Előfizetés a lapra

A Bethlen-kormány balneológiai törvénye

ásványvíz, balneológia, fürdő, gyógyfürdő, történelem, törvény, víz

2016/10/12

Magyarország mindig is vizekben gazdag ország volt, így aligha meglepő, hogy a közegészségügy rendezéséről szóló 1876. évi XIV. törvénycikk már szabályozta a gyógyfürdőügyünket is. E törvény azonban a századfordulóra túlhaladottá vált, Széll Kálmán miniszterelnök azonban hiába próbálta meg keresztülvinni a módosítását. Később a trianoni békekötés teljesen új helyzetet teremtett. Írásunkban a Horthy-kori szabályozás új céljait és alapelveit a gyógyfürdőkről, az éghajlati gyógyintézetekről, a gyógyhelyekről, az üdülőhelyekről és az ásvány- és gyógyvízforrásokról szóló 1929. évi XVI. törvénycikk és indoklása alapján mutatjuk be.
H

Hazánkban 1913-ban 224 gyógyfürdő működött, a trianoni békekötést követően ebből – egy 1926-os adat szerint – mindössze 63 maradt. Gyógyfürdőink, éghajlati gyógyintézeteink és üdülőhelyeink közül azokat vesztettük el, ahová az idegenforgalmunk túlnyomó része irányult az első világháborút megelőzően. Ráadásul a háború előtt, a későbbi Magyarország területén a külföldi fürdővendégek száma fokozatosan csökkent, egyrészt fürdőügyünk fejletlensége, másrészt fürdőink drágasága következtében. Trianon után megcsappant az ásványvízkivitelünk is, egyedül keserűvízexportunk maradt jelentős (1927-ben 30 583 mázsa), ezzel szemben más ásványvizek behozatala fokozatosan nőni kezdett.

Artézi fúrások az Alföldön

A Bethlen-kormány felismerte: az ország fizetési mérlegét tekintve kiemelkedő jelentőségű a hazai idegenforgalom fejlesztése. A megmaradt ásványvizeink kellő kihasználása mellett hatásos gyógyfürdőfejlesztés alapja vethető meg. Az akkoriban végzett artézi fúrások reményt nyújtottak arra, hogy az Alföld mélyén rejtőző természeti kincsekkel jelentősen gyarapodni fog ásvány- és gyógyvizeink száma. Hajdúszoboszlón is hévizet találtak. Alig volt olyan külföldi ásványvíz, amit hazai ásványvízzel pótolni nem lehetett, csakhogy ásványvizeink jelentős része akkoriban még csak helyi használatra szolgált, vagy kihasználatlanul folyt el.

 Sokkal szomorúbb képet mutatott éghajlati gyógyhelyeink száma: 28 magaslati gyógyhelyünkből csupán kettő maradt a trianoni Magyarországon. E szubalpin éghajlatú (tengerszint felett 400–1000 méterre fekvő) és külföldi vendégforgalommal rendelkező helyek egyike Lillafüred, a másik a Budapest területén fekvő Svábhegy volt, ezenkívül még Mátrafüredben láttak lehetőséget a törvényhozók. Igen nagy jelentőséget tulajdonítottak ezek gyógyhellyé való fejlesztésének, mivel a férőhelyek hiánya külföldi gyógyközpontok látogatására kényszerítette a vendégeket.

Úszásoktatás a Palatinuson (1926)

