Előfizetés a lapra

A savanyú szederfa

biológia, élettudomány, gyümölcs, növény, szederfa

2014/09/11

A címben említett és mára már szinte ismeretlenné vált, egyedien finom nyári gyümölcsünkre a reflektorfényt azért is érdemes ráirányítani, mert a hazánkban jóval gyakoribb fajtestvére, a Mária Terézia óta a selyemhernyó-tenyésztés miatt elszaporított fehér eper/ szederfa egyre ritkábban fordul elő manapság. Így aztán a végképp elfeledett régi gyümölcsünk, a Jézus által is emlegetett fekete eperfa emlékét még nehezebb felidézni.

Alighanem a „legtöbbször összekevert hazai gyümölcsnevek” címkét a következő négy név érdemli ki: szamóca, eper, eperfa és szeder. A címben szereplő savanyú szederfa vagy eperfa (Morus nigra) különböző elnevezéseiben népünk részben a fa termésének színére, részben a fa eredetére utal: nevezik fekete szeder- vagy eperfának, savanyú szederfának, de balkáni, melegebb vidékről való származására utalva török szederfának, aztán elsősorban a Dunántúlon, különösen a Balaton-felvidéken, bécsi szederfának is. Az ojtott szederfa megjelölés a nagy gyümölcsű változatok továbbszaporításának módjára, míg a borszederfa elnevezés – mint Jávorka Sándor is írja a Magyar flóra című művében – arra utal, hogy levével a vörösborokat festették sötétebb színűre.

 A legokosabb fafaj

Lévén e sorok írója veszprémi, a Balaton-felvidéken tudta legjobban kutatni ezt a rejtélyes fafajt, így ebben az írásában a savanyú szederfa elnevezés mellett marad. Nálunk általában alacsony növekedésű, 6–8 méter magasra nő csak meg. Zömök, erős ágakra és törzsrészekre tagolódó koronát nevel. Levelei többnyire mélyen szíves vállúak, fűrészes fogas szélűek, kemény tapintásúak, felső felületükön szőrösek, érdesek. Igen késői lombfakadású, ezért is nevezte Plinius már az ókorban a „legokosabb fafajnak” (sapientissima arborum), ugyanis mindig elkerüli késői fakadásával a megkésett fagyokat.

 Igen idős Balaton-felvidéki példányai több irányba szerteágazóan szétálló koronát mutatnak, s részben ebből adódóan a viharok és a hó nyomása miatt legtöbbször a fő törzs is többfelé hasad. E hatalmas sebek ellenére (amelyek lassan begyógyulnak és beszáradnak) a 150–200 éves fák egészséges, erőtől duzzadó ágakban végződő, harsogóan zöld lombú koronában termik június végétől szeptember elejéig az értékes, 2-4 centiméter nagyságú, mindig igen rövid kocsányú, csillogóan sötétbíbor–fekete gyümölcsüket. Van olyan idős példány is, amelynek törzse a viharok miatt szinte teljesen „eldőlt”, a föld felszínével mindössze 45 fokot zár be.

  Duhamel du Manceau dendrológiájának metszete 1835-ből

 A savanyú szederfa tulajdonképpen váltivarú növény, tehát egy fán belül az ágakon szabálytalanul váltakozva csak termős és csak porzós virágzatok helyezkednek el. Termése, azaz az ehető rész nem más, mint húsossá vált lepellevelek összessége. Ennek a vonzóan savanykás-édes, húsos-leves termésnek köszönheti a savanyú szeder, hogy már az ókorban, a Római Birodalomtól Indiáig termesztették és élvezték kitűnő gyümölcsét. A szakirodalom általában Iránt, Közép-Ázsiát jelöli meg őshazájának. Sajnos azonban nem tudnak még a leghozzáértőbb botanikusok sem rámutatni a térképen egy országra, vidékre vagy hegyvonulatra, ahol tényleg tömegesen vadon terem a savanyú szeder. Kazimierz Browicz lengyel dendrológus, aki hosszú évtizedekig a terepen is kutatta Görögország, Anatólia, Irán, Pakisztán és Afganisztán fás növényzetét, egy külön tanulmányt szentelt ennek a kérdésnek. Végezetül arra jutott, hogy „a több ezer éves termesztés folytán az őshaza eredete bizonytalan”.

 Mindenesetre az afgán Hindukus völgyeiben, a türkmén–iráni határon lévő hegység, a Kopet-Dag előterében, valamint a Kaspi-tengert Irán felől határoló Elburz erdős lankáin és az iráni Azerbajdzsán területén vadon többen is találtak és leírtak Morus nigrákat. És akkor honnan eredeztessük a hideg telű Anatólia folyóvölgyeiben itt-ott egyesével előforduló hatalmas, öreg savanyú szederfákat, például Ankarától délre vagy a meleg telű szír hegyekben 1000 méter felett megtalálható példányokat? Mert az Ó- és Újszövetség könyveiben is megleljük a fa nevét, tehát a Szentföldön is elterjedt volt már Krisztus előtt. Jézus is említi egy helyen az egyik példabeszédében: „Az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet.” Az Úr így válaszolt: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok az eperfának: szakadj ki tövestül és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedni fog nektek.” (Luk. 17.5-6.)

