Előfizetés a lapra

A Lusitania elsüllyesztése

hajó, Lusitania, tengeralattjáró, történelem, világháború

2015/06/22

Mindössze 37 kilométerre hajózott Dél-Írország partjaitól 1915. május 7-én a világ akkori egyik leggyorsabb és legfényűzőbb kereskedelmi hajója, a híres brit Cunard Line cég Lusitania nevű óceánjárója, amikor egy német tengeralattjáró megtorpedózta és elsüllyesztette. A brit hajó 1907 szeptembere óta közlekedett Liverpool és New York között, és éppen 202. alkalommal kelt át az Atlanti-óceánon, amikor elérte a végzete. A szerencsétlenségben 1201 utas meghalt, csak 774-et sikerült kimenteni a bő negyedóra alatt alámerülő roncsról.

A Lusitania nagysága, felszereltsége révén méltán hasonlítható nagy elődjéhez, az 1912-ben jéghegynek ütközött Titanichoz. Az 1906 júniusában vízre bocsátott hajó 240 méter hosszú volt, 9 emeletnyi fedélzeti szinttel. Ugyanakkor karcsúnak minősült a maga 26 méteres szélességével. Sebessége az Atlanti-óceánon mindkét irányban hozzávetőleg 44 km/óra volt, ezzel az 1906 novemberében vízre bocsátott testvére, a Mau­re­ta­nia mellett korának leggyorsabb hajójának minősült. 1907-ben New York felé haladva elnyerte a leggyorsabb hajónak járó Kék Szalagot is, amelyet a megelőző 10 évben csak német építésű óceánjárók tudtak elhódítani. Ez jó reklámnak bizonyult az utasszállító későbbi kihasználtsága szempontjából is. A hajó építésénél egyébként az egyik fő szempont volt a gyorsaság, hogy mint óceánjárót, fel lehessen használni akár segédcirkálóként is háborús időkben.

A süllyedő hajó

Hadi dugáru a sajt és vaj helyén

A minden elképzelhető luxussal felszerelt hajó teljes kapacitása 2198 utas és 850 fő személyzet volt. Tágas, kifejezetten kényelmes belső terek jellemezték az óceánjárót, vezeték nélküli telegráf-szolgáltatással, teljes elektromossággal (égőkkel és árammal működő liftekkel), sőt még kezdetleges légkondicionálás is működött rajta. A belső terek stílusa főképp a neoklasszicizmust, illetve XVI. Lajos korát idézte.

 Érdekesség, hogy az első világháború kitörését követően a hajót megpróbálták álcázni, vagyis elsősorban a kéményrészeket szürkére festették. Azonban egy év elteltével visszakapta jellegzetes eredeti színeit az óceánjáró, mert úgy érezték a britek, hogy nem érheti komolyabb veszély. A háború kitörése után felmerült az is, hogy kivonják a kereskedelmi forgalomból és hadi célokra használják a Lusitaniát. Viszont a hajó üzemeltetése annak ellenére nyereséges maradt, hogy a foglalások ősszel és télen jelentősen visszaestek, így erre ezért sem került sor. Ugyanakkor bizonyos gazdaságossági intézkedéseket meghoztak: bezárták például a negyedik kazánházat, így a személyzeti költségen spóroltak, viszont a sebessége jelentősen csökkent, már csak 39 km/óra volt.

 A szerencsétlenség idején a torpedótámadás hatására 1915-ben a hajó élesen balra dőlt, ezért a jobb oldalon lehetetlen volt elérni a mentőcsónakokat. Azonban mivel mindenki a hajó bal oldala felé tartott, a tat pedig folyamatosan emelkedett (a hajóorr pedig merült), a mentőcsónakok ezen az oldalon is nehezen voltak megközelíthetőek, így azok többsége vagy leszakadt, vagy még a vizet érésük előtt beleborította utasait az óceánba. Sokan ugyanakkor egyszerűen beleugrottak a tengerbe, így próbálva elérni a legközelebbi mentőcsónakot. A Titanic katasztrófája nyomán előírásszerűen megduplázott számú mentőcsónakokból (az eredeti 22 helyett már 44 volt az óceánjárón) végül csak 6-8 csónakot eresztettek le sikeresen. Az óceánjáró pedig 18 perc alatt elsüllyedt, vagyis jóval gyorsabban, mint annak idején a Titanic. Ennek fő oka, hogy a Lusitania egyben egy felfegyverzett segédcirkáló is volt és a kazánházak mellett hosszanti széntárolókkal épült, hogy a szén is védje a kazánokat. Viszont így a hajó féloldalas terhelést kapott, és már nem volt idő a másik oldal elárasztására. Fontos továbbá, hogy az első robbanást követően hamarosan egy második rázta meg a Lusitaniát, amelyet minden valószínűség szerint a felrobbanó lőszer okozott.

Képeslap a Lusitaniával

Ugyan a britek a mai napig tagadják, a később nyilvánosságra került rakományjegyzékből kiderült, hogy a fedélzeten nagy mennyiségű hadianyagot is szállítottak, noha a New York-i vámhivatalnak benyújtott előzetes listán sajt és a vaj szerepelt 90 tonna mennyiségben, pedig a hajó nem is szállíthatott romlandó árut, hiszen nem volt hűtőháza. A második robbanást minden bizonnyal vagy a széntárolók utáni szénpor berobbanása, vagy a hajóorrban tárolt robbanásveszélyes hadianyagok idéz­hették elő.

