Előfizetés a lapra

A gépek saját élményei

ember, jövő, mesterséges intelligencia, számítástechnika, számítógép

2016/12/12

A jövő egyik nagy kérdése az, hogy mégis milyen lenne egy kifejlett mesterséges intelligencia. Jelenleg igazából fogalmunk sincs. Azt viszont sejtjük, hogy nem olyan, mint mi, emberek – bár ez sem olyan biztos. Miért?

A mesterséges intelligenciának nincs – egyelőre – emberszerű idegrendszere és érzései, érzékelése. Pontosabban készülőben van, csak nem olyan, mint a miénk. Egy mesterséges intelligenciának az „érzékszervei” és a képességei olyanok, amilyenekről mi, emberek csak álmodni tudnánk: emberi mércével mérve nemhogy folyamatosan nem romlanak, hanem egyre jobbak. Egy mai laptop több mint hat milliószor (!) erősebb, mint a 25 évvel ezelőtti elődje. A telefonok fényképezőgépei is hasonló fejlődésen estek át az elmúlt években, és a feldolgozható információnak nemcsak a mennyisége, hanem a minősége is látványosan javult. (Sőt, nemrég a Microsoft és a Washingtoni Egyetem egy DNS-alapú tárolási módot is kifejlesztett.)

Ma már van olyan szoftver, amely a harci drónok és repülők képi anyagát „körülbelül”, mintegy gyors rápillantással elemzi, azaz nem a teljes kép összes adatát vizsgálja, hanem tulajdonképpen egy intuícióhoz hasonlatos módon („fuzzy logic”) keresi meg a szükséges információkat és döntési lehetőségeket, ami hatalmas előrelépés a korábbi, mechanikusan végigpörgetett, számítási erőn alapuló gyors, szisztematikus kombináláshoz képest. Mi több, az idén nyáron bemutatott ALPHA nevezetű szoftver már 250-szer gyorsabban reagál bármilyen harci cselekményre, mint ahogy a vadászpilóta egyet is pislantana. Embernek itt nincs esélye. (Nem véletlen, hogy az amerikai hadseregben is elindult egy olyan belső vita, hogy mely érdemrendeket kellene megszüntetni a harctéri hősi halottak számának drasztikus csökkenése miatt.) Európai kutatók a Horizon2020 projekten belül már egy olyan algoritmuson dolgoznak, amely az embergyermek tanulását reprodukáló robot kifejlesztését célozza, egy nyílt végű tanulási folyamat (GOAL) elsajátítása révén.

Ez azt jelenti, hogy az internet segítségével egy mesterséges intelligencia minden külső szenzorral (például utcai kamerafelvétel, élő tévéműsor, de akár egy ember által folytatott telefonbeszélgetés stb. által) megszerzett információt saját „élményeként” tudja majd értelmezni. Azaz a saját valóságának (világának) az esszenciájaként, mivel nincs teste és központi idegrendszere, csak „agya”. Ez a fajta intelligencia is folyamatosan fejlődik: a Todai Robotnak elnevezett fejlesztés ugyan „megbukott” a felvételi vizsgán a legerősebb színvonalat képviselő Tokiói Egyetemen, azonban az idei eredménye alapján több mint 400 másik japán egyetemre már elegendő lett volna a teljesítménye.

A mesterséges intelligencia – az emberhez képest – szinte közvetlen és valójában korlátlan hozzáférése a digitális világhoz azt eredményezheti, hogy annak tanulási (információszerzési) képessége is összevethetetlen lesz az emberével. Nem véletlen, hogy ma már a tőzsdéken és orvosi diagnosztikában is használnak robotokat mesterséges intelligenciával. Kérdés, hogy a felejtés hiánya (azaz az illúzió és eufória kiiktatása) a tőzsdéken, illetve az orvosi diagnosztikában a tévedés eshetőségének (véletlenszerű felfedezések) kizárása nem vezet-e az innováció részleges csökkenéséhez?

Már léteznek bizonyos kutatások és konkrét fejlesztések egy mesterséges idegrendszer kialakítása érdekében abból a célból, hogy a gép mintegy érezni tudjon (elsősorban a saját „testi” épségének, itt: alkatrészeinek funkcionális védelme érdekében), és adekvát választ adjon egy sérülés esetén. „Személyes” érzet hiányában azonban a mesterséges intelligencia mentes lehet minden olyan tulajdonságtól, pontosabban: vágytól, amely minket, embereket alapvetően befolyásol. Mire gondolok? Például szexre, pornográfiára, prostitúcióra, eltérő nemi irányultságokra stb. Gondolhatunk a fajfenntartás egy másik aspektusára is: a gyermekre, családra való vágyódásra (utódnemzésre való késztetésre), ami szintén meghatározóan befolyásolja döntéseinket és reakcióinkat. Már az olyan egyszerű dolgoknak is van jelentőségük, hogy vajon milyen lesz az idő reggel, miután felkelünk az ágyból, determinálva a hangulatunkat és lényegében az összes aznapi döntésünket, amelyeknek egy jelentős – ha nem éppen nagyobb! – része ennél fogva lényegében irracionális. Ekkor nem beszéltünk még a felnőttkori szorongásokról, a depresszió önpusztító mókuskerekéről, a szenvedélybetegségek értelmetlenségeiről (azaz azok illogikus voltáról), az elmaradt szülői ölelésekről, a munkahelyi verseny okozta stresszről, és végül a párkapcsolatok területe sem maradhat ki ebből a hosszas listából. 

