Előfizetés a lapra

A Notre Dame bontásra ítéltetett

egyház, forradalom, francia, Notre Dame, társadalomtudomány, történelem

2014/11/27

A legnagyobb belmagassággal büszkélkedő francia székesegyház városának, Beauvais-nak a polgárai a forradalom előtti esztendő során teleírt panaszfüzetükben közhelyként rögzítették: „Egy vallástalan nép mihamar erkölcstelen néppé válik.” A vallás iránti igényük ebben a mondatban egyértelműen megfogalmazódott.

A francia egyház és papság helyzetében a forradalom idején egy szűk esztendő alatt bekövetkezett változás közel sem az államtól való függetlenedést, az attól történő elválasztást célozta, ellenkezőleg! A megmaradt és működő egyházi intézmények fokozottan rászorultak a nemzet nagylelkűségére, a független, rendi állapotát elveszített papság elszegényedett, anyagi függőségben élő hivatalnok réteggé vált. Az ország világi intézményrendszerében bekövetkezett vagy beteljesítendő változások számtalan ponton érintették vagy érinteni fogják az egyházi életet.

Virágárus a párizsi Notre Dame előtt (Ezgéne Galien Laloue festménye)

Az 1789. augusztus 4-ről 5-re történt, intézmények-törvények sokaságát szökőár módjára elpusztító alkotmányozó nemzetgyűlési akarat kigondolói és kivitelezői mindezt előre tudták vagy legalábbis sejtették. Ezért késlekedés nélkül, 1789. augusztus 20-án létrehozták az Egyházügyi Bizottságot, amelynek létszámát a következő év február 7-én 30 főben rögzítették. Az újításokat pártoló plébánosok, leendő alkotmányos püspökök mellett a világi és egyházi jog kiváló szakemberei kaptak helyet e bizottságban, és hamarosan munkához láttak. A papság polgári alkotmányának megfogalmazására vállalkoztak, eleve föltételezvén, hogy csakis külső, ám múlhatatlanul fontos változásokat javasolnak megszavazásra. 1790. április 21-én szóvivőjük, a párizsi Louis-Simon Martineau házasságjogász kijelentette, hogy a római, katolikus és apostoli vallásnak hit- és erkölcsbeli tanítása semmi változásnak nem nézhet elébe, ám a törvényhozás külső reformjait el nem kerülheti. Kérdéseivel jelezte a változások területeit: „Mely egyházi hivatalok és címek maradjanak, vagy szűnjenek meg? Miként töltendők be az egyházi hivatalok? Milyen ellátmányba részesüljenek a vallás különféle szolgái?” Az egyháziak polgári alkotmányának 82 cikkelye e három területet fedte le, az utolsó 7 pedig a helyben lakás kötelezettségét tárgyalta. Összességében a kérdésekre adandó feleletek külsődlegesnek és lelkiismereti döntést nem igénylőnek tűntek, ám végleges szövegezésükben és együttesükben annál több gondot okoztak az egyháziaknak.

 A nemzetgyűlés 1790. február 26-án elfogadta az új megyebeosztást, az egységes közigazgatást előmozdítandó. Az előzetes tervekben a megyék száma 80 és 120 között ingadozott, végül a képviselők 83 mellett döntöttek. Mindez kihatott a francia egyház területi beosztására, mert az 135 egyházmegyét ölelt fel. A törvényhozók egyszerű és átlátható szerkezetűvé akarták tenni az egyházi intézményrendszert is, miszerint a megyehatárok legyenek az egyházmegyék határai, egy plébániához pedig 6000 hívő tartozzon; a püspökségek közül 10 legyen érsekség és több püspökség alkossa az érseki tartományt. Ennek egyenes következménye volt a püspökök-érsekek bő egyharmadának feleslegessé válása, a kis plébániák összevonása, a nagyok felosztása. A változtatás sok esetben indokolt volt, ám a döntések az érintett személyek megkérdezése, az érdemi átalakító munkába való bevonása nélkül történt.

Választott püspökök?

