Előfizetés a lapra

A kárpáti borzderes

állattartás, biológia, borzderes, magyar, marha, társadalom

2014/08/15

A kárpáti borzderes mintegy 120 éve hazánk egyik jellemző, hagyományos szarvasmarhafajtája volt. Később a hasznosítási irányok szétválásával és a termelés intenzívebbé válásával feleslegesnek ítélték, magyarországi tenyésztése megszűnt. Kárpátalján és Erdélyben még megtalálható, de fajtatiszta fenntartására nem fordítanak figyelmet, így napjainkban már nagyon nehéz igazi kárpáti borzderest találni.

A fajta alapját a Kárpát-medencében tartott kis testű, szerény igényű szarvasmarhák képezték. A Kárpátokban a XIX. században a közismert szürkemarhán kívül több más, többnyire a hosszúhomlokú szarvasmarhák közé sorolható fajtát, illetve változatot tartottak. Ezek eredete nem egyértelmű, némely feljegyzés szerint őseiket a honfoglaláskor hozhattuk magunkkal, mások szerint a Nyugat-Európából betelepülő népekkel érkeztek. Nem különültek el élesen egymástól, hiszen nem következetes tenyésztéssel jöttek létre, az egyes változatok inkább tájegységenként mutattak eltérést.

 A legfontosabb elvárás a fajtával szemben az volt, hogy az állatok tejet és jól hízó borjút egyaránt adjanak, illetve járomba is lehessen fogni őket. E hármas haszonvételen kívül lényeges volt, hogy ellenállók legyenek, gyengébb minőségű takarmánnyal is beérjék és sok éven át megbízhatóan termeljenek.

Őse a tőzegmarha

A borzderes világfajta egészen a legkisebb és legrégebbi európai szarvasmarhára, a bronzkorban élő és valószínűleg még a neolitikumban Ázsiából magunkkal hozott tőzegmarhára vezethető vissza. A tőzegmarha (németesen Torfrind) azért kapta nevét, mert a svájci cölöpházmaradványok közelében felfedezett csontjai az alpesi tőzeglápokba merülve konzerválódtak. Ettől a kis testű, finom csontú, de aránylag nagy fejű fajtától származik minden hosszú homlokú szarvasmarha.

 A borzderes marhát a feljegyzések szerint az einsiedelni kolostorban élő bencés szerzetesek mintegy ezer éve már tudatosan tenyésztették a tejtermelés növelésére, amellett, hogy igyekeztek az erős, szilárd testfelépítését is megőrizni. Már akkor nagyon modernnek számító módon egynapos korban elválasztották a borjakat, s a lefejt tej egy részét az itatásukra, másik részét sajtkészítésre fordították.

Itt nem választották még el a borjat 

A fajta tenyésztésénél elsődleges szempont volt a zord hegyvidéki körülményeknek megfelelő, szilárd alkatú, aránylag kisebb testű fajta kialakítása, amely legelőfüvön tartva is képes egy család ellátására elegendő tejet termelni. A lankásabb, hegylábi területeken inkább törekedtek a testméret növelésére és a tejelő képesség javítására. A XVIII–XIX. századra a svájci borzderes korának egyik legjobb tejtermelő fajtájává vált.

A mokány, a busa és a riska

A Kárpát-medencében a kis testű, kis igényű hegyi szarvasmarhának három, egymástól valamelyest elkülöníthető fajtáját tartották: a mokányt, a busát és a riskát. Erdélyben, Máramarosban és a Bánság hegyeiben élt a darvas színű, kis szarvú, azaz tülkű mokány marha. Bukovina, Moldva, Olténia román parasztsága szintén ezt a marhafajtát kedvelte. Ennek egy változata volt a csángó marha, amelyet Csík–Gyergyóban, illetve Moldovában tartottak. A busa marhát az Erdélyi-Kárpátokban tenyésztették, jellemzője az erős csontozat és a kifejezetten nagy fej. Rokonát a volt jugoszláv államokban (Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország) félig vadon ma is tartják. A riska marha szőre barnásvörös, marmagassága pedig mindössze 105–110 centiméter. Kuli vagy bosnyák marha néven 1895-ben uralkodó fajta volt a Drávántúlon, illetve Szlavóniában, de a Dél-Dunántúlon is tartották. Ruténiában egy fekete változata alakult ki, amely azonban az 1940-es években már nagyon ritka, a riska fajtája napjainkra valószínűleg kipusztult.

Tehénfogat, 2014, Moldova

(BÉKEFI JANKA FELVÉTELE)

Az előbbiek közötti átmenet lehetett az Északkeleti-Kárpátokban a ruszin borzderes, s ennek egyik változata volt a Kárpátalja nyugati részére jellemző verhovinai marha. A ruszin borzderes másik változata a Máramaros környékén tartott hucul marha, amely a podóliaival való keveredés miatt ezüstszürke színezetű volt. Az említettek mellett használatos volt még a csopák, a keszeg, illetve a murga marha megnevezés is. Ezeket a kis termetű, rövid tülkű változatokat az 1870-es évek végéig más fajtáktól elkülönülten tenyésztették a Kárpátokban.

