Előfizetés a lapra

A nagy londoni tűzvész

London, Pudding Lane, történelem, tűzvész

2016/10/12

„London’s burning... Fire! Fire!” „Ég a város, ég a ház is, nem is egy ház, hanem száz is. Tűz! Tűz!” Ez a kánonként is énekelhető dalocska a brit főváros egyik legnagyobb katasztrófáját idézi fel. A félmilliós Londont azonban már egy évvel korábban sem kerülte el a balsors. Az 1665-ben kitörő bubópestis mintegy százezer áldozatot követelt. Egy emberöltővel később Daniel Defoe, a Robinson írója vaskos kötetben számolt be a „fekete halál aratásáról”.

A járvány és a tűzvész történetében az a közös motívum, hogy mindkettőért bizonyos embercsoportokat okoltak, és vontak felelősségre.

Tűzfészek a Pudding utcában

1666 forró, száraz nyarának végefelé, szeptember másodikán kora hajnalban Thomas Farrinor, a királyi pékmester nem vette észre, hogy a kemencében a parázs még izzik. Nem bűn, inkább csak hiba lett volna ez, ha sütődéje nem a City, a római korból származó falakkal körülkerített, zsúfoltan beépített polgárváros szűk sikátorában, a Pudding Lane-en áll. És ha – ahogy a kor buzgó naplóírója, Samuel Pepys említi – nem támad fel és erősödik meg hirtelen a szél.

 Pepys közölte aggodal­mát Sir Thomas Blood­worth polgármesterrel, aki csak legyintett: ekkora lángocskákat egy asszony is elolthat, ha rá­vizel.

 A lángokban álló londoni városkapu

A tűz gyors terjedését elősegítették a gyúlékony anyagok is. Törvény tiltotta a zsúpfedelet, de hát olcsóbb volt, mint a cserép és a pala. A szigetelő kátrányt is gyakran kispórolták a falakból. A Tem­ze közeli kikötőiben ráadásul könnyen gyulladó kendert, lent, ként, robbanószereket is tároltak.

 Sokan azon melegében hozzáláttak az oltáshoz. Hogy fürgébben dolgozhassanak, széttörték a vízvezeték szilfából készült csöveit. A víz szétáradt, anélkül, hogy hasznosult volna. A közeli két patak, a Fleet és a Holborn sekélynek bizonyult. A szivattyúk nehézkesen, lassan működtek.

 Az arisztokrácia városnegyede, a Westminster, és az Udvar székhelye, a Whitehall távol esett a lángözöntől. Az oltásban mégis oroszlánrészt vállalt az uralkodó, II. Károly és öccse, a yorki herceg, aki később II. Jakab

néven foglalta el a trónt. Embereik nyugat felől ellentüzet indítottak. Ezt afféle tűzgátnak szánták. A városi tanács azonban élénken tiltakozott. Szó­szólóik attól féltek, hogy a felgyújtott házak tulajdonosai majd kártérítést követelnek, egyébként sem adtak engedélyt a „rongálásra”.

 A lángtengertől dél-keletre fekvő Tower őrei is megpróbálkoztak az említett tűzgáttal. Puskaporos hordókat robbantottak fel, és ilymódon sikerült a tűzet megfékezniük, mielőtt elérte volna a börtönéről, jó­né­hány király, királynő és összeesküvő főúr kivégzéséről elhíresült várat. A közelben álló középkori Temze-híd, a boltokkal, házikókkal teleépített, a firenzei Ponte Vecchióra hasonlító London Bridge azonban szeptember hatodikára a lángok martalékául esett. A folyó déli partján elterülő, ugyancsak sűrűn lakott negyedre nem terjedt át a tűz.

Veszteségek

Pontos számadatokkal, sem akkor, sem azóta, senki nem tudott szolgálni. Meglepően kevés volt a halott, néhány tucat, ami a hiányos nyilvántartással magyarázható, és azzal, hogy a nincsteleneket, a csavargókat emberszámba sem vették.

 Tizenháromezer-kettőszáz lakóház pusztulását jegyezték fel, kilencven templom égett porig, közöttük a norman hódítás korából származó Szent Pál katedrális. A tőzsde palotájából is csak üszkös romok maradtak.

A londoni tűzvész ábrázolása színes metszeten

 Az anyagi károknál nehezebb fölmérni a tömeghisztéria ártalmait. A londoni polgárok javarésze nem abban látta a tűzvész okát, hogy a túlzsúfolt, nyomorúságos, egészségtelen városrész bármikor áldozatul eshetik a váratlan veszedelemnek.

 Ha valami meg­gyul­lad, gondolták, ak­kor azt valakik felgyújtották. Vajon kik lehetnek a gyúj­togatók?

 Egy francia földről bevándorolt festő műtermét ripityára törte a csőcselék. Francia, vagyis idegen. Mivel Anglia akkortájt éppen Németalfölddel háborúzott, a kétségbeesett tömeg protestáns holland kereskedőkre, iparosokra is lesújtott. Más véleményen volt a szintén protestáns anglikán hívők némelyike. Szerintük a pusztítás csakis a római  katolikusoknak, az ő szavukkal a pápistáknak állt érdekében. Naponta több szerencsétlent lincseltek meg, mint ahányra az égő tetőgerenda rászakadt. Elkaptak egy Hubert nevű férfit, ráfogták, hogy pápista ügynök, és egykettőre felakasztották.