A kánonjog a pápának tartotta fenn az egyházmegyék alapításának, megszüntetésének jogát. A püspököket többé nem a pápa nevezi ki, hanem a Nemzet megyei gyűlései, megválasztásuk minden szavazati joggal rendelkező (akár nem katolikus) polgár közbejöttével történjen, a plébánosoké ugyancsak ezen a módon, egy közigazgatási fokkal lejjebb, járási szinten. Minden hagyományos egyházi testület, kezdve a káptalanokon, megszűnt, s ezekkel együtt eltűntek az egyházi címek, rangok és a velük járó javadalmak, amelyek az egyházi méltóságok jövedelmét s megélhetését szolgálták. Az egyházjog hosszú évszázadok során kidolgozta az egyházi tisztségre testületek által történő választások rendszerét, kánonjait; tehát a választás önmagában nem jelentett volna gondot. Ám annak a szereplői, mikéntje annál több problémát rejtettek magukban. Az arra jogosult választó testület az államnak való, nagyfokú alárendelődést elősegítette; s az a tény, hogy állampolgári jog alapján más vallásúak is beleszólhattak a katolikus egyház hierarchikus életébe, mindenki számára példa nélküli újdonság volt.

A Saint Chapelle Párizsban 

A polgári alkotmány tehát alaposan átrendezte az egyház és az állam kapcsolatát. Ám a helyi egyház és az egyetemes egyház közötti, eddigi kapcsolat is módosult, mi több, sérült. Az új törvények szerint a polgárok által megválasztott püspök nem fordulhat megerősítésért az egyetemes egyház látható fejéhez, a pápához, beiktatását az illetékes érseki tartomány főpapja végzi, miután két szomszédos egyházmegye püspökeivel együtt a megválasztott papot részesítette az egyházi rend teljességében, vagyis püspökké szentelte. A választott püspök a pápával igazhitűségének bizonyítása végett írásban veszi fel a kapcsolatot és a Rómába küldendő hitvallása egyúttal a vele való közösséget is kimeríti.

A nép lelki jóléte

Jóllehet az 1682-ben megfogalmazott gallikán cikkelyek a francia egyháznak erősen nemzeti jelleget adtak, ám a királyi hatalom helyett az államnak történő, ekkora fokú, önkéntes alárendelődés lehetősége megrettentette a józan gondolkodású egyházi képviselőket. Aix-en-Provence képviselője, érseke, Jean-de-Dieu Raymond de Boisgelin lett a szószólójuk és május 31-én nemzeti zsinat összehívását kérte-javasolta, hogy az tárgyalja meg Őfelsége, a király megbízottjai jelenlétében és közbejöttével a szükséges egyházi reformokat, valamint hangolja egybe „a vallás érdekeit és a nép lelki jólétét a Nemzet politikai és polgári érdekeivel”. A nagy műveltségű párizsi jogász, Armand-Gaston Camus azonban kijelentette, hogy az egyház és egyháziak alárendelése a Nemzet szuverén tekintélyének és hatalmának egyszerre szükséges kötelesség és igazi szeretet- cselekedet, mert így a hívő polgártársak nem válhatnak visszaélések áldozataivá az elkövetkezendőkben.

 Az egyháziak ellátmányát illetően Maximilien Marie Isidore Robespierre az evangéliumi szegénységet tartotta illőnek a francia klérus életvitelét illetően. A püspök évi 10000 livre-t, a plébános ennek bő nyolcadát, 1200 livre-t kapott volna az államtól fizetségül. Jacques de Cazales képviselő számításba vette az eddig egyházi feladatnak tartott jótékonykodást, és ehhez biztosította volna az anyagi alapot. A püspök fizetsége 20 000 livre, a vidéki plébánosé 3000 livre. Végül a kevesebb állami kiadással járó javaslatot fogadták el. A főpap elégedjen meg évi 12 000 livre-t kitevő összeggel, a legalább ezer lelket számláló plébánia megválasztott papja kapjon 1200 livre-t, helyettese hétszázat vagy az általa ellátott hívek számával arányos összeget. A forradalom előtt az egyházi renden belül a jövedelmi különbségek aránytalanul nagyok voltak. Az egyháziak jövedelmi szintjének arányosítása, ha nem is valósította meg az egyenlőséget, de legalábbis törekedett rá. Ez önmagában jó lett volna, ha nem jár kézenfogva a világi hatalom elvárásával a klérus felé, ami a teljes alárendelődés. A püspökök és plébánosok, az államtól fizetett egyháziak működési területükön tartózkodni kötelesek, a közigazgatás emberei ezt ellenőrizni és szükség esetén kikényszeríteni jogosultak.