Törzstenyészetek

A magyar kormány először 1879-ben hozatott nemesítési céllal alpesi tenyészállatokat a hozzávetőleg 100 000 egyedet számláló primitív hegyvidéki marhaállományba. Ezzel ugyan nem sikerült elérni a tejtermelés növekedését – mivel a tartási körülmények nem változtak meg –, de a borzderes fajtával való keresztezés egységes külsőt adott az addig igen változatos küllemű, hegyi szarvasmarhák állományának, melyet innentől kezdve nevezhetünk közös néven kárpáti borzderesnek.

Tülke jellegzetesen rövid

 A szarvasmarha-tenyésztés fejlesztése céljából az 1880-as évek elején a Földművelésügyi Minisztérium te­nyész­ke­rü­le­tekre osztotta az ország területét. A borzderes számára az Erdős-Kárpátokat jelölték ki, így a fajta tenyészkörzete – a Szepesség által megszakítva – Trencsén megyétől kezdve Ungon, Ugocsán, Beregen, Szatmáron és Máramaroson át Beszterce-Naszód megyéig húzódott.

 Ezekben a régiókban az akkori minisztérium a kistenyésztők számára közös használatra olcsón, esetenként még ingyen is adott községi apaállatokat, így szorgalmazták a kijelölt fajtával azonos bikák használatát. A nagytenyésztőket azzal igyekeztek megnyerni a kiválasztott fajta tenyésztésének, hogy pepineriákat, azaz törzstenyészeteket hoztak létre, ahonnan kiváló minőségű, törzskönyvezett tenyészállatokat vásárolhattak. A különböző fajták tenyészkerületeinek érintkezésénél a községek maguk dönthettek, melyik fajtát kívánják tenyészteni. A borzderest először Moson megyében tenyésztették, de ott csak a nagybirtokosok gazdaságaiban tartották, s nem került ki a falusi nép istállóiba.

 Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület Budapesten 1881-től kezdve majdnem minden évben megrendezte az országos tenyészállatvásárt, melyen a borzderes is képviseltette magát. Az Országos Törzskönyvelő Bizottság az 1885. évtől kezdve nyilvános borzderes törzskönyvet vezetett Borzderes Szarvasmarhák Könyve címmel, melybe 1910-ig 49 tenyészetet vettek fel. Ezek többnyire nagybirtokosok kezén, részben – a minisztérium segítségével importált és kedvezményes áron kiosztott – nemes, a borzderes világfajta más változataihoz tartozó állományokra alapozva jöttek létre. Így kerültek tenyésztésbe a régi típusú schwitzi, a bajor allgaui, a vorarlbergi montafoni, a tiroli oberinntáli, etschtáli, ulteni, a stájer mürztáli és murbodeni szarvasmarhafajta példányai . Az egyedi tenyészállat-behozatalok száma is igen megnőtt. Ennek ellenére a magyarországi tenyésztés számára legértékesebb borzderes a Kárpátalján és Erdélyben elsősorban „népies tehenészetekben” tartott fajta volt.

Itatás

A trianoni békeszerződést követően a Magyarországon maradt szarvasmarha-állománynak csak 1,7 százalékát tette ki a borzderes. Ezek Borsod-Abaúj-Zemplén, illetve Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékben maradtak meg, jobbára a közép- és nagybirtokokon. A román Mezőgazdasági és Uradalmi Minisztérium 1930-ban kijelölte az egyes járásokban tenyésztendő fajtákat, s jelentős számú alpesi borzderes behozatalával igyekezett javítani a termelésen. Különösen Máramaros megyében volt nagy jelentősége a fajtának.

Keresztezési kísérletek

A párizsi békeszerződések és a magyar tarka térnyerésének következményeként a borzderes tenyésztése Magyarországon fokozatosan háttérbe szorult. Edzettségét és szerény takarmányigényét elsősorban a magyar tarkával való keresztezésben próbálták hasznosítani, de a Hosszúháti Kísérleti Gazdaságban a magyar szürke fajtaátalakító keresztezésébe is bevonták. A második világháború után a kárpáti borzderes génmegőrzése céljából létrehozták a Nagybaktai Nemesítő Állomást. Rövid ideig egyebek között Gáton, Beregrákoson és Ilonokon is működtek ten­yész­állo­másai a kárpáti borzderesnek. Az 1970-es évek végén Beregben is felhagytak a tenyésztésével, s így Magyarországról mintegy 30 évre eltűnt.

Az egyik új borzderesállomány tehenészete, Mikóháza (Hegyköz) 

Kárpátalján és Erdélyben ma nem foglalkozik tenyésztőszervezet a fajta megőrzésével, az állomány nagy része a háztáji gazdaságokban található meg. Ráadásul az állattartás visszaszorulásával a fajta egyedszáma is évről évre apad. Ehhez járul még, hogy Erdélyben legeltetésre alkalmas osztatlan közös területek alig vannak már, s így falucsorda sincsen. Jelentős probléma az is, hogy – részben a mesterséges termékenyítés, az inszeminálás terjedése következtében – a szarvasmarha-állomány erősen, 80–90 százalékban kevert. Vörös-tarka, fekete-tarka lapály, brown swiss, pinzgaui és helyenként húsmarhafajták különböző keresztezési jegyei is megtalálhatók benne.

 BÉKEFI JANKA

  BÉRI BÉLA

 Cikkünk folytatása az Élet és Tudomány 2014-es évfolyamának 30. számában jelent meg Kicsi a bors, de erős címmel

 

 


 

 

2014/29