 

Fái eper

Fontos tudni, hogy a „fái” (fán termő) eper- vagy szederfa nem azonos a hibrid eredetű, nagytermésű, széltében termesztett földi eperrel, más néven szamócával (Fragaria x ananassa). Ám nem azonos az árokpartokon gyakran előforduló, tüskés indájú, földön kúszó, szürkéskék termésű hamvas szederrel (Rubus caesius) sem. Ugyancsak szeder névvel illeti a magyar nyelv az 1-2 méter magasra megnövő, vastag, erős hajtású, tüskés bokor formájában megjelenő szeder (Rubus) nemzetség számos faját is (például a leggyakoribb Rubus fruticosus-t). Ezek a szederbokrok erdei parlagokon, legelők szélén fordulnak elő, s finom termést adnak nyár végén a szörpök készítőinek.

H. Bock füveskönyvének illusztrációja, 1595 

Az Alföldön a fává növő Morus nemzetség egyik faja a nép nyelvén eperfa, a Dunántúlon (és Szlavóniában meg a Csallóközben is) ugyanez viszont szederfa névre hallgat. Ez az édes termésű gyümölcsfánk a Morus alba, azaz fehér eper vagy szederfa, amely azonban nem azonos a címben szereplő savanyú szeder vagy eperfával. Sajnos fokozza még a zavart, hogy a hivatalosan fehér eperfának/szederfának mondott fa termése lehet a fehéren kívül halvány vagy sötétlila is. Ez utóbbi szederfát/eperfát az etethető, puha lombja miatt a selyemhernyókkal együtt őshazájából, Kínából csempészték be először a VI. században a Bizánci Birodalomba, majd elterjedt Európa más részeiben is, így a XIII–XV. század folyamán először Dél-Európában, aztán Franciaországon és Németországon keresztül másutt is földrészünkön. Nálunk a selyemhernyó-tenyésztés támogatása és fellendülése miatt a XVIII–XIX. század folyamán a fehér szederfa rohamosan elterjedt, az akác mellett a magyar falvak jellegzetes fájává vált – elsősorban a melegebb délies vidékeken.

 Mindamellett a XIX. század második felében a savanyú szederfáról is feltűnő bőségben cikkeztek a kertészeti-gazdászati újságokban, szóltak róla a szakmunkák. Kivált az oltási problémáiról írtak sokat. Mivel a szederfák ágaiban aránylag vastag bél van, oltásuk, szemzésük ma is problematikus. Ismert volt, hogy a tényleg nagy szemű savanyú szederfát a Morus alba sötét gyümölcsű változatának csemetéibe, oltással szaporították, mert a magról történő vetés nem biztos, hogy hasonló minőségű termést adó fákat eredményezett volna. A gyökfőbe való oltást ajánlja minden szerző, mert a koronába történő oltás után a savanyú szeder sokkal erőteljesebben vastagodik és ugyanitt nagy, labdaméretű csomó képződik a fán, amely a viharok során könnyen eltörhet. A Balaton-felvidéki öreg savanyú szederfákon oltási nyom nem látszik (míg a nagytétényi és a szadai fán hatalmas dudorok vannak), tehát vastag törzsük mag- vagy dugványeredetre utal.

Az oltott példányok jellegzetes dudorai a nagytétényi fa törzsén 

A magyar szaktudomány kiemelkedő egyénisége, Angyal Dezső (1852-1936) kertészeti szempontból több tanulmányában is részletesen ismertette a savanyú szederfát. Leírja, hogy, „még a szőlő égöve alatt is védett, meleg fekvésbe ajánlatos ültetni,... nehogy a fagynak áldozatul essék…. Gyümölcse csemegeszámba megy, amely főleg a tikkasztó nyári hőségben éppen olyan üdítő az emberi szervezetre, mint a délvidékieknek a gránátalma, a narancs, vagy akár a görögdinnye...”

 

Ha a fehér sötétlila

A savanyú szederfa fokozatos térvesztése az első világháború előtt indult el, s a XX. század további évtizedeiben felgyorsult. Az országosan is híres Schrikkel-féle alsótekeresi faiskola 1940-ig szaporította, oltotta ezt a gyümölcsfát, igaz, elég borsos áron (például az 1938/39-es árjegyzékük szerint 4 pengőt kértek egy facsemetéjéért, miközben egy sima magas törzsű almaoltvány 1,2 pengőbe került). Az 1941/42-es évre kiadott alsótekeresi árjegyzékben már nincsen sem édes, sem savanyú szederfa! Valószínű, ezzel a dátummal szűnt meg Magyarországon ennek a nagyon értékes gyümölcsfánknak az intézményes, szervezett szaporítása – ma egyetlen magyar faiskola sem szaporítja.