Ha már a párkapcsolatokat említjük, megjelentek azok az alkalmazások is, amelyek képesek megállapítani, hogy az illető hazudik-e, sőt már egy telefonálóról is meg lehet állapítani, hogy igazat mond-e, vagy sem. Mondjuk, ez nem is olyan nehéz, hiszen az átlagember is naponta hazudik és nem is egyszer, sőt, egy idő után akár maga is elhiszi azt, amit mond. Érdekes kutatási eredmény az is, hogy a logikus érvelés és vita kapcsán a legalacsonyabban, illetve a legmagasabban képzett személyek körében sokan vannak olyanok, akik a legkevésbé hajlamosak mások érveit vagy álláspontját megérteni, elfogadni. Az előbbi azért, mert képtelen érdemben a saját álláspontját megvédeni (s ezért érzelmileg elutasító), míg az utóbbi rengeteg energiát fordít arra, hogy a saját tévedése melletti, további, méghozzá távolabbi (gyengébb) érvényességű érveket találjon, azaz végül is mindketten irracionálisan viselkednek.  

Nem is olyan régen futott a Hazudj, ha tudsz című, szórakoztató amerikai tévésorozat hazánkban is. A műsor lényege az, hogy ma már magabiztosan meg lehet állapítani azt, ha valaki hazudik vagy csal, mert a testbeszédünket és kommunikációnkat – ideértve a legapróbb mimikai és mikró mozdulatainkat – gyakorlatilag lehetetlen tökéletesen kontrollálni, és ez független kultúrától, nyelvtől, nemzetiségtől is. A bűnüldözés a genetikai nyomokon alapuló nyomozás mellett már ezt a lehetőséget is egyre jobban fel tudja használni, hiszen a mai hazugságvizsgáló gépek sokkal korszerűbbek, mint amilyenek akár még csak 10 éve voltak. Az ugyanis kiderült már, hogy még a jóindulatú szemtanúk is hajlamosak tévedni és nem is kicsit. A közelmúlt híre, hogy az Egyesült Államokban jó néhány olyan embert (egyes becslések szerint mintegy 40-et) kivégeztek az elmúlt évtizedekben az emberekből álló esküdtszékek döntései következtében, akik a genetikai elemzések alapján a helyszínen se voltak. Őket tanúvallomások alapján ítélték el, és így haltak meg ártatlanul. Talán a szoftverek jobban teljesítenének: az egyik, kereskedelemben is érdekelt óriáscég például nemrég vásárolt fel egy vállalkozást, amelynek programja a gesztusainkat hamarabb ismeri fel és értelmezi, mint bármely ember. 

A munka világában pedig a munkavállalók értékelése és díjazása kapcsán lehet némi felfordulásra számítani, ha egységesíteni akarják, netalán kizárólag gépekre kívánják bízni a teljesítménymérést és értékelést, netán a hivatali előmenetelt vagy akár a bérezést (egyenlő munkáért – egyenlő bér elve alapján). Számos olyan, már az oktatás területén működő, egyébként objektív szempontokon túlmenő egyéb kritériumok kerülhetnek nyomás alá, mint például a bizalom, az átmeneti teljesítményingadozás (betegség, fogyatékosság stb.), illetve más, a munkakörhöz szorosan akár nem is kapcsolódó faktorok (például kapcsolati tőke). Ami az előmenetelt és a karriert illeti, egy mesterséges intelligenciát, amennyiben valóban objektíven mér, egyáltalán nem biztos, hogy igazságosnak is fognak tekinteni az emberek, hiszen ők nem a saját lehetőségeikhez és képességeikhez mérik magukat, hanem a közvetlen kollégájukhoz, a távolabbi családtagjaikhoz, a szomszédjukhoz vagy akár a médiában naponta szereplő, egyébként fiktív személyekhez, ami szükségszerűen torzító hatású. További társadalmi szempontok is megkérdőjeleződhetnek, úgymint a genderséggel, mássággal vagy éppen a kisebbségekkel vagy a fogyatékossággal kapcsolatos előnyben részesítés elvei. Ráadásul az emberek objektív mércék esetén szembesülhetnek olyan hibáikkal, gyarlóságaikkal vagy mulasztásaikkal, amelyeket egyáltalán nem akarnak vagy nem képesek tudomásul venni.

Ami pedig a közügyeket illeti, az sem lesz elképzelhetetlen, hogy 10 év múlva azonnal ki fog derülni – mint ma egy szakmai plagizálásnál –, hogy egy-egy politikus, diplomata vagy cégvezér szövegét, beszédét, netalán cikkét pontosan ki is írta. Addigra már mindenki rendelkezni fog a saját digitális lábnyomával az interneten, mivel minden embernek egyedi nemcsak az ujjlenyomata, hanem az írása is – így az internetes profilja, digitális kézjegye is. Kétségtelen az is, hogy addigra már kifejlődhetnek olyan alkalmazások is, amelyek nemcsak átültetik a hangzó szöveget írásos formátumba (mint most), hanem megtanulják az adott személy stílusát is, és képesek lesznek egy szöveget úgy elkészíteni és véglegesíteni, hogy az igazodjon a felhasználó személyiségéhez. Ezzel meg fog nőni – mint ahogy az élet minden területén -, az önálló kreativitás és a személyes hitelesség (mint kompetencia) fontossága a közügyek és a piaci verseny terén is.

LOVÁSZY LÁSZLÓ

2016/49