Az intézményfejlesztést különösen a tőkehiány hátráltatta, a korabeli közfelfogás ugyanis a fürdő-, gyógy- és ásványvízüzemeket elsősorban nyerészkedő magánvállalkozásoknak, és nem egészségügyi intézményeknek tartotta. Kisajátítási jog hiányában a környező földbirtokosok kihasználták e vállalatok kényszerhelyzetét, aránytalanul magas vételárat követeltek vagy haszonrészesedést, és megakadályozták a legelemibb közművek (csatornázás, világítás) kiépítését. Területükre a fürdővendégeket nem engedték be, így azok a fürdőépületbe szorultak, és mivel a kívánatos üdülést nem találták meg (például az orvos által előírt egészségügyi sétákat nem tehették meg), inkább külföldi intézményeket kerestek fel. Különösen a Balaton mellett volt probléma, hogy a községek bevételének legnagyobb részét a fürdővendégek, illetve az üdülők által lakott épületek (villatulajdonosok) adója szolgáltatta. Ebből azonban a különálló nyaralótelepnek semmit sem juttattak, azt a község inkább belterületének fejlesztésére fordította. A csekély befogadóképességű intézmények képtelenek voltak nagyobb idegenfogalmat lebonyolítani a fürdőidény rövid tartama alatt, a téli idény bevezetéséhez viszont csarnokok, télikertek építése elengedhetetlen lett volna. Tőkeszegénységük miatt ásvány- és gyógyvízüzemeink is képtelenek voltak a forrást foglalni, illetve nem tudták a víz kitermeléséhez szükséges berendezéseket sem beszerezni.

A szemlélet megváltoztatása

A szemléletváltást az 1929. évi XVI. törvénycikk hozta. A rendelkezés célja az új, gyógyvízzel vagy forrástermékkel gyógyító gyógyfürdők, folyó vagy tóvizet gyógyításra használó vízgyógyintézetek, az éghajlati tényezők (légnyomás, levegő tisztasága és víztartalma, általános hőmérséklet, légáramlatok, fénybehatás) igénybevételével gyógyító éghajlati gyógyintézetek létesítése volt. Emellett támogatta az egészség megelőző védelmét szolgáló, az év nagy részét zárt helyen töltő városi lakosok tiszta levegőn való pihenését biztosító üdülőhelyek létesítését, illetve a meglévő intézmények befogadóképességének a növelését. Hasonló célkitűzése volt az ásvány- és gyógyvizek tekintetében is. A gyógyfürdőknél és gyógyintézeteknél orvost kellett alkalmazni, az intézményeket csak a népjóléti és munkaügyi miniszter engedélyével lehetett megnyitni. A miniszternek az Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottság volt az indítványozó és véleményező szerve.

 A törvény közigazgatási szervet adott a környező településnek, azaz gyógyhelyet lehetett létesíteni a minisztertanács engedélyével. A gyógyhely a gyógyfürdőből (éghajlati gyógyintézetből) és a környező területből állt, tehát akár több szomszédos község területe is részben vagy egészben a komponensévé vált. A gyógyhelyen hatósági biztos működött, aki a közegészségügy, a közrend, a közcsend, a közerkölcsiség és a közbiztonság felett őrködött. Felügyelte azt is, hogy az indokolt mértéket ne haladják meg a lakás, az élelmezés és az egyéb szükségleti cikkek árai. Gyógyhelyen gyógyhelyi hivatalos orvost jelöltek ki. Az intézmény ügyeinek intézésére gyógyhelyi bizottságot kellett alakítani, amely ellátta az érdekképviselet feladatait, illetve beszedte és felhasználta a jövedelmeket. Bizonyos feltételek mellett a helybeli fürdőegyesület is elláthatta a bizottság feladatait. A gyógyhellyé nyilvánítás legfontosabb következménye az volt, hogy gyógyhelyi díjat lehetett szedni, a községi pótadó 30–50%-a pedig igényelhető volt a gyógyhelyi bizottságnak közegészségi, útépítési és fenntartási, világítási, köztisztasági, szépítési céljaira. Az új gyógyfürdők, éghajlati gyógyintézetek, ásványvíz- és gyógyvízforrások üzembe helyezésére pedig a vállalkozó húsz évre adómentességet kérhetett. Ha a gyógyhely közérdekű (vízvezetéki, csatornázási, talajvíz-elvezetési, világítási, partrendező, parkozási és fürdőház-építési) munkáinak elvégzését a gyógyhely jövedelme (gyógyhelyi díj és községi pótadó-részesedés) nem fedezte, akkor az ott található ingatlanok tulajdonosaiból – már akkor is, ha csak a többségük kívánta – érdekeltségi kör jöhetett létre. A kereskedelemügyi miniszternek posta- és távíróállomásokkal kellett ellátnia a gyógyhelyeket.