 A szentkirályszabadjai falumúzeum udvarán a csodával határosan maradt meg a település egyetlen savanyú szederfája

  A hanyatlás folyamatában volt egy másik negatív jelenség is: sajnos még a „tanult” kertészek és erdészek közül is sokan összetévesztették, összetévesztik a sötét gyümölcsű fehér szederfát az igazi Morus nigra-val. Ez történt a XII. kerületi Mártonfa utcában, ahol az önkormányzat 13/1994. (V. 3.) rendeletével védetté nyilvánított egy öreg fát abból a célból, hogy „az ország legnagyobb, 500 centimétert meghaladó törzskörmérettel rendelkező, háromágú fekete eperfája” fennmaradjon. Ez a fa sajnos a vizsgálatunk során a valóságban Morus alba-nak bizonyult, csak a termése édes és sötétlila.

A lovasi öreg fa repedezett törzse

 Az elmúlt években egy országosan híres, erdei fák magvait exportra gyűjtő szakember is rendre összetévesztette a savanyú és az édes eperfákat. Ugyanez történt nemrégen egy Komárom megyei faiskolában is, ahol többezer 1 éves csemetét ajánlottak fekete szederfa megjelöléssel, fényképpel is bemutatva a kínálatot. A képről, a csemeték leveleiről első látásra feltűnt, hogy téves a faj megállapítása. A felsorolt jelenségek és tendenciák elegendőnek bizonyultak egy ilyen veszélyeztetett, ritka gyümölcsfafaj végleges eltűnéséhez.

 

Mindössze tizenegy?

Ezek ellenére nehéz elhinni, hogy a száz év előtti viszonylagos ismertség után ma csak 11 darab létező és élő savanyú szederfa  lenne hazánkban (egy a Tabánban, a régi szerbek lakta házak helyén – amelyről Saly Noémi Budapest-kutató szépen megemlékezik írásaiban –, egy a Kertészeti Egyetem botanikus kertjében, egy Szadán, a Székely Bertalan Ház kertjében és egy a XXII. Kerületben, Budafokon, a Cankótéren, valamint  hét darab a Balaton-felvidék négy falujában. Utóbbiak közül a Lovas községben lévő három fát már évekkel ezelőtt helyi védelem alá helyezte az önkormányzat. Merem remélni, hogy Sopron és Kőszeg szőlőhegyei, a Mecsek, a Mátra- és Hegyalja, a Buda környéki enyhe lankák rejtenek még néhány példányt belőlük, ahogy a felvidéki Bakabánya (Pukanec) környéki szőlőhegyekben is előkerült egy néhány száz, pontosan 715 (!) darabos, különleges morfológiai jegyeket hordozó, idős „szőlőhegyi” állomány, amelyet Morus tyrnavensis néven külön „fajnak” írt le egy szlovák botanikus.

A savanyú szederfa  (felül) és a fehér szederfa (lent) termése, utóbbi kocsánya mindig hosszú 

Több évi kutatásaim során csupán az említett 11-et sikerült „kinyomoznom”. Ez a hihetetlenül kicsi szám minden bizonnyal bővülni fog e cikk megjelenése után, ezért arra kérek minden Olvasót, ha tudnak ilyen igazán savanyú szederfáról, jelezzék (sonnevend.imre@chello.hu), elősegítve ezzel e veszélyeztetett faj védelmét.

SONNEVEND IMRE

 

 

 

 Keretes írásunk:

GANAJOS FÖLDBEN GYÖNYÖRKÖDIK

A szederfa szavunk először az 1395-ben íródott Besztercei Szójegyzékben fordul elő, majd az 1405-ös Schlägli Szójegyzék is tartalmazza, hasonlóan a Murmelius-féléhez, 1533-ból. A nyelvészek szerint az uráli nyelvörökséget felmutató ’eperfa’ elnevezése tűnt fel először a magyar nyelvhasználatban, s ezt követte a szederfa megjelölés.

Az öreg, görcsös, repedezett fák ma is életerős hajtások tömegén hozzák terméseiket

Nyomtatásban magyarul először a Kolozsvárott 1573-ban kiadott, Horhi Méliusz Péter által írt Herbárium-ban olvashatunk a ’szederj fáról’ („mind a fái és földi szederj nyers korában hidegítő…”). Ezt követi az 1667-ben Bécsben kiadott és veretes magyar nyelven ránk maradt hatalmas kertészeti szakmunka, a Lippay János jezsuita, nagyszombati érseki főkertész (1606-1666) által írott ’Gyümölcsös kert’ majd öt oldala a ’Szederj fárúl’. Ebben a gyógynövényként és élvezeti gyümölcsként is használt szederfáról egyebek között a következőket jegyzi meg: „a feketének [szeder] sokkal jobb ízű édes savanyúcska, nagyobb, levesebb gyümölcse vagyon, mint a fejérnek,…a fája is temérdekebb, darabosabb”. Aztán „a szedry (!) fa igen szereti a meleg helyet, … ellenzi a hideget, ...jó puha és ganajos földben gyönyörködik.”

 

2014/36