David Roberts: A párizsi Notre Dame

 Az alkotmányozó nemzetgyűlés a papság polgári alkotmányát a mérsékeltek ellenkezése mellett 1790. július 12-én elfogadta, XVI. Lajos király pedig hamarosan jóváhagyta és az törvényerőre emelkedett. Az egyháziak folytatták az ellenállást. Harminc püspök-képviselő 96 főpaptársuk támogatásával októberben nyilatkozatot tett közzé a szóban forgó alkotmányról, az eddig történtek ellenére meglepő módon egységet alkotva, s időközben kikérte Róma véleményét. VI. Piusz pápa (1775-1799) azonban hallgatásba burkolózott, XVI. Lajos jóváhagyása pedig a hazafias klubok tagjai számára hivatkozási alapul szolgált, s növelte a püspökökre, papokra nehezedő, társadalmi méretűnek mondható nyomást. Mivel az egyháziak elenyésző számban tettek csak esküt, félő volt, hogy „írott malaszt” marad a papság polgári alkotmánya, vagy legalábbis annak egy része. Azért, hogy ne így legyen, 1790. no-vember 27-én rendelet született: az egyházi hivatalt betöltő papságnak az alkotmányra esküt kell tennie,  s ennek módozatát is előírták, a forradalmi propaganda céljainak megfelelően. A helyben tartózkodók egy héten, a távollevők egy hónapon, a külföldön lévők két hónapon belül kötelesek letenni az esküt, különben „úgy kell őket tekinteni, mint akik tisztükről lemondtak”, helyüket be kell tölteni. Az esküt vasárnap kell letenni a mise végén, főpapoknak székesegyházaikban, plébánosoknak és más papoknak plébániai templomukban, a községi tanács és híveik jelenlétében. Minden szükséges eszköz készen állt a francia egyház skizmájához.

 A papok nagy része érezte, hogy ennek az eskünek a letételénél többről van szó, mint állampolgári engedelmességről. A papság polgári alkotmányra, királyi segédlettel, teljesen kiszolgáltatta a helyi egyházat a világi hatalomnak.

Eskütevők és eskümegtagadók

Az 1791-es év január hava az eskütételek vagy -megtagadások hava. Az egyházi képviselőknek csak egyharmada tette le az esküt. A forradalmi változások nagy vesztesei a főpapok, közülük csak 7 tett esküt, a többi megtagadta. A földhöz ragadt gondolkodás pedig azt sugallná: foggal-körömmel ragaszkodnak főpapi katedrájukhoz és könnyedén leteszik az esküt. Nem így történt. Ezek után megkezdődhetett elmozdításuk.

 Az első néhány esküt tett püspököt februárban iktatták be hivatalába, majd a kánonjogi előírásokat, a római pápa jogait semmibe véve, püspökségre törekvő papokat kezdtek a megüresedett helyekre püspökké szentelni. Talleyrand ebben elöljárt: ő szentelte püspökké Jean-Baptiste Joseph Gobelt, aki később csúfos szerepet játszott. Párizs érsekeként megtagadta hitét, vallását, papságát. Mindez nem volt elegendő puszta élete megmentéséhez. Joseph Ignace Guillotin orvos, a párizsi egyetem bonctantanárának elmés találmányával (amely humánus kivégzőeszköznek készült) közelebbről megismerkedett, 1794. április 5-én lefejezték. A papságnak nagyjából fele letette az esküt, hogy hívei körében maradhasson és végezhesse a lelkipásztori munkát, a másik fele megtagadta az eskütételt.