Korlátlan tengeralattjáró-háború

Később számos összeesküvés-elmélet alapját adta a hajó elsüllyesztésének ténye. Egyesek szerint ugyanis a brit hatóságok szándékosan veszélyeztették az óceánjárót, kitéve a német tengeralattjárók támadásának, hogy ezzel is ösztönözzék az amerikaiakat a háborúba történő belépésre. Maga Winston Churchill is tett olyan kijelentést, hogy fontos a semleges zászló alatt futó hajók bevonzása a brit partokhoz, hátha ez is „bezavar” az USA és Németország viszonyába. A mai napig titkosítottak egyébként olyan dokumentumok, amelyek néhány nappal a Lusitania májusi útja megkezdése előtt keletkeztek, illetve a nyilvános dokumentumok között is vannak hiányzó részek, oldalak. A fő vádak az így vélekedőktől az alábbiak szerint foglalhatóak össze: a brit hatóságok tisztában voltak a német tengeralattjárók okozta veszéllyel, mégsem térítették el egy biztonságosabb útvonalra a Lusitaniát. Nem biztosítottak továbbá mellé fedezetként rombolót, noha ezt megtehették volna a közel eső kikötőből. A hajót arra utasították, hogy csökkentse a sebességét a hadi övezetben, vagyis a Brit-szigetek köré vont, 1915 februárja óta fennálló, németek által deklaráltan fenyegetett partmenti zónában. És végül azt is felvetették, hogy süllyedhetett el szabotázs nélkül ilyen gyorsan egy ekkora hajó.

Karácsonyi postát töltik át egy postahajóra a Lusitaniáról

 Mivel az 1201 áldozat közül 128 amerikai állampolgár volt (összesen 139 amerikai utazott a hajón), köztük a milliárdos Vanderbilt-család egyik tagja, az óceánjáró elsüllyesztése hatalmas felháborodást keltett Amerikában, és bár az Egyesült Államok ekkor még nem lépett be a háborúba, diplomáciai lépései hatására a németek ideiglenesen felfüggesztették az általuk 1915 februárjában megkezdett korlátlan tengeralattjáró-háborút. A németek ugyanakkor a hajó elsüllyesztése után arra hivatkoztak, hogy felfegyverzett kereskedelmi hajóként a Lusitania nem tarthatott igényt polgári elbánásra. A hajó utasait ráadásul előzetesen, fizetett újsághirdetésekben figyelmeztette az amerikai német nagykövetség 50 különböző amerikai napilapban és folyóiratban az ellenséges tengeralattjáró-veszélyre.

 A belső tér

A mai napig bevett tévhit, hogy az óceánjáró elsüllyesztése volt az ürügy az Egyesült Államok világháborúba való belépésére. Erre valójában két évvel később, 1917. április 6-án került csak sor, miután a britek megfejtették az úgynevezett Zimmermann-táviratot, amelyből kiderült, hogy a német kormány rá akarja venni Mexikót az Egyesült Államok megtámadására, nehogy utóbbi beavatkozzon az európai hadszíntéren. A valóságban a hajó elsüllyesztése után intenzív egyeztetés kezdődött az amerikai és a német kormányok, Von Jagow német külügyminiszter és amerikai kollegája William Jennings Bryan között.

91 méter mélyen

Érdekes viszont, hogy a brit kormány valóban mindent megtett azért, hogy a történtek kellő alapot adjanak az USA-nak a hadba lépésre. Azt az álhírt kezdték például terjeszteni, hogy Németország egyes részein a gyerekek iskolai szünetet kaptak, hogy megünnepelhessék a Lusitania elsüllyesztését. Ez egyébként annyira felkapott és hatásos sztorinak bizonyult, hogy a németországi amerikai nagykövet, James W. Gerard is írt róla az 1918-ban Face to Face with Kaiserism címmel megjelent emlékirataiban, noha nem erősíti meg annak igaz voltát.

Az áldozatok egy részének temetése

1917 januárjában a német kormány újfent korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetett, és ez többek között a napvilágra került Zimmermann-távirattal együtt már elegendőnek bizonyult végül ahhoz, hogy az amerikai közvélemény is háborúpártivá váljon, az amerikai kongresszus pedig jóváhagyja Wilson elnök ez irányú lépéseit.

 A Lusitania a mélyben (KÉP: EOIN MCGARRY)

A Lusitania roncsa ma 91 méter mélyen fekszik az Atlanti-óceánban, alig 40 kilométerre az ír partoktól. Érdekes vele kapcsolatban, hogy a brit haditengerészet jelenleg sem járul hozzá a roncs vizsgálatához. Ugyanakkor a Titanichoz képest, ami bár közel 3700 méter mélyen fekszik a tengerben, a Lusitania sokkal rosszabb állapotban van, hiszen közel egy évtizedig használatban volt, mielőtt az elsüllyesztésére sor került. Az 1930-as évek első felében egy Simon Lake nevű amerikai mérnök és tengerésztiszt, aki egyben a modern tengeralattjárók egyik fő megalkotója volt (élete során több mint 200 tengerészeti szabadalom fűződött a nevéhez), intenzív tárgyalásokat folytatott a brit haditengerészettel, hogy legalább a hajó széfjét és történelmi ereklyéit kimenthesse a roncsból, de végül semmilyen konkrét lépésre nem került sor. 1967-ben 1000 fontért magánkézbe került a roncs, 2008-ban pedig engedélyt kapott Gregg Bemis tulajdonos, hogy fényképfelvételeket készíthessen az roncsról.

 MACZÁK MÁRTON

 

2015/19