámolót; itt ismertetik azt a kísérletüket, melybe 87 egyetemistát vontak be. A diákoknak önálló munkával matematikai-logikai rejtvényeket kellett megoldaniuk. Ha nem ment a megoldás, kérhettek egy segítőkártyát, amit a kutatók állítása szerint egy másik egyetemista készített korábban. A kártyán vagy már a kész megoldás szerepelt, vagy valamilyen ötlet arra vonatkozóan, hogyan érdemes próbálkozni a megfejtéssel. Ez a kétfajta segítség nagyon eltérő, ezt az a mondás is jelzi, mely szerint „nem halat kell adni, hanem hálót”. Ha halat, vagyis kész megoldást ad valaki, azt függőség-orientált segítségnyújtásnak hívják, ha viszont olyan segítséget nyújt, ami a másik személyt a probléma önerőből való megoldásához viszi közelebb, azt autonómia-orientált segítségnek.

A diákok egy részének azt mondták, hogy majd ha végeznek a rejtvényekkel, akkor ők is készíthetnek segítőkártyákat a későbbi résztvevők számára. És valóban, voltak, akik három feladattal kapcsolatban elkészíthették a kártyákat.

Végül a kutatók felmérték, kinek hogyan alakult a saját kompetenciájáról alkotott véleménye. Először is nyilvánvalóvá vált, hogy az autonómia-orientált segítség sokkal kisebb mértékben rongálja az ember önbecsülését, azaz a saját kompetenciáról kialakított vélemény csak kisebb mértékben csökkent. A legfontosabb eredmény azonban az volt, hogy ha az ember továbbadhatja a segítséget, akkor ez helyreállíthatja a saját önértékelését. Azok a diákok, akik maguk is segítségnyújtóvá válhattak, kevesebb negatív érzelmet fogalmaztak meg az általuk felhasznált kártyák készítőjével kapcsolatban, mint azok a résztvevők, akiknek nem volt módjuk másoknak segítséget nyújtani. Az lenne tehát a legjobb, ha a segítség elfogadója maga is segítségnyújtóvá válhatna később, mert így a segítség elfogadását kísérő negatív lelki jelenségek jelentősen csökkenthetők. Természetesen a gyakorlatban ezt nem mindig könnyű megvalósítani, de azért érdemes volna minél többször próbálkozni vele.

Mannhardt András

2015/34