 A republikánusok és a királypártiak ellentéte is színezte, mondjuk így, kormozta a helyzetet. A szegények gyűlölték a jómódúakat, a tehetősek pedig a gazdagokat, akik még időben vidéki kastélyaikba menekülhettek, vagy elhajózhattak a tengerre.

 Az 1666-os londoni tűzvész terjedésének térképe

A parlament, amely az előző évtizedekben, az angol polgári forradalom során már bizonyíthatta történelemformáló erejét, végül is hajlandónak mutatkozott kinyilvánítani, hogy a felelősséget nem szabad sem a katolikusokra, sem az idegenekre hárítani. A tűzvész nem volt egyéb, mondták, mint az Úristen büntetése be nem vallott vétkeinkért.

 1666 októberében a Stuart-király, II. Károly kényes orrát már nemcsak a füst és a pernye kesernyés szaga izgatta, hanem a rosszul kezelt válság nyomán támadó lázongás fenyegetése is. A veszélyt elhárítandó országos rendeletet bo­csátott ki, mely szerint „minden város ellenkezés nélkül fogadja be a szükségben lévő embereket, és engedje meg nekik munkavégzésük, mesterségük szabad gyakorlását”.

Megújul a város

A mitológiai főnixmadárnak könnyebb volt feltámadnia a hamvadó tűzből, mint egy városnak, egy közösségnek a pernyéből, a letargiából. Tűzvészek, áradások, földrengések egyetlen „haszna”, hogy mi­után elmúltak, a kor legmagasabb technikai szín­­vonalán épülhet újjá a terület. Mi alapozhatta meg ezt a színvonalat?

 A természettudományokat illetően Európában az angol tudósok jártak az élen. A fiatal Isaac Newton új fizikai törvényeket fogalmazott meg, Robert Boyle a gázok viselkedését vizsgálta, John Locke a tapasztalásból vezette le filozófiai téziseit.

 A lángokban álló London, egy korabeli ismeretlen festő alkotása

Ugyanekkor a babona, az előítélet bepókhálózta a tanulatlan tömegek mindennapi életét. Betegségért, balesetért boszorkánynak kikiáltott asszonyokat gyil­­koltak meg, kuruzslók adtak halálos „gyógyírt”, pél­dául az égési sebekre is. Nagy divat volt a csillagjóslás, de az égitestek mozgásának változásaiból néhány tudós olyan következtetéseket vont le, amelyek megkönnyítették a tengeri hajózást, és jó hatással voltak a földrajzi fölfedezésekre is.

 Sir Christopher Wren, a csillagász és matematikus élhetett elsőként a lehetőséggel, hogy kidolgozza a megújítás koncepcióját. Fix pontoknak természetesen a templomokat jelölte ki, nyilván, hogy a léleknek adjon tartópilléreket.

 Telektulajdoni problémák miatt a városszerkezetet nem volt módja megváltoztatni. (Nem úgy, mint ahogy kétszáz évvel később Párizsban megtették.) A sikátorok, a zegzugos udvarok helyett azonban széles utakat tervezett. Megkövetelte, hogy a falak téglából legyenek, (a téglaházak mindmáig jellegzetes elemei az angol városképnek), a tetőket pedig cserép vagy pala borítsa. Magasabbra nyúlhattak a kémények, több lett az üvegablak, és az újonnan épült házakat már nem  a faváz tartotta össze.

 A népesség eloszlása, a társadalom önszerveződése is megváltozott a megújulás éveiben. Az új épületekben a vagyontalanok már nem szerezhettek tulajdont, de még lakásbérletet sem. Sokezren költöztek a város perifériáira és náluk is többen szálltak fel az amerikai angol gyarmatok felé induló hajókra.

 Christopher Wren asztalán egyre szaporodtak a megvalósításra váró tervrajzok. És a legtöbbjük meg is valósult. A brit főváros központi templomának Wren csupán a nevét hagyta meg. Szent Pál legyen az új csodaépítmény is! Csak már ne a román, ne a gótikus stílus jellemezze, hanem az antik görögök és rómaiak klasszicitása. Mi adja az összhatást? A hatalmas oszlopok, a szelíd hajlatok, a lépcsősorok, a világosság, és főleg a tágas tér, a tekintélyt parancsoló arányok.

 A vallási türelmetlenség és torzsalkodás még Sir Christopher Wrent is befolyásolta. Részletes terveit eltitkolta, és csak az építkezés végső szakaszában került a tömbre a le­nyű­gőző kupola. Az anglikánok ugyanis nem akarták, hogy új székesegyházuk a római „pápista” Szent Péter bazilikára emlékeztessen.

 1677-ben Wren és Hooke hatvanegy méter magas dór oszlopot állíttatott fel az egykori tűzfészek, a Pudding utcai pékműhely közelében. Csúcsán az aranyozott gömb a napot jelképezi. Az oszlopot puritán egyszerűséggel azóta is csak Az Emlékműnek (The Monument) nevezik.

 Körbefutó kilátóteraszáról ma már nyugodtan készíthetünk képeket, háttérben a City, s azon belül a bank­negyed modern palotáival.

 S miközben bámészkodunk, jogosan reménykedhetünk, hogy az Úristen már nem haragszik a londoniakra. De persze gyaníthatjuk azt is, hogy az ördög nem alszik.

 GYÁRFÁS ENDRE

 

2016/36