A védőövek

A gyógyhely védelmében a törvény belső és külső védőöv megállapítására adott lehetőséget. A belső védőövnek az volt a célja, hogy mezőgazdasági, ipari vagy kereskedelmi üzem a gyógyhelylátogatók gyógyulási feltételeit, nyugalmát ne zavarja. Ugyanis sok gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) működését bénította meg, hogy közelében istállógazdaságot helyeztek el. Ekkortól viszont a belső védőöv területén üzem csak akkor működhetett, ha azt a hatóság engedélyezte. A külső védőöv határain belül a gazdasági művelési módot megváltoztatni nem lehetett, vagy épp ellenkezőleg: szükség esetén meg kellett változtatni a gyógyfürdő (éghajlati gyógyintézet) érdekében. Például halastavak létesítése a szúnyoginvázió miatt elriasztotta volna a vendégeket. Különösen a Balaton-part somogyi részének fürdőinél volt probléma az ivóvízellátás mellett a környező árnyas erdők hiánya. Így a törvény az alföldi erdő telepítéséről és a fásításokról szóló 1923. évi XIX. törvénycikket rendelte alkalmazni, úgy, hogy mind a külső, mind a belső védőöv területén a silány legelőket vagy egyéb gyenge termőerejű területeket és a vízmosásokat be kellett erdősíteni. Az orvosi rendeletre előírt séták céljára pedig a külső védőöv területén gyalogutakat kellett kialakítani.

Kislány gumiállattal (1933)

A mesterséges ásványvizek tilalma

Az ásványvizeket a rendes víztől eltérő vegyi összetételük, fizikai tulajdonságaik (hőmérséklet, nyomás, felhajtó erő) és geológiai eredetük különbözteti meg, közülük a gyógyító erővel rendelkezők a gyógyvizek. A törvény az ásványvíz és a gyógyvíz elnevezés használatát és e vizek forgalomba hozatalát a népjóléti és munkaügyi miniszter engedélyéhez kötötte, mesterséges ásványvíz készítését és forgalomba hozatalát pedig nem (illetve csak az ilyen üzemek felszámolásáig) engedte meg. Az ásványvíz nem vált mesterségessé, ha szénsavval telítették vagy a színesedés elkerülése végett vastalanították, e tényeket azonban a palackokon jelölni kellett. Az ásvány- és gyógyvízforrás védelmére forrásvédterületet lehetett megállapítani, ahol ásást és fúrást csak a bányahatóság engedélyével lehetett kezdeni. Ugyanúgy, ahogy új gyógyfürdő létesítése érdekében ingatlanokat lehetett kisajátítani, kisajátítható volt az az ásvány- és gyógyvízforrás is, amelynek vizét felhasználás nélkül engedték elfolyni. Aki pedig a törvény rendelkezéseit súlyosabban megsértette, vétséget követett el, és három hónapig terjedhető fogház volt a büntetése. A törvény büntette többek között azt is, aki az ásványvíz vagy gyógyvíz forrásába tisztátlan vagy egyéb undort keltő tárgyat akár csak megkísérelt beletenni.

 Siófoki csoportkép (1937)

Bár az 1929. évi XVI. törvénycikk csak alapelveket rögzített az általa szabályozott intézmények sokfélesége miatt, elfogadását követően számos miniszteri rendelet tette közzé a részletszabályokat. A törvény úttörő volt abban a tekintetben, hogy a magyar fürdő- és ásványvízügyet közegészségügyi kérdésként kezelte, így a célhoz anyagi eszközöket is rendelt. A Bethlen-kormány tisztában volt az idegenfogalom jelentőségével, adóssága maradt viszont egy átfogó turisztikai törvény. Ne feledjük, hogy akkoriban Szentendre, Leányfalu, Visegrád erdői még a látogatók elől elzártak voltak, pedig a természetjárás jól beilleszthető a preventív egészségügyi védelem eszközeinek sorába.

 HOLLÓSI GÁBOR

 

2016/35