 Párizsban, a vidéki nagyvárosokban szintén élénk érdeklődés kísérte a papság eskütételét vagy annak megtagadását. A hazafias klubok, egyesületek gondoskodtak arról, hogy a nyomásgyakorlás különféle eszközeinek alkalmazása ne csak a köztereken történjen, hanem a templomban, a szakrális térségben, és ez botrányos jelenetekhez vezetett. A párizsi Saint-Sulpice-templom 1791. január 3-án megtelt, mert a híveket érdekelte, plébánosuk szóba hozza-e a király által december 26-án jóváhagyott rendelkezést. Mivel a hívek soraiban sok ismeretlen volt, a templom papjai a szószék feljárata körül őrt álltak. Michel de Pancemont plébános beszédében nem érintette az esküt. Amikor befejezte, az ismeretlenek ordítani kezdték: „az eskü, az eskü!” A pap hűvös nyugalommal felelt: „lelkiismereti okból nem tehetek esküt.” Ekkor változott a jelszó: „eskü, vagy lámpavas!” A hangadók a papokra támadtak, a plébánost majdnem agyonverték, két nemzetőr mentette meg az életét. Példáját számos párizsi pap követte, megszületett az esküt nem tettek egyháza. A Saint-Sulpice-templomba hamarosan új, esküt tett pap került. Gyertyaszentelő ünnepén, február 2-án beiktatták az első, úgynevezett alkotmányos (vagyis esküt tett) püspököket.

 Március 10-én végre megszólalt a pápa és elítélte a papság polgári alkotmányát. Több mint félévnyi késlekedése alatt a francia klérus kettészakadt, a hívek követték kedvelt papjaikat, kibékíthetetlen ellentétek mérgezték a mindennapok légkörét. Ahány esküt tett pap, annyi indok volt tettére, a másik oldalon szintúgy az esküt megtagadására. Az „ellenálló” papoknak el kellett hagyni addigi plébániájukat, egy ideig még működhettek. A forradalmi hatóságok szemében az esküt nem tett papok hamarosan ellenforradalmároknak tűntek, s 1792-ben ez utóbbiakra deportálás várt, ha nem sikerült nekik gyorsan klandesztinitásba vonulni. A hatóságok nem látta vidékeken, tanyákon, pajtákban, istállókban vagy erdei tisztásokon a plébániájukról elűzött papok folytatták működésüket: miséztek, a szentségeket kiszolgáltatták, a fiatalokat tanították. A tengerparti falvak halász-lakossága csónakokban, a tengeren vett részt a szentmisén. A hívek nem sajnálták az áldozatot, az idővel életüket kockáztató papokat megbecsülték.

 A vallás gyakorlása a tömegek szemében felértékelődött, mialatt sokan ráléptek a vallástalanná válás útjára. A papok ellen elkövetett gyilkosságok 1792-ben kezdődtek, hogy hamarosan tö­meggyilkosságok tanúskodjanak a kezdeti nemes eszmék (szabadság, egyenlőség, testvériség) megcsúfolásáról. Ebben az évben föloszlatták előbb a szerzetesi kongregációkat, majd a tanító és betegápoló rendeket, a gazdátlanná vált egyházi ingatlanokra, méginkább az ingóságokra rossz napok jártak.

 A francia egyházat előbb kifosztották, aztán megalázták, majd megcsonkították (szerzetesi élet tiltása), végül életére törtek. Megszűnt 52 egyházmegye, 4000 plébánia. Árveréseken eladták a francia szerzetesség épületállományát, ezrével monostorokat, kolostorokat, rendházakat, a felszámolt plébániák templomait, kápolnáit, ha másnak nem, kőbányának. Párizs központjában, a Szajna szigetén 18 templom állt, kettő maradt meg: a gótikus Saint Chapelle és a Notre-Dame-székesegyház. Ez utóbbit évekig árulták lebontásra. A ma Párizst jelképező, világörökség értékű épület csak azért menekült meg a pusztulástól, mert nem akadt rá vevő. Más, kisebb objektumokra annál inkább. Az egyházi élet azonban minden üldözöttsége ellenére sem szünetelt.

 TÖRÖK JÓZSEF

 

 

 

 

2014/44